Kadarkai Endre portréműsorában híres emberek életéről kaphatunk pillanatfelvételeket és ismerhetjük meg személyiségüket közelebbről, mélyebben és őszintén. Sokan Vitray Tamáshoz, Friderikusz Sándorhoz hasonlítják, ezúttal pedig Ő mesél nekünk.
Nézve a műsoraidat, én mint laikus, azt gondolom, hogy ez a pálya nem kevés bátorságot, műveltséget, érzékenységet igényel.
Igen, érzékenységet feltétlenül igényel, bátorságot is, de nem vagyok hasra esve a műveltségemtől, persze nem árt, ha van. Természetesen agyon kell akarni! Nem könnyű pálya: amikor tizennyolc évesen jelentkeztem a Riporter kerestetik című műsorba, akkor sok esély nem kecsegtetett. De úgy gondolom, hogy ha valaki igazán akarja ezt a pályát, és nincs beoltva tehetség ellen, akkor előbb vagy utóbb kell, hogy siker koronázza az igyekezetét.
Szerencse is kell hozzá?
Rengeteg. A szerencse csak esély, azzal élni kell tudni.
Mindenkinek van?
Mindenkinek, és most nemcsak a szakmáról beszélek, hanem akár a magánéletről is. Mindenkinek az életében eljön az a bizonyos szekér, kérdés, hogy fölszállsz-e rá. Sokan nem veszik észre, előfordul, hogy a lehetőség pillanatában nem elég felkészültek és sokaknak bátorságuk nincs felszállni rá. De mindenkinek eljön.
Egy interjúban azt mondtad, hiú is vagy.
Igen, ha nem lennék az, akkor nem ezt csinálnám. Szerintem természetellenes állapot, amikor valaki élvezi, hogy őt nézik, ahogy a kamerák előtt beszélget. De ebben a szakmában a megmutatni vágyás igénye meg kell legyen.
Amióta az eszedet tudod, ezzel akartál foglalkozni. De biztos nem lehettél benne, hogy sikerül. Volt B-terv?
Nem. Annyira tudtam, hogy ezt akarom csinálni, hogy nem volt B-terv. Bár Székesfehérváron elkezdtem a kommunikáció-szakot, de közbeszólt a Riporter kerestetik. Ott a szakma nagyjai biztattak, következésképp eldöntöttem, hogy ez az utam.
Lesz, ami lesz alapon mentél el a műsorba?
Azért volt ennek tétje. Ha ott azt mondták volna nekem tizennyolc évesen, hogy nem vagyok elég ehhez, ledob a képernyő, és összevissza kérdezek, akkor ez nagy pofon lett volna. De reménykedtem, és talán éreztem is, hogy jó lesz.
Támogattak?
Biztattak, sok jót mondtak. Sohasem felejtem el, sokáig azokból a mondatokból táplálkoztam.
Mi volt a legnagyobb félelmed a szakmával kapcsolatban?
Hogy elég vagyok-e hozzá, elég átütő-e a személyiségem. Aki televíziózásra adja a fejét, annak nem mellékes, hogy érdekes ember-e. Remek interjúkat készítenek ma is olyanok, akik nem kifejezetten szuggesztív riporterek. Meggyőződésem, hogy kevésbé hat az interjú egésze, ha nem egy érdekes ember ül ott. De ezt is meg kell tanulni. Négy-öt év, míg megtalálja az ember a saját arcát, mi áll jól neki, és mi nem.
Négy-öt év?
Igen, szerintem ennek négy fázisa van. Az első, amikor ösztönszerűen csinálod a dolgod, a második, amikor szolgaian elkezdesz másolni valakit, úgy kérdezel, ahogy ő. A harmadik, amikor próbálod saját magadat megtalálni, de közben tudatosan másolod őket, és a negyedik szakasz, amikor már az egésznek te vagy a szintézise.
Téged gyerekként maga a beszélgetés vonzott, vagy esetleg a híres emberek iránti kíváncsiság?
Inkább úgy mondanám, hogy a teljesítménnyel bíró tehetséges emberek érdekeltek.
Rajongtál is értük?
Persze, a mai napig. A tehetséges ember szerintem egy rendkívül vonzó valami. De tulajdonképpen nem az a része izgatott, hogy én most híres emberek között tetszelegjek, hiszen a Nemadomfel című műsoromban nem híres emberekkel beszélgetek. Engem az emberi történetek érdekelnek, az emberi döntések, személyiségképletek.
Ezek már súrolják a pszichológia területét, nem?
Lehetséges. Egy kicsit pszichológusnak is kell lenni, legalábbis jó emberismeret kell hozzá, de ezt is gyakorolni kell, mégpedig úgy, hogy az ember beszélget. Nemcsak a képernyő előtt, hanem a mindennapi létezésében, és persze ne legyen beoltva az emberek ellen. Az egész kulcsa, hogy érdekeljenek az emberek. Ha nincs meg benned az alapvető kíváncsiság, akkor fölösleges. De az lenne a legnagyobb hiba, ha a pszichológust játszanám, én inkább szeretném az alanyt megmutatni a saját kérdéseimen, és az ő fel nem tett kérdésein keresztül.
Mitől nehéz egy interjúalany?
Ha panelokban beszél, ha rosszul és unalmasan fejezi ki magát, vagy esetleg hosszú körmondatokba fog, de soha nem keveredik ki belőlük. Vannak, akiknek van egy programbeszédük, rutinból dolgoznak. Számos interjú van már mögöttük, és mégsem adják meg a lehetőséget, hogy érvényes kérdésekre adekvát választ kapjon tőlük az ember, hanem a begyakorolt sémákat húzzák elő, és azokat válaszolják rá, még ha a kérdés nem is arra irányult.
Volt, hogy ezért megbántad, hogy elhívtál valakit?
Volt, de nagyon kevés. Közel kétszáz portrét csináltam, tíz alatt van azoknak a száma, akiket nem hívtam volna el, látva a végeredményt. Egy bizonyos része rajtam is múlott, nem érdekelt túlzottan a személyisége.
Beszéljünk egy kicsit a Nemadomfel című műsorodról! Ebben olyan emberekkel beszélgetsz, akik az életben nagyon nehéz helyzetbe kerültek, de összeszedve minden erejüket, próbálnak kimászni a legkilátástalanabb élethelyzetekből. Hogy lehet lelkileg felkészülni ezekre a beszélgetésekre?
Nehezen, ez a szituáció egyébként az orvos vagy a pszichológus helyzetével analóg lehet, de a műsornak az a célja, hogy ezeket a sorsokat, ezeket a karaktereket bemutassa. El kell választani azt, hogy magánemberként nyilvánulj meg, tehát profi műsorvezetőként kell odamenni, nyilván hat rád, hiszen elég megrázó sorsok vannak.
Hogy kell elképzelni a felvétel napját?
Az egész napot együtt töltjük, megkérdezünk barátokat is, ismerősöket, és amikor a felvételhez érünk, akkor már kell, hogy kialakuljon egy személyes nexus, lévén, hogy ők nem profi interjúalanyok. Sokan félnek, feszengenek a kamerák előtt, így létre kell hozni azt a közeget, amelyben bizalommal fordulnak feléd. Kellő komolysággal, érzékenységgel és empátiával kell közeledni, hiszen te magad is meg akarod érteni, hogy bizonyos mélységekből hogyan jutnak föl mégis a felszínre.
Nehéz lehet ilyen helyzetekről beszélgetni, ráadásul kamerák előtt, így azt gondolom, hogy akadnak olyanok is, akik nem szeretnék, hogy bemutatásra kerüljön az életük. Milyen arányban mondanak igent?
El kell fogadni, ha valaki nem vállalja, de 70-80 százalékban igent mondanak.
Mennyire lehet őket sajnálni közben?
Együtt érezni lehet velük, viszont én ott nem sajnálhatom őket. Az én feladatom az, hogy beszélgessek velük, ez egy mesterség, ezt el kell tudni választani a szituációtól.
Hogy jött ez a műsor az ArcKép mellé?
Csakazértis címmel kezdtem el még az Echo Tv-n. Egyébként kaptam lehetőséget egy másik műsorra is, amelyben politikusok egy napját mutattuk volna be, de arra hosszas gondolkodás után nemet mondtam, amit nem bántam meg.
Hosszas gondolkodás után?
Igen, azért roppant izgalmas lehet az ország vezetőivel eltölteni egy napot, és magánemberi minőségben megmutatni, hogy mi van a színfalak mögött. Viszont ezek profi emberek, akik mögött komoly kontroll és ellenőrzés van, minimális az esély, hogy ott egy őszinte beszélgetés alakuljon ki, és ne egy előre gyártott programbeszédet halljunk, még ha magánéleti témákat is érintünk.
Te a politikától egyébként is távol tartod magad…
Teljes mértékben. Nem is szeretnék politikusokkal beszélgetni, én ezt a témát a baráti körömben kipipálom, de nyilvánosság előtt ez nem az én műfajom. Elég nagy közhely, hogy minden ember élete egy regény lehetne, és ha van lehetőséged sorsfordító történeteket bemutatni, annál hálásabb televíziós feladat nem sok akad, amire a Nemadomfel egy remek lehetőség.
Neked kérdezni vagy válaszolni könnyebb?
Kérdezni könnyebb. Föltenni kérdéseket, bármilyen szituációban, sokszor magától értetődik, de saját magad elemzése már cseppet sem egyszerű. Ráadásul sokkal nagyobb tétje van a válasznak, hiszen ott a saját bőrét viszi vásárra az ember. Szembe nézni dolgokkal saját magaddal kapcsolatban sokkal nehezebb és keservesebb.
Szeptembertől hol és mikor láthatnak a tévénézők?
Szeptember negyedikén, hétfő este tízkor indul az ArcKép, és vasárnap fél hétkor a Nemadomfel, a Story4-en.
Te fogod mondani, ha már úgy látod, hogy nincs értelme?
Nyilvánvalóan, nincs annál rosszabb, mint amikor az ember nem azon a nívón csinálja, mint amit elképzelt. Nincsen kőbe vésve az, hogy nekem csak portrét kell csinálnom, ott az alany egész életéről kell egy pillanatfelvételt készítenem. De még két évig biztosan szeretném csinálni az ArcKépet, mellette remélem, a Nemadomfel is tud folytatódni. Sok műsorötletem van, de mindegyik beszélgetés alapú, és mindenhol az emberi motivációk és fordulópontok fognak érdekelni.
