Tegyük félre a vicceket, és beszélgessünk komolyan! De vajon lehetséges Hajós Andrással, a humor mesterével, poénok nélkül beszélgetni? Az interjúban elárulja: unja, hogy viccesnek kell lennie. A műsorvezetőként, stand up-osként, zenészként ismert művész, mesél pályájának nehézségeiről, szabadságáról, és arról, hogy mi történik, ha a szakmában nem találkoznak bizonyos elképzelések. Szó esik új zenei tervekről is, és arról, miként lett vége a négy aranylemezt bezsebelő Emil.Rulez!-nek…
Szeptemberben nem tudtunk találkozni, mert egész hónapban forgattál. Melyik műsort?
Igen, egy Ide süss! című, amatőr cukrászversenynek vagyok a műsorvezetője, azt forgattuk le szeptemberben, és a Viasaton lesz majd. Egy hónapon keresztül reggeltől estig sütemények között éltem, de nem ettem belőlük sokat. Szeretek nassolni, tehát el tudnám tölteni az időt úgy, hogy egész nap sütit eszek. Egyébként ketten vezetjük, Sass Dani műsorvezető társammal, és van két zsűritag is, Baracskay Angéla cukrász, és Szabadfi Szabi, a pék.
Ez egy új műsor?
Magyarul igen, bár az angol eredetijét a Viasat már sugározta.
Forgatás alatt lehet érezni, hogy sikeres lesz-e?
Én nem tudom, ezt soha nem érzem, egyet viszont tudok: ha valamiről azt gondolom, hogy szar, akkor az Magyarországon biztos sikeres lesz. De szurkolok, szerintem jó lesz.
Figyelsz a reakciókra, hogy mennyien nézik a műsoraidat?
Igyekszem nem nagyon, de azért hazudik az az előadó, aki úgy csinál, mintha nem érdekelné, hogy az emberek mit szólnak ahhoz, amit csinál. Nem zárkózhatom el az impulzusoktól, és nem mondhatom azt, hogy én kérem megcsináltam a műsort, a redőny lehúzva, a többi már nem az én dolgom. Ezt nem mondhatom, mert ez hazugság lenne. Ma olyan világ van, hogy a mennyiség és a minőség összekeveredik. Az internet számos előnye mellett ott van egy zsákutca, miszerint, amit sokan néznek, az jó, arra ugrik a hirdető. Ha ugrik a hirdető, akkor van benne pénz, ha van benne pénz, akkor az pálya, akkor azon érdemes dolgozni, azt lehet fejleszteni. Én nem mondom, hogy ez egy ártalmas és természetellenes folyamat, hiszen ha valamit sokan néznek, akkor ott történik valami. De nem biztos, hogy az a valami jó is. Persze kérdés, hogy mi a jó és mi a rossz. Én egyébként nagyon nyitott ízlésű vagyok, sok mindent elismerek, ami nekem nem tetszik. Számos olyan barátom van a művészvilágból, akinek a produktuma nem tetszik, én nem kapcsolnám be a zenéjét, nem nézném meg a műsorát, nem mennék el arra az előadásra, amiben ő benne van. De tudom, hogy ő egy jó ember, tisztességes ember, hisz abban, amit csinál, és nagyon sokaknak tetszik. Innentől kezdve nekem az égvilágon semmi dolgom nincsen ezzel, mint hogy udvariasan azt mondjam, ha megkérdeznek, hogy gratulálok.
Kisvári Ferenc barátom, – az EmilRulez egykori dobosa, most a Budapest Bárban dobol – mondott két nagyon jót. Az egyik, hogy manapság az emberek a szemükkel hallgatnak zenét. A másik, hogy régen, ami jó volt, az sikeres lett, most ami sikeres, az jó lesz. Nemrég végigkísértem egy dal történetét: amikor először átküldték, akkor 3400-an nézték meg a youtube-on. Minden egyes komment az volt, hogy úristen, milyen ciki ez az egész. De tényleg, bikicsunáj kategória volt. A dal mára egy sokmilliós nézettségű partihimnusz. Őszintén kívánom a sikerét annak a két előadónak, aki ezt megcsinálta, de az a dal, nem jó. Emlékszem arra, ahogy átfordult az interneten, ilyenkor van egy pont, amikor az ember pszichésen elbizonytalanodik.
Mi lehet az a pont?
Ez szociálpszichológia, ezt a mechanizmust használja ki a politika, a marketing. A falkába tartozás megnyugtató az embereknek. Egyszer volt egy vitám egy barátommal, mondta nekem: Andris, évek óta hallgatom, hogy ez a zenekar szar, az a zenekar szar, neked semmi se jó. Ekkor elmondtam neki, hogy mit, miért nem szeretek. Mondta, hogy teljesen igazat is adna, ha ő is úgy hallaná a zenét, ahogy én. De nem úgy hallja. Másnap aztán őrjöngve beszélt nekem a hamburgerekről, hogy az egyik felháborító, ellenben valahol máshol a kézműves az jó. Mondtam neki, hogy hagyjál már ezzel a hülyeséggel. Azt mondta nekem, András, tegnap volt egy beszélgetésünk valamiről, amit te hallasz, most én mondom el neked, amit érzek. És elmondta, hogy az a hamburger miért rossz, a másik meg miért jó. Kénytelen voltam neki ugyanazt válaszolni. Figyelj, száz százalékig igazad lehet, én is így gondolnám, ha érezném. Az emberek legnagyobb része nem hallgatja, hanem fogyasztja a popzenét. A popzene kulturális fogyasztásának a kilencven százaléka pedig az internetes klipnézés. Ma százszor többen néznek klipeket, mint ahányan színházba járnak, vagy olvasnak, vagy élő koncertekre járnak.
Az embereknek az értékrendje változott meg, vagy ma már bárki bármiben lehet sikeres?
Nem tudom, de ezzel nincs is semmi baj. Csak mindenki önvédelemből vegye észre, hogy nem a mennyiségi mutató az, ami alapján igazodnia kellene. Saját magunkat verjük át. Ha úgy tájékozódunk a világról, hogy mi a trendi, mi a legnagyobb divat, akkor csak megyünk valami után, amit soha nem érhetünk el, ezzel pedig rajongókká, követőkké válunk, és soha nem leszünk elégedettek azzal, amink éppen van. Én szoktam menni 4600forintos táskával olyan helyekre, ahol Louis Vuitton táskával járnak az emberek. Engem nem zavar, őket látom, hogy igen.
De mégis, tegyük fel, hogy van egy film, ami a cím alapján nem keltette fel az érdeklődésedet, viszont mindenki azt nézi, akkor te is megnézed?
Érdekes kérdés. Ez már kultúra, ami egy nagy és változó halmaz. A kultúra része az is, amiről egyszer csak a kultúra tagjai elkezdenek beszélni. Ha holnap ebbe az állóvízbe, bedobnak egy kavicsot, és erről a bizonyos filmről kezdenek el beszélni az emberek, akkor ez foglalkoztat minket. Így viszont érdemes tudni róla, vagy inkább illik tudni róla. Lehet, hogy megnézem azt a filmet azért, mert mindenki megnézi. Bár iszonyatos lemaradásaim vannak, rengeteg dologról nem tudok, mert önmagában az, hogy mások tudnak róla, az kevés. Nem ítélem el azt, aki ezért nézi meg, csak ne mondjuk azt, hogy ez biztosan jó, mert sokan megnézték.
Mindenki mást lát jónak.
Igen, mások vagyunk, de a képlet akkor is igaz, és saját magunkat védenénk, ha nem a nézettséget, vagy a kattintást tartanánk mindenhatónak.
Nemrég úgy döntöttél, hogy nem folytatod a Sztárban sztár című műsorban a zsűrizést. Nehezen hozol ilyesfajta döntéseket?
Nehezen, kivéve, amikor nem. Impulzus alapú indulatember vagyok. Néha elborul az agyam, és akkor van bennem egy makacs öszvér. De ezt már tudom kezelni. Nem szeretem a konfliktust, meg a harcot, sokan szeretnek ezekben élni, vannak versenyző típusok, akikből a harc hozza ki a legjobb formát. Én úgy érzem, hogy az én legjobb formám akkor jön ki, ha együttműködés alapú alkotás van. Ha nyugalom van, béke, és az energia nem arra megy el, hogy a másik emberrel vitatkozni kell, hanem arra, hogy miképp áshatok mélyebbre az agyamban, hogyan tudok még valamit kicsikarni magamból, amitől még jobb lesz az egész. A Sztárban sztárral nagyon sokat vívódtam, az első pillanatban sem akartam vállalni. Ez egy olyan műsor – és ezt soha nem rejtettem véka alá –, amit én soha egy percig nem néznék. Megértettem azonban, hogy az a munkám, hogy tévéműsorokban szerepelek, tehát, miközben ezt a munkát próbálom végezni, muszáj felülemelkednem néha az ízlésemen – és erre könnyen lehet azt mondani, hogy persze pénzért mindent –, de ismétlem, nekem ez a munkám. A közönség számára egy nagyon jó műsor született. Abszolút értékesnek tartom, de nekem nem tetszik. Így sokszor rossz volt benne lenni. Közben viszont rájöttem, hogy olyan szempontokat is behozhatok, amelyek talán máskor nem hangozhatnának el. Nem hiszem, hogy rajtam kívül mert már így szidni világslágereket valaki. És egyébként többnyire remekül szórakoztam. Szóval eleinte nem akartam, de megcsináltam egy évet, a másodikat nem vállaltam, mert azt éreztem, hogy nem tisztességes úgy ott lenni, hogy nem vagyok benne száz százalékig. Aztán a következő évadra megint meggyőztek, de ezt nem úgy kell érteni, hogy én egy nagy elefántcsonttoronyban ülök, és odacsúsznak a lában elé, hogy András, légy szíves. Örülök, ha kapok munkát, és a szakmában tudják, hogy megtiszteltetésnek érzem, ha rám gondolnak. A harmadik évet elég jó ízzel megcsináltuk, aztán jött a politika, és sajnos az én döntésemnek áldozatául esett a Sztárban sztár. Nem abból jöttem el, én a Tények közeléből jöttem el.
Nem skatulyáznak be ilyenkor egyes oldalakra?
De, viszont először én kapcsoltam a nevemet a politikához azzal, hogy a Heti Hetesben megszólaltam közéleti kérdésekben tíz éven keresztül, jól megfizetve, megtapsolva. Egy szavam se lehet. Nekem ezzel nincsen bajom, értem, hogy hogyan működik a politika, már fiatalon a politika közelében voltam, érdekel is, olvasom, dekódolom, semmi bajom nincs azzal, hogy sarkítanak. Hoz egy bonyolult döntést az ember, amiben ezer apró szempont van, aztán a médiatérbe kikerülve ez száznegyven karakterre és fekete-fehérre egyszerűsödik. Ezzel nincs bajom, ez egy közeg, amiben meg kell tanulni működni.
Előfordul, hogy mondasz valamit, és később rájössz, hogy talán mégsem kellett volna?
Persze, nagyon sokszor van. Olyan nincsen, hogy amit mondtam, az nem volt igaz, olyan van, hogy nem biztos, hogy megérte kimondani. Nem lehetetlen, hogy tévedek. Ez benne van a pakliban, mindenkinél. Nem olyan igénnyel lépek fel saját magammal szemben, hogy tévedhetetlen legyek, nem is állítom ezt, szerencsére nem is olyan szerepkörben vagyok. Nem vagyok óriási rendező, nem vagyok egy halálosan nagy művész, nem vagyok politikus, sem iskolaigazgató, nem kell eljátszanom azt, hogy tévedhetetlen vagyok. Lehet, hogy van olyan mondat, amit húsz éve mondtam, de ma már nem úgy gondolom.
Az embernek a gondolkodásmódja is változik…
Igen, az ember kommunikál a saját életével is. Adok-kapok van. Én saját magam akarom alakítani a dolgaimat. Megőrülök, ha helyettem élik az életemet. Inkább nekimegyek fejjel a falnak, hibázok, majd tanulok belőle, de ez az én életem, ebből nem fogok engedni. Nem akkor érzem magam sikertelennek, ha a földön vérezve a sebeimet nyalogatom. Nekem ennél sokkal nagyon kudarc lenne, ha egyszer majd sok évvel később azt kellene mondanom, hogy én igazából nem is csináltam semmit, csak úgy elvoltam, minden jó volt, kényelmes volt, de csináltam én valamit? Ettől iszonyodom.
De most elégedett vagy?
Nem, soha nem vagyok elégedett. Én a fő méltatlankodó vagyok. Majka barátommal szoktunk erről vitázni, ő mindig megoldásokkal jön, de én nem megoldást akarok, hanem hisztizni. Ami viccesen hangzik, de valójában azt jelenti, hogy én az őrlődéseim által elemzek. Bonyolult kérdésekben, egy árnyaltabb, érzékenyebb ember vergődik egy kicsit. Én hagyom magam vergődni, felteszek kérdéseket. Meg is írtuk a Kivágni a reset című dalunkban, hogy „igazán szeretnék egyszerűbb lenni”.
Pár évvel ezelőtt azt mondtad egy interjúban, hogy több van benned…
Mindenkiben több van. Nem lehet olyat kimondani, hogy oké, kész vagyok, megcsináltam, mert ezután tíz percen belül meg lehetne halni. Én csodálkozom, hogy ma a „bennem több van” mondatot nagyképűnek hiszik az emberek, közben ez a legalázatosabb, legszerényebb mondat. Ez azt jelenti: kedves emberek, tudom, hogy még nem vagyok elég jó, igyekszem, kérem, bízzanak bennem. Szóval ez azt jelentette, hogy nem akarok megnyugodni, hajtani akarom magam, hogy újabb dolgokat tanuljak, hogy újabb dolgokat fedezzek fel, mozgásban akarok maradni. Nem mintha ez olyan nehéz lenne Magyarországon, hiszen minden alkalommal kinevetnek a külföldi barátaim, amikor elmondom, hogy mi itt mennyit keresünk, de a horvát, szlovák műsorvezetőtársaim is kinevetnek, nem csak az amerikaiakról, meg a németekről beszélek. Nem lehet hátra dőlni. Azt csak a politikusok menyei, és sógorai tehetik meg, bár biztos sokat kell annak is dolgozni, aki közbeszerzéseket akar nyerni… Szóval több van bennem, vagyis szeretném hinni, hogy több van bennem, aztán ha kiderül, hogy nem, akkor nagy baj van. Most éppen új dolgokba kezdek.
Elmondod?
Tíz évet vártam erre a döntésre, de most újra zenélni akarok, zenélni fogok. Persze mindig is zenéltem, mindig is írtam dalokat, dalszövegeket.
Milyen zene lesz?
Nem olyan, mint amilyen eddig volt.
Tehát lesz zenekar, de nem Emil.Rulez!?
Lesz valami, legalábbis nekifutok. Olyan emberekkel csinálom, akik szerencsére szintén úgy gondolják, hogy egyetlen kötelezettségünk van, mégpedig az hogy olyat adjunk ki a kezünkből, amire azt mondhatjuk, hogy jó, ezért megérte ennyit dolgozni, próbálni. Az Emil,Rulez! az egy mágikus pillanata volt az önmegvalósítás és a korszellem találkozásának. Talán ezt hívják sikernek. Bejött, befutott. Egy darabig működött, nem töltöttünk vele annyi időt, hogy elkezdhessük építeni a saját szkafanderünket. Minden zenekar három évig érdekes. Azért tud fennmaradni egy zenekar, mert szorgalomból vagy önimádatból, vagy esetleg menedzsment szempontokból okosak. Egyiket sem vetem meg, de ők építenek maguk köré egy szkafandert. Lejárják a helyeket, elmennek koncertezni, megmutatják magukat. Mi az Emil.Rulez!-zel eddig nem jutottunk el, ezért nem tudom, hogy mostanra mi lenne azzal a fajta zenével, és azokkal a szövegekkel. De semmit nem csinálnék másképp. Nem küldeném el kevésbé melegebb éghajlatra a Viva tévé elődjét, és ugyanúgy összevesznék a Danubius rádióval, ugyanúgy visszautasítanék kereskedelmi tévéktől felkéréseket. Nem építettünk karriert. De ma már fel tudok tenni kemény lérdéseket ezzel kapcsolatban magamnak: vajon ezt azért csinálja ezt egy csapat, mert hisz abban, amit csinál, vagy épp azért mert nem hisz eléggé benne. A Zsebeibe Zsé című dalunkat nem játszotta le a Danubius rádió, mert fuvolaszóló van benne. Azt mondták, ha kiszedjük, akkor játszani fogják. Azt írtam vissza nekik, hogy mi lenne, ha nem mi vennénk ki belőle a szólót, hanem ti vennétek ki a jelenlegi programigazgatótokat, mert az a baj, nem pedig a mi fuvolaszólónk. Ma lehet azon gondolkozni, hogy azért cselekedtem-e így, mert olyan fontos volt az a fuvolaszóló, vagy azért, mert a fuvola nélkül nem bíztam annyira dalban.
Az új zenéd milyen műfajhoz közelít?
Most az érdekel, hogy képes leszek-e olyat alkotni, aminél majd nem kérik meg, hogy vegyem ki a fuvolaszólót. Olyat akarok csinálni, ami nekem is vállalható, és a falat is átüti. Mainstream elektronikus popzenére készülök. Vagyis, tizenhat éves vagyok, és szeretnék befutni.
Te fuvolával együtt találtad szépnek a dalt. Mindig lesz olyan ember, akinek valami nem fog benne tetszeni…
Ez kétségtelen, de el kell dönteni, hogy nekik vagy magamnak írom a dalokat. Az Emil.Rulez! dalait elsősorban magunknak írtuk. Most azt csináljuk, hogy tüzetesen megvizsgáljuk a beszélgetés elején említett sikeres partihimnuszokat. Nem mondunk olyat, hogy szar, mindenben kell lenni jónak, nem kapcsolhatjuk ki. Megpróbálunk rájönni, hogy az emberek miért szeretik annyira a filterezett dalokat. Ettől megőrülök, de most nem kapcsolom ki, hanem azt mondom, hogy végighallgatom, és rájövök, talán azért nem tetszik, mert rosszul van filterezve. Akkor kitalálom, hogyan lehetne jól megoldani. Ha az emberek elfogadták a filterezést, mint hangszert, akkor legyen. Az Emil,Rulez! néha kevésbé hasonlított arra, amit én igazán szeretek. Keverék volt, többünk ízlésének elegye, sok műfaj találkozása. Ez most sokkal inkább az én ízlésemről, annak egy szeletéről fog szólni.
Ha már le kell ülni és végig kell hallgatni azt, amit amúgy nem hallgatnál, akkor az, hogy lehet, hogy mégis a te ízlésed lesz?
Azért ha nem tetszik, akkor nem fogjuk csinálni. Meg kell találni az ösvényt. Meg kell találni, hogy mitől lehet nekünk is jó és érdekes is. Talán a humor? Nem hiszem, nagyon unom a vicceskedést…
A zenében, vagy úgy egyáltalán?
Mindenhol. Nem akarok vicces lenni, mert én vicces vagyok. Magamtól mostanában inkább komoly volnék. Nem izgat, nem mindenre válasz a humor.
Nem sajnálod, hogy nem az Emil.Rulez! formájában jön vissza a zene?
Nem. Ez nagy szerelem volt, de vége van, most jöhet más. Exekkel nem randizunk újra.
Ezek szerint újra a zenével, és nem a humorral akarod szórakoztatni az embereket?
Igen, aztán lehet, hogy majd egyszer megőrülök, és megint humoros akarok lenni. Ennek a vége valószínűleg az lesz, hogy el fogok szürkülni, és el fogok érdektelenedni. A közönség jelentős része engem úgy lát, hogy ő már mindenhol megbukott, és őt már mindenhonnan elküldték. Nem vitatkozom ezzel. Egyszer csak el fogok tűnni, valószínűleg nem lesz olyan szkafanderem, ami majd megvéd. Szóval lehet, hogy a humor háttérbe fog szorulni, ennyire azért nem tervezgetem a brandemet. Azt csinálom, amit éppen szeretnék, így vagyok szabad.
Ez a „szabadság” nem eredményez egyfajta bizonytalanságot?
De. Idegbeteg is vagyok néha. Van, hogy rámtör éjszaka, hogy úristen András, hülye vagy? Nem tűnt fel, hogy mindenki a TV2-nél maradt? És én meg nem vagyok sehol. Lehet, hogy baj lesz? Mindig meggyőzöm magamat, hogy ki fogok találni valamit. Azt a hetven-nyolcvan évet, amit élünk, ki kell használni, hiszen a világegyetem kezdetétől nem éltünk, és a végéig nem fogunk élni, és rengetegen meg sem születtek. Tehát azon kevesek közé tartozunk, akik jelenleg élnek. Ki kell járni minden utat.
Mit gondolsz, hogyha egy idegent megkérdeznénk, hogy mi jut eszébe Hajós András nevéről, akkor mit mondana?
Nem tudom, ha az átlagot nézem, akkor talán az, hogy vicces. Vagy az, hogy magas és ősz.
