Kellemesen esős, sárgafaleveles budapesti délutánon sikerült összeülnöm az év elején megálmodott, majd a nyáron elinduló, fiatalok által életre hívott kulturális oldal, a KultAgora szerkesztőségével. A beszélgetést követően egy érdekes gondolat jutott eszembe; hogy is szól Gerald Durrell híres regényének címe? Családom és egyéb állatfajták…! Ha összeül egy csapat publicista és társalogni kezd, akkor azt az eszmecserét egy kis átírással: Újságírók és egyéb állatfajták címmel lehetne a legjobban illetni. Mert ha egy ilyen csoport egymásnak ered, ott elengedhetetlenül szóba kerül a slam poetry, az irodalom, a művészetek és persze a modern társadalmi gondolkodás lehető legtöbb bölcsészszegmense: erről olvashattok az alábbiakban és közelebbről is megismerhetitek testvéroldalunkat, a KultAgora-t.
Beszélgetőtársaim: Orbán Bence főszerkesztő, Elefánti Emma, Locker Dávid és Madaras Márton publicisták voltak.
Meséljetek kicsit az alakulásról, kinek az ötlete volt az oldal és mikor kezdtétek el megvalósítani?
O.B.: Az alapötlet teljesen más volt, mint ami végül lett belőle. Az eredeti gondolat Kalocsai Peti barátomnak és főszerkesztőtársamnak a fejéből pattant ki. Tavaly decemberben indult el a dolog; úgy volt, hogy én otthagytam a Kritizátort, ahol felelős szerkesztőként dolgoztam, aztán Peti felvetette, hogy ha már lesz plusz időm, kezdjünk valamit, mert neki van egy koncepciója. Ő eredetileg egy YouTube-csatornát akart csinálni, ahol vlogszerűen, hasonló módon, mint most, a pop és a magaskultúra határainak elhomályosításával vizsgálunk különböző topic-okat. És mivel nekem van minimális YouTube tapasztalatom, az írásos publicisztikában pedig jóval több, úgy voltam vele, hogy jó, de akkor kezdjünk előbb ezzel, úgyis írásban könnyebben „el tudjuk adni”, és a YouTube-szcéna telítve van, mint az állat. Elkezdtünk rajta masszívan dolgozni, kerestünk grafikust, írókat, alapvetően kis szerkesztőségben terveztük ezt az egészet, ilyen tizenpár fős cuccnak, mert úgy gondoltuk, hogy ahhoz a fajta – nagyon összeszedett intertextusokkal-paratextusokkal és minden anyámmal teli – publicisztikához sok átnézés, korrektúra és tartalmi ismeret kell. És ezt mondjuk hatvan fővel nem lehet megcsinálni, mert három korrektornak szerintünk sok. Úgyhogy összegyűjtöttük a baráti körünkből azokat, akikről tudtuk, hogy írnak és van olyan referenciájuk, amit publikáltak is, és azt tudtuk mondani rá, hogy „ja, ez király”.
A YouTube-csatorna is azokra a témákra terjedt volna ki, mint amelyek a jelenlegi oldalt is érintik?
O.B.: Igen, igazából ott a koncepcióban nem jutottunk túl messzire, de nagyjából ezekről beszéltünk. Filmek, zenék, események, stb. De alapvetően ez a tipikus kanapés koncepció volt a fejünkben. Beállítunk középre egy kanapét, ketten leülünk és beszélgetünk. Technikailag mint a Pornhub-on.
Milyen rovatok vannak, melyik kap nagyobb szerepet, melyik kevesebbet?
O.B.: Van könyves (Penna), zenés (Füles), filmes (Képcső), performanszos (Kukker: koncert, slam, színház, kiállítás) és van egy ötödik, a személyes szívszerelmem, a Toll néven futó cucc, ami egy átfogó kulturális halmaz, eddig például Marx és a kultúra kapcsolatáról és a futballnyelvészetről jelent meg írás. Ez az öt rovat van. Olyan összességében, hogy kedvencünk, nincs, én minden cikkünket szeretem. Viszont van, ami előtérbe kerül, és nem azért, mert meg van mondva, hanem egyszerűen abban találnak olyan témát az írók, amiben szívesen alkotnak, és gyakrabban csinálják – ez a Penna és a Füles. De ez igazából elkerülhetetlen, a szerkesztőség egyik fele zenei, a másik pedig könyves témában írta az első cikkét is. Alapvetően, ha az ember 13 bölcsésszel dolgozik együtt, nem meglepő, hogy lesz szó a könyvekről.
Csak ELTE-sek alkotják a csapatot?
O.B.: Jelenleg kettő ember van nálunk ELTE-n kívül, az egyik Nemes Márk, a grafikusunk, Pécsen él és már nem is tanul, koncerteket és eseményeket szervez. Ő nagyon sok mindent csinál, kábé akkor pihen, amikor alszik és ennyi. Meg van egy nagyon kedves barátom még gimiből, aki nálunk van, őt Világos Robinak hívják és a korrektori szerepet tölti be. Ő a Pannon Egyetemen tanul anglisztikán, de azon kívül mindenki eltés, akár Szombathelyen, akár itt, Budapesten.
Mi a szerkesztőség összetétele?
O.B.: Két főszerkesztős rendszerrel dolgozunk, ez úgy néz ki, hogy mind a ketten rengeteg dolgot csinálunk, én felelek azért, ami inkább a publicisztikához kötődik, Peti pedig a kommunikációért, valamint az egésznek a gazdasági részére koncentrál. Márk a vizual szerkesztő, és ezen túl még Világos Robi korrektorként dolgozik, mindenki más publicista. Én kifejezetten szeretem ezt a publicista megnevezést is, mert nem egy kritikus, de nem is feltétlenül egy újságíró, hanem szerintem ennek a 21. századi webes regiszternek a legjobb megfelelője, mert „mit csinálsz? – publikálsz?”, és ez nagyon tág fogalom.
Említetted, hogy a szerkesztőség zöme egy baráti körbe tartozik, egy egyetemen tanul: ebből adódóan sokszor van gyakorlatban is szerkesztői megbeszélés, vagy pont ezért nincs is rá igazából szükség?
O.B.: Azért is, mert ismerünk mindenkit, akivel dolgozunk, pontosan tudom, hogy mi lenne egy szerkesztőségi gyűlésnek a vége, és az ugyanaz a szituáció, mint egy szokásos kocsmázás. Szóval így nehéz lenne elhatárolni a kettőt. Volt róla szó, de mivel vannak Pécsen és Veszprémben is embereink, hiába van életvitelszerűen a keménymag Budapesten, nehéz lenne. Velük meg annyira egy közegben mozgunk, hogy egyszerűen napi szinten találkozunk. Ennek a rétegnek, aki alapvetően minden második szombaton együtt iszik, külön egy szerkesztőségi gyűlést nem feltétlenül érdemes csinálni.
Szerinted mindenkinek az a célja, amit megfogalmaztok, vagy vannak, akik máshogyan gondolkodnak?
O.B.: Igazából mondhatom azt, hogy egyetértés van. Szoktak azért eltérő gondolatok lenni, például Eszenyi Fanni és Locker Dávid nagyon sokat basztattak azért, hogy legyen líra rovatunk. De ezeket meg tudjuk beszélni észérvekkel. Komolyabb összetűzések nem igazán fordulnak elő.
Sok munka volt a koncepció és az alapok kialakításával? Hogyan nézett ki a folyamat?
O.B.: Ez egy hiátus zóna a magyar újságírásban, a kicsit nyugatosabb koncepció, és ezt akartuk megragadni azzal, hogy esszéista módon, viszont a határok elmosásával írjunk a pop- és az elitkultúra együtteséről (nekem mai napig szerelmem, fő területem és mindenem a popkultúra), mert szerintem/szerintünk ez így már nem létezik. Annyira hatnak ezek egymásra, hogy inkább egy massza, minthogy két külön dolog legyen. És megvolt akkor az-az alapkoncepció, hogy elmossuk a pop és a magaskultúra közötti gátakat, nem politizálunk, hanem kizárólag a kultúrát vizsgáljuk, és hogy többet írunk – vagy nem is többet, inkább mást, mint egy kritika. Ez volt az alap és utána párhuzamosan dolgoztunk ezen, konzultáltunk a szerzőkkel, és beszéltük meg Márkkal a grafikát. De például ez a design, amit most láttok a weboldalon, teljes mértékben Nemes Márknak a koncepciója, amiért marha hálásak vagyunk neki. Hihetetlenül jó ötlet volt ez a pop-artosított antikvitás, és nagyon jól példázta azt, hogy mit is akarunk elérni írásban. Az volt a cél, hogy nagyon jól nézzen ki és tükrözze az írásban kifejezni kívánt elemeket, ez szerintem maximálisan sikerült.
Ha már a webfelületnél tartunk; miért döntöttetek a Blog.hu-s forma mellett, miért nem .hu-s lett az oldal?
O.B.: Ennek pusztán praktikus okai voltak. Mivel a blog.hu-hoz én és Nemes Márk is értettünk, úgy voltunk vele, hogy ez az egyszerűbb megoldás. Azt gondoltuk Petivel még az elején, hogy már februárban elindítjuk ezt az egészet úgy, hogy decemberben kezdtünk el projektezni. Ez így iszonyat naiv elképzelés volt. Aztán áprilisban megcsináltuk a felületet és belegondoltunk, hogy ha most mi még nekiállunk ponthuzni, akkor megint rohadt sok mindent kell újratanulni.
Akkor ebben volt türelmetlenség is?
O.B.: Igen, bőven volt, én már nem akartam tovább húzni, mivel volt olyan cikkünk is, amin február óta ültünk, mert kiosztottuk a szerkesztőségben, hogy na akkor mindjárt indulunk, küldjétek az első cikkeket. És így ment a türelmi időszak négy hónapon keresztül. Aztán én már tényleg nem bírtam a seggemen ülni, el akartam indítani és csinálni, és úgy voltam vele, hogy ha az alapkövek megvannak, akkor onnantól kezdve fokozatosan tudjuk építeni az egészet.
Nagyon sok kulturális oldalnál fontos szerepet játszik a szépirodalmi publikáció, próza, líra megjelentetése, nálatok úgy látom, hogy nem teljesen ez a cél, hanem sokkal inkább a kritikák, tanulmányok. Ez egy szándékos döntés volt?
O.B.: Az a helyzet, ha mi publikálnánk prózai vagy lírai műveket is, akkor iszonyat kaotikus lenne az egész oldal. Amiatt, mert alapvetően van egy ilyen vonulatunk, amiben nagyon fontosnak tartjuk az individualitást. Azt, hogy egy cikkben legyen benne a szerzőnek a személye, valamilyen szinten jelenjen meg, hogy ő kicsoda és mit képvisel. És azzal, hogy ez benne van, belekerül egy marha nagy szabadságfaktor is, ami miatt már alapjáraton sokszínűek a cikkek. Ha sokszínű, értékelő cikkeket publikálsz és mellette még lírát és prózát is, akkor annyi mindenről szól az oldalad, hogy végül nem szól semmiről a létszámunk és beláthatóságunk tükrében. Úgy voltunk vele, hogy megragadunk annál, hogy mi értékelünk dolgokat és beszélünk dolgokról, de nem alkotunk, hanem alkotásokról beszélünk, ami egy szar megfogalmazás, mert szerintem az újságírás is egy kimagasló alkotási mód, de mondjuk úgy inkább, hogy nem szépirodalmi alkotás, hanem értékítélő és értékről beszélő alkotásokat.
Beszéltünk már az eredeti célokról, vannak új mérföldkövek kitéve az elkövetkező időszakot tekintve? Mik az elképzelések?
E.E.: Kivisszük a piacra, mint a Spotify-t… (ironikus hangvétel)
L.D.: Az EU parlament, esetleg 888 társblog… (még ironikusabb hangvétel)
O.B.: Igazából jelenleg ott tartunk, hogy van néhány olyan szerzőnk, aki még keveset dolgozott a KultAgora előtt sajtóban, kevés cikket írt. Nekünk az egyik fő cél jelenleg – kicsiben –, hogy minél inkább segítsünk és dolgozzunk a publicistáink írói nyelvezetének kialakításán. Szeretnénk, hogy egyedi hangvételben tudják átadni a saját gondolataikat, erre a szerkesztők is figyelnek, a munka inkább stiláris mint átíró, igazán piperemunka, de mellette fontos, hogy segítsünk és tanácsot adjunk nekik, tapasztalatot szerezzenek. Nagyobb mérföldkő kitűzve elénk inkább az, hogy ezt meg tudjuk tartani, a cél minden irányból pedig az – sokadik dologban is –, hogy minél inkább tudjuk képviselni cikkeinkben és gondolkodásmódunkban, hogy a pop és a magaskultúra között már tényleg nincs határ. És ezt minél precízebben és sokszínűbben, minél nagyobb spektrumon át tudjuk átadni az olvasóknak.
Száz évvel ezelőtt igazi művészetnek számított az újságírás, talán ez ma már kicsit elhalványult; ez minőségvesztés vagy pusztán természetes változás szerintetek? Összességében: mi ma az újságírás és mi az, amit ti akartok ebből képviselni?
E.E.: Pont a napokban gondolkodtam ezen. Megjelent egy oldalon, hogy „nagyinterjú xy-nal”, rámentem, elolvastam, nem hazudok, olyan tíz kérdés volt feltéve kifejezetten rövid válaszokkal. És pont ez jutott eszembe, hogy mondjuk harminc éve egy ilyen anyagot valószínűleg nem neveztek volna nagyinterjúnak. Tehát, ha csak pusztán a mennyiséget nézzük, ami objektíve megfogható, már ott is látszik egy lefele menet. Nem tudom, – teszem hozzá – hogy ennek mennyire van köze az olvasói kapacitás csökkenéséhez.
L.D.: Én úgy gondolom, hogy alapvetően, ha húzunk egy vonalat a politikai és a kulturális újságírás között, ez a szakma arról szólna, hogy az újságírók ellenőrzik a hatalmat és objektív mérceként folyamatosan számon kérik annak túlkapásait, effektusait. Ezzel szemben általában az a tendencia, hogy bizonyos lapok bizonyos pártok és azok eszméinek kiszolgálói, az újságírás a politika szolgálólánya. És van a kulturális része, amiben azt vettem észre, hogy nagyon sok felület igazából PR-platformként funkcionál, tehát kijön egy darab és akkor már eleve megvan, hogy melyik lapokkal társul egy színház. És ami ebben érdekes, hogy igazából a színházról ajánlót kell írnia. Nem is igazán kritikát ír, ajánlót. Olyan, mint lecsupaszítva a politikai újságírás. Ez lényegében egy marketingfolyamat. Úgy gondolom, hogy nem ez lenne a fő irány.
E.E.: Csak egy gondolatjeles megjegyzés: az újságírás olyan szinten megélhetési gondokkal küzd minden tekintetben, hogy egyre jobban megy a bulvár felé a piac.
Azt gondoljátok, hogy az a megélhetés és a popularizáció része, hogy ilyenné vált a szakma? Szolgáljuk ki minél jobban azt a réteget, akinek a könnyű anyagokra van szüksége?
L.D.: Igazából szerintem a piac nem képes eltartani az objektív újságírást, vagy nem igazán van rá igénye. Emiatt csomó lapnak muszáj politikai pénzből, a pártsajtó által kiadott összegekből élnie. Ez abból fakad, ha kiadunk egy lapot, amibe senki nem szól bele, csak mi írjuk, akkor elég nehéz piaci alapon megélni. Ez egyértelműen megélhetés kérdése.
E.E.: A másik meg az, hogy nagyon sokat változik a társadalomnak még biológiailag is a szerkezete. A mi generációnk már nem feltétlenül képes akkora szövegtörzseket befogadni, mint amire mondjuk képesek voltak száz éve. Más az igény, az elvárás és a türelmi mennyiség is az idővel egyenesen nézve. Azért szükséges kiművelni egy olyan csapatot, egy olyan kört, ami nagyon élénken és frappánsan tud rövid esszéket írni, mert az emberek ezt fogják elolvasni, nem pedig a húszezer leütéses kritikákat, tanulmányokat.
Ez a nyomtatott sajtónál is elég kérdéses dolog, de szerintetek ebben a közösségi média mennyire vállal szerepet?
E.E.: A nyomtatott sajtóban nagyon jellemző az, amiről a Dávid beszélt, amiről meg én beszélek az inkább a közösségi média felületeken található meg jelenségként.
O.B.: Szerintem, amikor elindult ez, hogy digitális sajtó és online felületen közöljük, akkor ütött be ez az egész, mert ott voltak a lehetőségek. A printbe nem tudsz betenni annyi képet, nem tudsz videót beágyazni, zeneklipeket, hiperlinkeket, ingereket. Azzal, hogy megjelent az online sajtó, egyszerűen esztétikai okokból minden második vagy harmadik bekezdés után odatettek egy képet az aktuális dologról, írtak egy koncertről, akkor bedobtak egy fotót az előadóról. A printben arra nincs annyi lehetőség, hogy vizuálisan is kimutassunk a szövegből. Ebből adódóan elindult ez a 2000-es évek elején itthon, és lényegében annak a közegnek egy jelentős része, aki most olvas cikkeket, az már ehhez hozzászokott.
Az a cél, hogy az olvasónak könnyebb dolga legyen?
O.B.: Persze, nem ahhoz szoktak hozzá, hogy fognak egy print újságot és elolvasnak egy háromoldalas cikket, mert még ha fognak is egy printet, (pl. Vox, Pc Guru) ott is van legalább már cikkenként két-három kép. Adott filmről, adott játékról, bármiről. Mert most már a print kultúrának is muszáj volt ehhez alkalmazkodnia, mert ez az igény. Ez párhuzamosan alakult; mert fejlődött a sajtó azzal, hogy megnyíltak ezek a digitális lehetőségek, és változott a társadalom is, mert elkezdte ezeket a digitális terméklehetőségeket befogadni, de azt, hogy ez egy romlás lenne, nem gondolnám. Ez inkább változás. Ez nem felfele vagy lefele mutat, ez egy egyenes. Felesleges herderi jóslatokba belemenni, hogy meg fog halni a print, mert igen is tud egymás mellett létezni ez a két dolog, ahogy az e-book és a könyv is.
És ti ebben a világban hol képzelitek el magatokat? Akik művészileg űzik az újságírást és nem keresnek vele pénzt, vagy esetleg van szó arról, hogy ebből később megéljetek?
O.B.: Újságírással talán eddig az életemben kerestem olyan 15 ezer forintot és akkor lehet még sokat mondtam. Egyszerűen egy olyan gárda van most a KultAgorában, akiknek a publikálás és véleményközlés a hétköznapjaiknak és másrészt az alapvető igényeiknek a része, mert mindenkinek rohadt nagy a pofája és mindenki van olyan exhibicionista, hogy akarja hallatni a véleményét. Innentől kezdve az, hogy kap-e érte fizetést, vagy sem, az mindegy, mert legalább kint van a véleménye és örül annak, ha kap rá valami reflexiót.
M.M.: Én ezzel kapcsolatban még azt mondanám, hogy még mindenki keresi önmagát és nem lehet megmondani, hogy a későbbiekben mit akar csinálni az életével, és azért ez egy elég erős kijelentés, hogy nem akarok ezzel pénzt keresni. Nagyon jó gyakorlás, hogy az ember ilyeneket csinál, és lehet, hogy ebből még egy nagyon jó dolog lesz a későbbiekben. Azt azért nem lehet mondani, hogy nem számít a pénz.
O.B.: Ez szerintem úgy működik, hogy nyilván ebből akarunk megélni, de, hogy ezt a politikai és egyéb kontextus miként fogja megengedni, az egy más téma. De szerintem mindannyiunkban benne van a hajlam, hogy ezzel szeretnénk foglalkozni, és ebből akarunk megélni még azzal a feltétellel is, hogy valószínűleg soha nem lesz nyugdíjunk és ameddig meg nem halunk dolgoznunk kell. Ez a szakmának a velejárója. Viszont az elengedhetetlen, hogy az ember ne a pénzért dolgozzon kezdetben, mert akkor tud fejlődni. Egy nagyon kedves barátom mondta nekem anno, hogy „Bence én ezt kicsit ott basztam el, amikor jelentkeztem egy olyan helyre – és fel is vettek -, ahol minden cikkért kapok fizetést” egyszerűen így nincsen meg a lépcső. Szerintem itt kell lennie egy olyan lépcsőfoknak, amikor már vagyok elég jó, hogy egy portál leközöljön, akkor az egy mérföldkő, akkor én már azért dolgoztam x időt. És ha ez nincsen meg, akkor kevésbé érzi magában az ember a fejlődést. Ezt akkor a legfeltűnőbb, ha az író elolvassa a párévvel ezelőtt írt cikkét és azt mondja, hogy „úr isten de szar”…
A csapatban nem is tanulta senki az újságírást iskolában? Mit gondoltok azokról a szakokról, képzésekről amik erről szólnak?
E.E.: Iskolában senki nem tanulta, de azért mindannyian úgy kerültünk ide, hogy volt minimális tapasztalatunk.
L.D.: Én azt gondolom ennek kapcsán, ha van egy tudásbázisod, van egy alapvető íráskészséged – ami illik, hogy meglegyen egy bölcsésznek -, akkor azt egy bizonyos gyakorlati idő alatt, ha tapasztalatot szerzel meg lehet tanulni. Ha kapsz bőven reflexiókat, az még inkább segít ebben.
E.E: Itt abszolút kijön ez a művészet analógia, hogy az újságírás miért is számít annak. A művészeten belül is az van és itt is az áll, hogy nyilván az embernek könnyebb dolga van, ha bizonyos tárgyi dolgokat elmondanak neki, de nem feltétlen szükséges, mint például egy biológusnak, teljesen kitapasztalható, csak jóval több idő.
L.D: Ha költő szeretnél lenni, költő szak sincsen. Kell a tudásbázis, íráskészség, gyakorlat és tehetség, ami olyanná formálódik, ami minőségileg elfogadható.
O.B.: Tök jó, hogy van médiaképzés és egyáltalán nem vagyok ellene, de szerintem valaki nem attól lesz újságíró, mert tudja mi a különbség a glossza meg a kritika között. Én úgy gondolom, hogy az újságíró képzésnek nem azt kellene megtanítania, hogy TE hogyan írsz újságot, hanem meg kellene adnia neked azt a műveltséget, amit felhasználva tudsz újságot írni. Egyszerűen alap-kánon ismeretet kellene, hogy adjon, minden egyes műnemben, műfajban, ami elérné azt, hogy tudjál relevánsan írni. Fel tudj ismerni intertextusokat, hogy értékesen tudjál kritikailag beszélni valamiről. És azt nem abból fogod megtanulni, hogy tudod mi az a glossza, hanem ha mondjuk olvastad a modern magyar irodalmi kánont, mert akkor tudsz rá reflektálni. És nyilván, én sem járok oda, és ez nem is egy kritika akar lenni, nem egy vagy-vagy, hanem egy és. Szóval itt jön a képbe, hogy milyen a jó újságíró; mert a jó újságíró tudja mi az a glossza és rendelkezik a kánonnal. És ez nem azon múlik, hogy te milyen szakra jársz.
A mai magyar kulturális újságírás világáról, ha van ilyen, mit gondoltok?
L.D.: Abszolút megvan, és a magyar újságírói szcéna szerintem egy abszolút minőségi, progresszív része. És van az irodalmi kapcsolat is, ha megnézzük száz évvel ezelőtt az irodalmi alakok uralták a minőségi újságírást, ahogy ez most szerintem kezd visszajönni. A szocializmusban a szépíró-újságíró ellentétes nézet jelentkezett inkább, ez most kezd újra összefolyni. Lehet nagyotmondás, de ha tudsz írni egy regényt, akkor egy cikket is.
O.B.: Ebben úgy gondolom, lehet nagyon merész kijelentés, de nagy szerepe lehetett a slam poetrynek az elmúlt években. Mert betévedt a slam eseményre a szépíró, beesett az újságíró, meg ott volt a gyerek akit érdekel a slam poetry, aztán elkezdtek beszélgetni, hogy „haver olvasd már el a versemet”, meg „haver írjál már nekem egy cikket” és akkor ez így működött, de lehet csak az én fejemben működik ez az elmélet.
Akkor szerinted a slam is egy olyan dolog, ami megmutathatja, hogy a pop- és magaskultúra között nincs is olyan nagy távolság már?
O.B.: Ezt nagyon nehéz így megítélni, mert a slamnek nagyon sok aspektusa van. Szerintem én most itt beszélhetek a slamről órákig, de egyszerűen annyira fiatal még az egész, amit nemhogy én, de szerintem még senki nem tudna tökéletesen definiálni Magyarországon. Tehát, ha még nincs definíciója sem, akkor nehéz megállapítani azt, hogy hova lehet besorolni. Azt tudjuk nagyjából, hogy mire építkezik, de, hogy ennek milyen kihatása lesz az nem tíz év alatt fog kiderülni.
Mindent szükséges definiálni?
O.B.: Szerintem nem, ez ilyen bölcsészbetegség. De alapvetően a slammel nem is tudományosan kell foglalkozni, mert nekem van egy személyes kis tézisem, miszerint a slamnek három alapvető eleme van, ilyen 33%-33%-33%-as bontásban: irodalom, zene (főleg a hip-hop) és a performatív műfajok. És irodalmilag nem tudod vizsgálni, mert papíron nem látod a szöveget, a formát. Zeneileg nem tudod vizsgálni, mert a dallamon és ritmuson kívül semmi egyéb kiegészítés nincs hozzá. Performatív szinten meg megfelelő szöveg nélkül előadhatod te bármelyik drámagyakorlatot, akkor sem lesz az igazi. Nem azt nézed, hogy mozog, hanem, hogy szöveggel együtt miként áll össze a mozgás.
Szóval akkor szerinted ezzel még nem lehet tudományosan foglalkozni, nem kell definiálni, de ti is szeretnétek írni róla. Akkor végül is van a fejedben koncepció arról, hogy miként lehet elképzelni a slamről való újságírást?
O.B.: Nekem van egy kérdésem, amit nagyon szeretek feltenni, ha a slamről van szó: Madonna művészet? – Nem tudom, van, aki szerint igen, van, aki szerint nem, viszont az biztos, hogy kurva nagy hatása volt a popkultúrára. És a slamet is így kell vizsgálni. Nem úgy, hogy művészet-e vagy sem, nem irodalomtudomány szempontjából, hanem, hogy milyen hatása van. Mert az meg tagadhatatlan, hogy van hatása a popkultúrára. Tíz év alatt ott van a Vodafone reklámban, meg kétheti szinten a tv-ben, rádióban Said, Kemény Zsófi, stb. Szóval iszonyat nagy hatása van a popkultúrára. Lényegében erre az egész művészeti közegre hogyan hat ki és nem az, hogy önmagában micsoda. Ezt kell nézni. És már nagyon sok koncepciót hallottam slammel kapcsolatos cikkekről, olyanokat, hogy én majd őszintén megmondom, hogy mi a szar a slamben úgy, mint még senki más, de fogalmam sincs, miként vizsgáljuk majd ezt, mert egyszerűen kell, hogy legyen valakinek egy agymenése, amiből rájön valamire, amire eddig még senki. Viszont ezt előre nem lehet látni.
De még van rengeteg ilyen dolog, hiszen megállás nélkül fejlődik. De valljuk be igazán, a slamben és az irodalmi szcénában folyamatosan van valami mozgolódás, történés, esetleg dráma, amivel érdemes foglalkozni. Tehát ezt egyaránt fogja az idő alkotni és, hogy milyen írónak milyen rádöbbenése van.
M.M.: Ezzel nem értek egyet abból a szempontból, hogy szerintem a slam pont az a műfaj, ami minden réteget meg tudott érinteni, az utcagyerek is ír a sorsáról szöveget, és szerintem ez egy igen is fontos dolog, szóval nem hinném azt, hogy ez csak a „drámázó réteget” szólítja meg.
O.B.: Én itt nem arra gondoltam, hogy csak drámázó embereket ragadna meg, hanem ez a kőtársaság, akiket látsz a Youtube-on, nem arról az emberről aki elmegy egy vidéki klubba és elmondja, hogy mi van. Tegyük fel, Veszprémben a szerelmi bánatát, anno Gyöngyösön, hogy milyen szar ott élni. Én nem ezekről az emberekről beszélek, hiszen ők is egy olyan jelentős rétege a slam poetrynek, ami a műfaj 70%-át teszi ki, viszont csak a maradék 30-ról beszélünk. De ez nem ítélkezés volt, hanem tény. És ez az egész már nagyon átmozog a szcénákon, hányan kezdték rappel, aztán slameltek, most meg van három-négy verseskötetük. Senkinél nem látod azt a névjegyében, hogy költő vagy író vagy zenész, hanem ez a három vesszővel elválasztva.
L.D.: Érdekes, hogy abszolút van egy kapudrog működése a slamnek, egy pécsi magyartanár ismerősöm mesélte, hogy rengeteg 14-15 éves fiatal unja a magyarórákat, de elmegy slamre a Nappaliba, hogy milyen menő, vesz egy sört, buliznak, második alkalommal már figyelnek is a szövegekre, harmadik alkalommal hat is rájuk, és ötödik alkalommal meg vesznek egy Závada Péter kötetet és ők is megpróbálkoznak írással, aztán viszik.
E.E.: Pont ez az, most statisztikára fogok hivatkozni; egyik barátom küldte nekem, – aki a témában baromi tájékozott ember – hogy 80%, aki slam poetryből érkezik, megveszi Simon Marci, Závada meg Kemény Zsófi köteteit és aztán nem megy tovább. Szóval ez a kapudrog effektus vissza is csaphat. Nagy része leszakad és csak egy elenyésző réteg meri onnantól megmutatni magát, de nem csak ennek hatására, hanem általánosságban jellemző a kihullás.
Az elmélkedések és a mély gondolatok lezárásaként tegyük keretbe a beszélgetést és térjünk vissza egy kérdés erejéig a KultAgorához. Feltenném a legégetőbb kérdést, amit egy sajtónak fel lehet: hol látjátok az oldalt öt-tíz év múlva?
O.B.: Őőő… A sajtókamarában. (nevetnek)
E.E.: Azt tudjuk biztosan, hogy hol nem látjuk!
O.B.: Őszinte leszek; nem tudom, én nem megyek öt-tíz év távlatába, azt tudom, hogy egy hét múlva milyen cikk megy ki, de azt már nem, hogy egy hónap múlva mi. Ez egy nagyon felxibilis dolog. Vannak koncepcióink, amik még egyáltalán nem biztosak. Persze, gondolkodunk a Youtube-felületen, ami most nézve legalább két éves projekt, de aztán ki tudja mi lesz belőle. Jelenleg arra kell koncentrálnunk, hogy most mi lesz!
E.E.: A mostani társadalom annyira a flexibilitás felé mozdul el, hogy ilyen hosszú távra egy projekt sem tud tervezni, mert a fő érték az pont a rugalmasság lesz, mostanában már csak így lehet ellavírozni.
L.D.: Pláne úgy, hogy az elmúlt években sok évtizedes tapasztalattal és koncepcióval rendelkező sajtók szűntek meg, merész lenne álmodozni.
