Kelemen Luca már előző félévben is megmutatta, hogy a szövegek és képek összekapcsolása igazán az ő terepe. E félévi vizsgamunkáját szintén egy órai feladata inspirálta. Portréja alanyának szaktársát, Sophie-t választotta, hiszen nagyon izgalmasnak találta a lány eddigi igazán kalandosnak nevezhető életét.
„A beszélgetés után, amikor a portrét szerkesztettem, szinte biztos voltam abban, hogy ezt a történetet tovább szeretném vinni, még részletesebben kikérdezni Sophie-t arról, hogy milyen is volt neki az elmúlt huszonkét év. Úgy érzem, talán a legjobbkor talált rám ez a történet, hiszen nem is lehetnének aktuálisabbak ezen gondolatok. Furcsa belegondolni a jelen állapotok mellett, hogy valaki minket kezel migránsként, minket néznek le származásunk miatt vagy kezelnek máshogy, mert nem illünk egy adott közösségbe. Pedig ilyen is előfordul és nem is kell messzire menni érte. Nem a világot szeretnénk ezzel megváltani, de mindenképp érdemesnek tartom átgondolni a történetét és levonni a saját konklúziónkat” – fejtette ki véleményét Luca portréja témájáról.
Schimke Sophie: Kultúrsokk
Ausztráliában születtem, ott éltem három és fél éves koromig, utána költöztünk Magyarországra. Aztán itt éltem 11 éves koromig, tehát az általános iskolát és az óvodát itt végeztem el, ezután kerültem ki Bécsbe kollégiumba, ahol az osztrákok nagyon azt éreztették mindenkivel, hogy aki nem osztrák, az kevesebbet ér. Főleg azokkal, akik „keletről” jöttek. A magyarokat, bolgárokat vagy románokat nagyon kiközösítették, ami azért is hangzik viccesen, mert abban az iskolában pont hogy az osztrákok voltak kisebbségben a sok külföldivel szemben.
Nekem az volt a szerencsém, hogy nem kifejezetten magyaros csengésű a nevem, és soha nem kérdeztek rá, hogy honnan származom, meg elég jól megtanultam németül is beszélni. De mikor kiderült, hogy nem Ausztriában születtem, akkor is azt hangsúlyoztam, hogy ausztrál vagyok. Ezt mostani fejjel nyilván nem csinálnám, de egy gyerek számára fontos a beilleszkedés.
Most büszke vagyok a magyarságomra, nem érzem magam kifejezetten ausztrálnak, valószínűleg azért, mert elég elenyésző mértékben volt részem az ausztrál kultúrában. Nyilván nagyon fontos az ottani családom, az egész apai ág ott él, ott van a családi bázis.
Bécsben 17 éves koromig éltem, mire hazajöttem Magyarországra már gyakorlatilag akcentussal beszéltem a magyart, és ez egy hatalmas váltás volt számomra. Bécs után már az is furának tűnt, hogy nem euróval fizettem, hanem forinttal. Például azt sem tudtam, hogy egy kiló kenyér mennyibe kerül, én annyira nem voltam képben, hogy akár ezerötszáz is lehetett volna, fogalmam sem volt. Ugyanúgy, ahogy arról sem volt sejtésem, hogy az euró mennyi forintban átváltva. Tehát elég összevisszának tekinthető életem ezen szakasza, itt se, ott se, de közben meg mindenhol léteztem. Ez a fejemben nagyon nagy káoszt okozott.
Kellett ez a négy év, hogy egyenesbe jöjjenek a dolgok, hogy tisztában legyek a körülöttem lévő élettel. Bécsben hét évem volt megszokni az ottani életet, de ott sem tapasztaltam egy konstans realitásérzetet, mert annyira nemzetközi volt a környezet, nagyon sokoldalúan neveltek minket. Mondhatjuk tág gondolkodásúnak. Az iskola ott nem azt nevelte beléd, hogy gyökereid legyenek, otthonod, hanem hogy utazz sokat a nagyvilágban, ismerj meg minél több kultúrát.
Hol érezted magad a legjobban?
Hát ez az, ami érdekes, mert a magyar fiatalok külföldre akarnak menni, nem érzik magukat itt jól, külföldet mindig idealizálják, úgy képzelik, hogy ott felhőtlen az élet. És a fejemben tudom is, vannak jobb helyzetben lévő országok. De annak ellenére, hogy Magyarországon gyakorlatilag kevesebbet éltem, és ugyanúgy ragaszkodhatnék Ausztráliához, de valami sejti szinten, az ember tudja, hogy hova tartozik. Ausztráliában és Bécsben is éreztették azt, hogy kívülálló vagyok. Én Magyarországon érzem magam teljes értékű embernek, itt kezelnek egyenrangúként.
Miért szeretted volna, hogy a Margitszigeten készüljenek a képek?
Számomra nagyon fontos a természet, hiszen politikától, kultúrától, társadalmi pozíciótól, nemzetiségtől, mindentől független. Kimész és ott vagy, nem kell, hogy szóba állj bárkivel, nem kell, hogy kiderüljön, honnan származol vagy mit gondolsz. Nagyon szeretek a természetben lenni, játszani. Édesanyukám mindig azt mondja, hogy akit az Isten szeret, azt megtartja gyereknek.
Mit gondolsz az aktuális hangulatról ezzel kapcsolatban Magyarországon?
Ezt nagyon nehéz megválaszolni. Én kívánnám a 11–12 éves kislánynak, hogy legyen olyan önbizalma, meg olyan tartása, hogy nem érinti meg, hogy mit gondolnak róla. Nyilván mindenki maga tudja, hogy hol és miért jó ott neki ahol éppen van, és ebben senkinek nem szabadna gátolnia a másikat. Durva, hogy mekkora fájdalmat lehet szavakkal okozni, és mi ebbe mennyire nem gondolunk bele. Én kívánom annak, aki most Magyarországra jön, hogy legyen elég kitartása és hite önmagában. Nekem gyerekként nem volt, de felnőttként nyilván más, lehet én is máshogy élném meg. Azt biztosan tudom állítani, hogy veled maradnak azok, amiket a fejedhez vágnak, és nem tudod könnyen levetkőzni.
Mi az oka annak, hogy ez kialakulhatott?
Az egyik tanárom mesélt egy tudományos kísérletről, ami aztán nagyon megfogott, nem a legszebb példa, de jól szemlélteti azt, ami történik. Amikor marhavagonokban szállították az embereket, és vitték őket egyik helyről a másikra, nagyjából negyven kilométerenként megállt a vonat, és felvett új utasokat. Az utasok nem különböztek egymástól, ugyanabból a társadalmi rétegből jöttek, elfogták őket, és bezárták a vagonba. Gyakorlatilag étel-ital nélkül utaztak, egyetlen pici ablakkal, ahol tudtak levegőzni.
Semmifajta hierarchiának nem kellett volna lennie, mégis volt. Akiket első körben szállítottak fel, azok voltak ugye, akik legrégebb óta utaztak a marhavagonban, mire a második kör felszállt, annak ellenére, hogy semmi különbség nem volt köztük, csak az, hogy régebb óta vannak a vonaton, megszabták a többieknek, hogy mennyit ehetnek, ihatnak, mennyi időt tölthetnek az ablaknál.
Tulajdonképpen gerjesztette önmagát, hogy mindig az újaknak lett megmondva, mit csinálhatnak és mit nem. Mindig az a nagyobb góré, aki régebb óta uralja a szituációt, ha az a szituáció elég szar.
A dolgozat az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék Fotográfia műfajismeret kurzus keretein belül készült.
