Láthatjuk a Vígszínházban, a Rózsavölgyi Szalonban és szabadúszóként további projekteken is dolgozik. Sokkal több, mint pusztán színművész. Járvány ide vagy oda, Csiby Gergely sosem unatkozik, amikor nem a szerepeire próbál, akkor lovagol, lovas tábort szervez, különleges hangszereken zenél, alkot, rendez, és rendezéseiben arra törekszik, hogy mindenkivel úgy bánjon, ahogy szerette volna, hogy vele is bánjanak.
Budapesten nőttél fel, viszont nagyon szoros a kapcsolatod a lovakkal, hogy alakult ki ez a szenvedélyed?
Kisgyerekkorom óta bennem van. Az erdélyi látogatások során mindig felerősödött a ló-mánia. Egyetem végén sodródtam oda egy lovardába és 2016 végén volt az első olyan lovas órám, amikor vettem egy bérletet és belevágtam. Ami igazán csodálatos benne, hogy amíg mondjuk az iPhone-om ma még működik, holnap lehet, hogy kitalálnak egy újat és már nem jó rá a frissítés, másikat kell venni, a lovaglással viszont az a helyzet, hogy az több ezer éve ugyanolyan, abba nehéz betenni egy ilyen “frissítést”. Persze fejlődik, főleg az a sportág, az ún. reining, amit én űzök. De a lényeg ugyanaz. Az ember felül a ló hátára és közösen dolgoznak.
Évek óta szervezel egy lovastábort, hogy jött ennek az ötlete?
Létrehoztuk a Sztalker Suli nevű drámaiskolát, és annyira jó volt a hangulat, olyan jól éreztük magunkat, hogy arra gondoltam, nagyon szívesen találkoznék többször ezzel a csapattal, nem csak hétvégenként. Szóval úgy indult, mint egy Sztalker Sulis nyári tábor, ahol lovagolni is lehet. Aztán kitaláltam, hogy hirdessük meg, elneveztem a programsorozatot Equus Körnek, és mostanra egy saját közösség épült az Equus Kör gondolatisága köré. Évek óta visszajáró vendégeink, diákjaink vannak, és minden évben olyan programokat állítok össze, amik máshol, ebben az összeállításban, nem elérhetőek.
Milyen programok vannak?
A lovakkal való munkát keverem olyan tréningekkel, amit velünk csináltak a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Egy kicsit drámapedagógia, kicsit egyéni figyelem, kicsit közösségi munka. Egy olyan őszinte létezést tud emberek között generálni, ami egyedülálló lehet, és ami hosszú távon is erőt adó élmény. Idén Wunderlich Józsi, Király Dani és Szántó Balázs barátaim jönnek majd a szakmából, velünk lesz Tóth Réka Ibolya, aki mindfulness trainer, Visky Ábel filmrendező már tavaly is csatlakozott hozzánk, és egy fekete-fehér némafilmes játékot csinált a gyerekekkel, idén pedig a dokumentumfilm felé fordulunk el, Hollai-Heiser Anna az Itt és Most társulatból improvizációs gyakorlatokat fog csinálni, valamint Szöllős Judit állatasszisztált foglalkozásokkal fogja megszínezni a programot. Ez egy nagyon jó mix, amikor lovaglással indul a nap, utána pedig csodálatos, izgalmas emberek foglalkoznak veled csapatban és egyénileg is, személyesen, mindenféle elvárás és megkötés nélkül.
Elmehet olyan is, aki évek óta lovakkal foglalkozik, és olyan is, aki még sosem ült lovon?
Ez pontosan így van. Mivel mi western lovaglással foglalkozunk, aki mondjuk lovagolt angolban vagy hagyományőrző stílusban, annak lehet, hogy a western új lesz. Először mindig mindenkit megkérdezünk, megnézzük, hogy hogyan lovagol, felmérjük, hogy kell-e futószár vagy nem, mert már szabadon lovagolhat, és akkor szépen elkezdjük építeni ezt is. Szóval nem megkötés, lesznek olyanok, akik évek óta vágtáznak terepen, és lesz olyan is, aki életében nem ült még lovon vagy nem is látott még ilyen állatot. Mindenkire figyelünk és a legjobb lovat adjuk majd alá, azt, ami a legjobban megfelel neki.
Egy régebbi, nagyjából egy évvel ezelőtti interjúdban olvastam, hogy elkezdtél játszani egy handpan nevű hangszeren, illetve építettél egy stúdiót otthon a szekrényedben. Milyen más dolgokat csináltál még az elmúlt egy évben?
A handpant azóta eladtam, de a zene nem hagyott magamra, mert találtam egy csodálatos hangszert, amit már régebb óta szerettem volna megvásárolni, de eddig csak telefonos applikációkat használtam helyette, ez pedig a looper. Igazából ezt többnyire énekesek és dj-k használják, de nekem valamilyen terápiás jelleggel működik. Van, hogy amikor este tízkor hazajövök, fülessel nekiállok szólamokat, ritmusokat meg mindenféle zörejeket összeszerkeszteni. Nagyon érdekes, hogy milyen hatása van rám. Egyrészt létrehozni is ezeket a hangokat, utána pedig tovább építgetni őket. Néha egy-egy verssort találok ki, néha saját angol szövegeket szerkesztgetek, pici kis dalkezdemények ezek.
A stúdiót már lebontottam, mert úgy voltam vele, hogy online nem szeretnék már sem vers, sem hangoskönyv felolvasást, mostmár ha bármi munka adódik, inkább szeretnék bemenni a stúdióba.
Szerinted pótolható valamennyire az igazi színházi élet ezzel a streames lehetőséggel, amit most biztosítanak?
Arra nagyon jó a stream, hogy valamilyen bevételt tud produkálni, ami segítség a színháznak és a társulatnak, hogy tovább lehessen evickélni ebben a helyzetben, de szerintem nem, egyszerűen nem tudja pótolni az élményt a színház milyensége miatt. Nagyobb eseményeknél, jubileumoknál izgalmas lehet, hogy olyanok is hozzáférnek, akik egyébként nem tudnának részt venni rajta, de nem gondolnám, hogy hosszabb távon ez egy járható út lenne. Színészként nagyon nehéz eljátszani például egy vígjátékot a kameráknak úgy, hogy néma csönd van.
Mikor gondolod, hogy visszatérhettek a színházba, és élő közönség előtt tudtok majd ismét játszani?
Azt hiszem, az ősz lehet reális. Még a nézők biztonságérzete sem tart ott, hogy beüljenek egy színházi előadásra. A nyári színházaknál már esetleg történhet valami.
Az Art-Színtér csapatával rendezőként is elkezdtél működni, hogy jött ez a dolog? Miért pont ezt az előadást csináljátok?
Amikor megkerestek akkor eredetileg arról volt szó, hogy a Művészetek Völgyének segítsek olyan szempontból, hogy ajánljak előadásokat vagy rakjak össze egy műsort. Tavaly, mivel minden elmaradt, ezért nyilván ezt átemelték az idei évre, de elindult egy beszélgetés és arra jutottunk, hogy hozzak létre egy előadást ennek az új ügynökségnek. Sokat keresgéltem, olvastam, sok ajánlást meghallgattam, és egy nagyon jó barátom ajánlotta A Pillangók Szabadok című előadást, ami valahol azon a határon mozog, amihez én stílusban és minőségben is mögé tudok állni. Nem térdcsapkodós, ugyanakkor mégis ott van benne a humor és abszolút szórakoztató, de van egy olyan rétege, ami szerintem ezen felül is tud adni. Nem mellesleg pedig a legfontosabb, hogy ezzel az anyaggal találtam egy olyan kapcsolódást a saját életemben, ami nagyon fontos. Azt hiszem, hogy ha rendezni fogok a jövőben, akkor ilyen anyagokat fogok keresni, ahol ennyire mögé tudok állni a történetnek.
Nagyon más rendezőként együtt dolgozni egy csapattal, mint színészként?
A felelősség teljesen más. Gyakorlatilag mindenért te felelsz, a színész vezetéséért, jólétéért, állapotáért, hogy kellemes hangulatot teremts a próbán, hogy jól bánj mindenkivel – nem csak a színészekkel, hanem a stábbal is – és úgy kommunikáld azokat a kis nézeteltéréseket, amik akarva akaratlanul is felmerülnek, hogy ne sérts meg vele senkit. Ha mondjuk a színész kap egy olyan jelmezt, amiben nem érzi jól magát, de a jelmeztervező ragaszkodik hozzá, akkor a rendezőnek meg kell találnia azt, ami az ő gondolatával is találkozik. Ki kell mondani dolgokat, meghozni döntéseket és nagyon keménynek lenni, de úgy, hogy senki ne sérüljön. Szóval azért más, de én nagyon-nagyon élveztem. Már akkor is próbáltuk a Churchill és Garbo-t a Rózsavölgyi Szalonban, és nagyon izgalmas volt átmenni a másik próbára, ahol új színekkel, gondolatokkal, irányokkal találkoztam. Akkor már megértettem, hogy mi miért van, és már tudtam, hogy milyen az, amikor rendezőként kérek valamit. Nagyon sokat tanultam belőle, főként azt, hogy hogyan tudom interpretálni azokat a képeket, amik a fejemben vannak. Szóval nagyon izgalmas volt és remélem, hogy lesz még ilyenre mód, mert sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, de megtörtént és szerintem jó, hogy megtörtént.
Említetted, hogy neked rendezőként az is a felelősséged, hogy mindenkivel jól bánjanak és úgy beszélj velük, hogy nehogy megsértsd őket. Neked volt személyesen olyan tapasztalatod, amikor bántóan közvetítettek valamit feléd?
Volt, abszolút. Nem titok, hogy a Vígszínházat Eszenyi Enikő miatt hagytam el. Azt éreztem, hogy ott vagyok, ahol mindig is szerettem volna lenni, és már mászom azon a létrán, amit meg kell mászni, de aztán volt ott egy olyan beszélgetés, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni, nagyon sok személyeskedés, szakmaiatlan megnyilvánulás történt, ami egyszerűen nem fért bele. Pályakezdő színészként, a szerződtetési időszak végén eljöttem. Gondolj bele, ha én ott, akkor ezt megtettem, milyen bánásmódban részesültem… Két év távlatából visszatekintve azt mondom, hogy végül jó döntést hoztam, nagyon sokat fejlődtem színészileg, nagyon jó emberekkel találkoztam, és nyilván a színház hiányzik, mert ott érzem igazán otthon magam, de majd meglátjuk, hogy mi lesz a továbbiakban. Jó, hogy a Vígszínház felfrissülni látszik és megtörtént a vezetőváltás.
Nem zárkózol el attól, hogy visszamenj így, hogy új vezető van?
Ha az embert hívja az ország legnagyobb színháza, ahol “felnőtt”, és ahonnan valójában nem akart eljönni, akkor nyilván nem mondana nemet, de a döntés nem az én kezemben van. Megyek arra, amerre lehet, és amerre nekem menni kell.
