„Előfordult veled valaha, hogy be akartál sétálni egy Dalí metszetbe? Vagy belépni egy tündérmesébe? Nyisd ki ezt a könyvet, és meg fogsz lepődni – mintha valaki hirtelen kirántaná lábad alól a valóság talaját. „ – így szól a híres könyvének, az Egy ember kiugrik a repülőből című egyperces-gyűjteményének az ajánlója. És valóban állíthatom – mint aki már tízszer végigolvasta -, hogy ebben egy halvány cseppnyi hazugság sincs, teljes mértékben elragadó Barry Yourgrau személyisége és hihetetlen, már-már álomszerű stílusa.
Meglepően kevesen ismerik Mr. Yourgrau nevét Európában, de ez nem azért van, mert egy átlagos író, hanem mert egy visszahúzódó, kalandozó, sokszínű ember, így gyakran kerüli a nyilvánosságot. Amikor az Egy ember kiugrik a repülőbőlt elkezdtem, szokásos rutinom szerint utánanéztem az írójának, ám az interneten egy wikipédiatöredéket sem lehet találni Mr. Yourgrauról, és ez számomra is meglepetés volt, hiszen nem kis rajongótáborral rendelkezik. Akinek Japánban már-már kultusza van, arról senki nem gondolná, hogy ennyire el tud tűnni a világ elől, de úgy tűnik neki sikerült.
Viszont mikor a könyvét először olvastam már érthetővé kezdett válni ez a rejtélyesség. Nem is tudom, hogy lehetne leírni… Ha valaki olvasott már Örkény István egyperceseket, az képzelje el az ő novelláit sokszoros groteszkséggel, erotikával és „betegebbnél betegebb” álmokkal. Talán így tudnám a legérthetőbben körülírni Barry Yourgrau könyveit.
A mai modern irodalom kimagasló alakjává vált roppant egyedi stílusával. Könyveinek legnagyobb rajongótáborát Japánban találjuk, Európában pedig Magyarországon, sőt, egy filmben már játszott Teller Ede szerepében is. Amerikában a Music Television „szózsonglőreként” vált híressé. Egy roppant összetett ember, akit a magyar olvasóknak meg kell ismerni, hiszen aki szereti Örkényt vagy a modern groteszkséget (vagy ha közhelyesebben fogalmazok az őrültséget), annak a kedvenc írójává fog válni a jó öreg Mr. Yourgrau.
f21.hu: Fantasztikus könyvei ellenére az interneten nehéz önről bármilyen információt vagy életrajzi szöveget találni, holott tv-műsorokban is szerepel, tehát a neve bejárta a nagyvilágot. Mégis mi az oka annak, hogy ennyire kevés információ van az interneten önről, visszahúzódóbb személyiség; vagy pusztán a véletlen mindez?
Barry Yourgrau: Valóban igyekszem elzárkózni a nyilvánosság elől – de azt nem gondoltam, hogy ilyen jól csinálom… Az általam írt memoár, a Mess, tavaly került nyomtatásba. Az interneten lehet is belőle olvasni egy keveset. Illetve a New York Timeson található egy cikk róla és rólam. További információkért és interjúkért pedig bárki felkeresheti a weboldalamat.
f21.hu: Mesélne magáról? Milyen volt Dél-Amerikában gyereknek lenni? Miért költöztek már fiatal korában Amerikába? Milyen Amerikában jelenleg az élete?
B.Y.: Egész átlagosnak tűnt… Átlagosnak, nem számítva az elharapódzó faji megkülönböztetést, amit én akkoriban még fel sem fogtam igazán. Tisztán emlékszem, amikor új házba költöztünk. A kerítésen hatalmas kígyók élettelen teste lógott, amelyeket a munkások öltek meg a bokrokban. A testüket pedig még mindig rángatta az ideg. 10 éves voltam, amikor az Egyesült Államokba költöztünk. Az apám elméleti fizikus volt – Berlinben képezték ki Einsteinnel és Schrödingerrel –, de az USA több lehetőséget kínált a karrierjének.
Lenyűgözött a TV az Államokban, hiszen Dél-Amerikában még nem volt olyanunk. Rengeteget költöztünk. Fiatalként sokáig New Yorkban éltem. Az utóbbi években rengeteget utaztam a barátnőm munkája miatt. (Ő étterem- és ételkritikus.)
Viszont az amerikai álomról szólva… Hát nem is tudom. Nekem elegem van a fogyasztói társadalomból, a korporativizmusból, a szűk látókörből, az őrült politikai korrupcióból, a rasszizmusból és a döbbenetes társadalmi egyenlőtlenségből, ami az utóbbi néhány évtizedben fajult el Amerikában.
f21.hu: Mikor került közelebbi kapcsolatba az irodalommal? Mikor kezdett írni? Milyen benyomások vezették ilyen stílusú egyperces novellákhoz?
B.Y.: Gyerekként nem szerettem olvasni, viszont mesélni annál inkább. Csak az egyetem után kezdtem el komolyan foglalkozni az olvasással és az írással, miközben portásként dolgoztam a Harvard Egyetem könyvritkasági tárában. A világ egyik legbriliánsabb könyvtára a Harvardé. Egész héten nem csináltam mást, csak olvastam és nagyon csúnyán néztem azokra, akik megzavartak ebben, mert arra vártak, hogy tegyem a dolgom. Szörnyen elszigetelt portás voltam. Egy irodalmi folyóiratban olvastam egy novellát, ami szemlátomást egy álomnaplóból merítkezett. Ezután kezdtem el írni.
Még ezelőtt dolgoztam egy újságnál mint riporter. Egy csapnivaló, lassú riporter, akit majdnem ki is rúgtak. De legalább tanultam egy s mást a rövid, ám velős megfogalmazásról. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy rövid, fiktív, álomszerű történeteket fogok írni, amelyekben a képzeletem arra barangolhat, amerre csak akar. Emellett vicces is akartam lenni, mégis tömören és hevesen írni. Cocteau valami olyasmit mondott a fantasztikus filmkészítésről: ha azt akarod, hogy az emberek elhiggyék a fiktív elbeszéléseket, nagyon konkréttá kell tenned a részleteket is. Úgyhogy ezt tűztem ki célul. Ötvözni akartam a fiatal Woody Allent és Monty Pythont Borgesszal és Isaac Babellel. Olyan nagyszerű gyerekkönyveket, mint a Szél lengeti a fűzfákat egy újság tényszerűségének érzésével.
Ja, és eldöntöttem, hogy jelen időben fogok írni. Általában ezt az igeidőt használják az emberek, mikor az álmaikról beszélnek, ez teszi különlegesen közvetlenné. Ha az elbeszélő múlt időt használ, arra utal ami már megtörtént, viszont jelen időben folyamatában tudja közvetíteni a történéseket. Így hozzárendelődik a történethez a bizonytalanság és a várakozás rejtett ereje, hogy vajon mi sül ki az egészből.
f21.hu: Sokan mondják önre, hogy őrült, de többen, hogy lángelme. Természetesen mind a kettőt jó értelemben. Ezt rövidke novelláinak groteszksége váltja ki az emberekből. De mi rejlik ilyen írások mögött, milyen személyisége van annak az írónak aki ilyet papírra vet? Erősen erotikus és szatirikus novelláit Ön átélte és hozzácsatol egy mesés történetet, vagy tényleg álmok, ahogy mondják?
B.Y.: Néhányan azt kérdezik tőlem, szívok-e marihuánát miközben írok. A válasz nem. (Elég őrült vagyok anélkül is.) Azt hiszem a történeteim az elmém működését tükrözik. Mindig is – ahogy mondani szokás – rendkívül színes fantáziám volt, és mindig is szerettem a vicceket. Úgy gondolok magamra, mint egy vallomásos költő és egy komikus keresztezése. Mindkét hivatás a képzeletére hagyatkozik és mindkettő a legszemélyesebb érzelmeit használja fel munkája során. Sosem használom a valós álmaim a munkáimban, mégis a világukban működöm. Nyitott szemmel álmodom igazán.
f21.hu: ” Egy ember… Egy ember…” Hihetetlen a szereplői személy a novellákban… Annyira egyedi. De vajon ki ez az „egy ember”, talán Ön? Tud valaki határozott életmódot követni, ha álmokban él?
B.Y.: Igen, ez az „egy ember” én vagyok, igazán intim módon, ahogy a szereplői személy is jómagam. A belső énem. Egy mélyről jövő lírai én, amelyet a legtitkosabb vágyaim és félelmeim alkottak. A munkám egy képlékeny, széles érzelmi skálán mozgó önéletrajz – költői túlzásokba és fantasztikumba csomagolva.
f21.hu: Sok novellában említi meg édesapját, édesanyját, családtagjait. Érdekes, hogy ezekben a „családias” novellákban legtöbbször gyermekként jelenik meg Ön, csak fiatalon volt családcentrikus vagy később is?
B.Y.: Az az igazság, hogy a testvéreim (van egy ikertestvérem és egy öcsém) ritkán tűnnek fel az írásaimban. Viszont az anyám és az apám annál többször, mivel ők már nem élnek. Halottakat nem sértek meg azzal, amit írok (remélem). De az élők olyan könnyedén megbántódnak! Rendkívül heves családi életet tudhattunk magunkénak. Az apám elég bonyolult ember volt. Ő és az édesanyám velem vannak ma is, őrzöm őket a gondolataimban és a szívemben. Én hiszek abban, hogy a gyerekkorunk elkísér minket egész életünkön keresztül, annak ellenére, hogy sokszor eltemetjük magunkban. Picasso vagy talán valaki más mondta, hogy a művész az, aki szoros érintkezésben marad a gyerekkorával. („Minden gyerek művésznek születik. A probléma művésznek maradni, miközben felnövünk.”– a szerk.) Ez tökéletesen igaz rám. Bár felnőttnek lenni, miközben sok szempontból még mindig gyerek vagy, néha sok problémát okoz. Ezt be kell vallanom.
f21.hu: Melyik a leghíresebb könyve? Melyik a kedvence?
B.Y.: Amerikában azt hiszem a Wearing Dad’s Head (nem készült magyar fordítása – a szerk.), bár azt hiszem a Szexegypercesek is ugyanolyan népszerűségnek örvend. Japánban, ahol egyébként a legkedveltebbek a könyveim a világon, a Wearing Dad’s Head és az Egy ember kiugrik a repülőből. (Egyszer megkérdeztem a könyveim nagyszerű japán fordítóját, miért gondolta, hogy a könyveim népszerűek lesznek Japánban. Azt mondta, hogy a japánoknak nagyon erős szégyenérzetük van. Hát ezért.) Ha muszáj választanom egy személyes kedvencet, akkor a Wearing Dad’s Head az. Habár eléggé kötődöm a Szexegypercesek néhány részéhez is.
f21.hu: Hány nyelvre fordították le műveit?
B.Y.: Négyre. Japánra, mandarinra, magyarra és hollandra.
f21.hu: Tervez a jövőben még kiadatni könyvet? Esetleg dolgozik jelenleg könyvön?
B.Y.: Ahogy már említettem, a Messt csak tavaly adtam ki. Ez az első nem fiktív, prózairodalmi könyvem. De szeretnék visszatérni a fantasztikumhoz. Van néhány könyvem, amelyeket csak Japánban publikáltak, ezeket szeretném az Államokban is kiadatni, az egyik ilyen a Gangster Fables. A Vice magazin közzétett néhány részletet belőle. A másik könyv nagyon rövid történeteket tartalmaz, amelyek először mobiltelefonos platformon voltak elérhetők. Ez a Cell Phone Stories. Japánban igazi kultúrája van már a kizárólag mobiltelefonra való írásnak. Be is számoltam erről az élményről az Independent weboldalán.
f21.hu: A Music Televisionnál csak úgy emlegetik önt mint „szózsonglőr”. Hogy jut írásra ideje ilyen sokszínű életmód mellett? Mivel egy zenei csatornánál dolgozik/dolgozott, sokat jelent önnek a zene?
B.Y.: Igen, a zene nagyon fontos számomra. Amikor a kilencvenes években Los Angelesben éltem, alkalmanként DJ voltam egy rádiónál. Fantasztikus volt! Az amerikai hallgatóság abban az időben „fedezte fel” a kubai zenét és a Los Angeles-i rádió tudta mi a dolga. Mintha minden nap egy új világot fedeztem volna fel. Az MTV-s dolgaim szórakoztatóak voltak. Szerepeltem a Szexegypercesek filmváltozatában is. Na az egy sajnálatos katasztrófa volt. De legalább jól szórakoztam a munkálatok alatt. A film egy része megtekinthető a Youtube-on.
Írtam róla egy nagyobb hangvételű cikket a New York Timesnak. (Bár a rendező nem örült a cikknek, legalább megkaptam az írói revansom. Ez egy azok közül a dolgok közül, amik egy író számára elérhetőek: bosszút állni bármilyen viccen, amit a sors vagy az élet űz vele. Ó, és egy megjegyzés, amelyben érdekeltek lehetnek a magyarok: volt egy kis szerepem a Fat Man és Little Boyban. Ez egy hollywoodi film az atombomba készítéséről és én kaptam a magyar fizikus, Teller Ede szerepét, akit egyébként a fizikus apám mélyen megvetett. (A film egyébként robbant, amikor a mozivászonra került.)
f21.hu: Mit üzen a magyar fiataloknak?
B.Y.: Élvezzétek ki a fiatalságotok! Bárcsak én is újraélhetném. De komolyabbra fordítva a szót: az amerikaiak mintha törekednének az értelmetlen rasszizmusra és a hatalmas méreteket öltő kollektivizálásra. De biztató, hogy a fiatalok egyre inkább szembemennek ezzel. Remélem a magyar fiatalok is hasonlóképpen cselekednek…
Mr. Yourgrau kérésére az interjú angolul is megjelenik oldalunkon. A fordításokat Balázs Viktória és Sztrókay Fanni készítették:
Barry Yourgrau: Yes, I am quite private–but I didn’t think I was that private. I wrote a memoir, Mess, that came out last year. There’s a fair amount of information from it on the web. Here’s an article about it/me. I also have a website with interviews and further info.
f21.hu: When has been your relationship with literature starting? When did you start to write? What kind of impressions have you got to write short-story?
B.Y.: I didn’t read much as a child, but I liked to tell stories. I began seriously reading, educating myself as a writer after college, when I worked for a year as the door guard at the rare book library at Harvard University. Harvard has one of the world’s great libraries. I did nothing but read books all week, and scowl at people who interrupted me, expecting me to do my job. I was a very alienated door guard. I began writing as I do after reading in a small literary journal a very short story that was based on someone’s dream journal, apparently. I had spent another year after college working as a newspaper reporter. I was a very slow bad reporter, was almost fired. But I learned more or less to write concisely. So I decided to write very brief stories that were like invented dreams–where I could let my imagination go wherever it wanted. And be funny. And I would write concisely and intensely. Something Cocteau said about how he made his fantastical films impressed me: if you want to make people believe in fantastical narratives, make the details very concrete. So that’s what I aimed for.To mix early Woody Allen and Monty Python, say, with Borges and Isaac Babel. And great children’s books like The Wind in the Willows. With a sense of a newspaper factualism. Oh, and I decided to write in the present tense. It’s the tense people often use in relating their dreams. It adds a special immediacy. With the past tense, the narrator relates what happened; with the present tense, he relates what’s happening as it’s happening. So there’s an extra element of uncertainty, a kind of built-in force of suspense, about how things will turn out.
f21.hu: Some people say you are crazy, and some say you are a genius, obviously in a good sense. This comes from the grotesqueness of your short-stories. I wonder what is behind these stories, what kind of personality does a person have who can get something like this down. Have you ever experienced any of these lustily erotic and satirical stories and just match a fabulous writing or are they really only dreams, as some people say?
B.Y.: Some people even ask me if I smoke marijuana when I write. I don’t. (I don’t smoke pot, I’m crazy enough as it is). My stories just reflect how my mind works, I guess. I’ve always had a what people call a very vivid imagination. And a liking to make jokes. I think of myself as a cross between a confessional poet and a comedian. Both occupations rely on their imaginations, and both also use their most private emotions. I never use my actual dreams in my work. But I think of what I do as operating in the same zone which people say is the territory of dreams. I’m dreaming with my eyes open, so to speak. (Which, I note nervously, is one of the descriptions of how psychosis works.)
B.Y.: Yes, „the man” is me, in an intimate way. So is the „I” of my stories. My interior self. A „me” drawn from deep private fears and yearnings. My work is really a long ongoing emotional autobiography–but disguised in exaggeration and fantasy.
B.Y.: Four, I think? Japanese, Chinese, Hungarian, Dutch.
B.Y.: Sure. Enjoy your youth! I wish I had another shot at it. But on a more serious note: there’s a drift into really ugly and moronic racism and extreme nationalis in the US. But it’s encouraging that young people are opposing this tendency. I hope Hungarian youth do likewise.
