Nektek mit mond a punk fogalma? Színes haj, lázadó öltözet, szókimondó dalszövegek, megbotránkoztató kifejezések, polgárpukkasztás? Most egy részébe bepillantást nyerhettek, bemutatkozik a P.F.A. zenekar.
A ’70-es években kialakuló könnyűzenei mozgalom, a ma már divatirányzatot, életszemléletet is magában foglaló punk képviselőit gyakran éri negatív előítélet. A műfaj számos zenekarát megismertük és megszerettük, a szubkultúra deviáns viselkedése viszont általánosságban mégis ellenszenvet vált ki az emberekben. Sokan talán azt is megkérdőjelezhetitek, hogy mit keres egyáltalán a punk zene egy kulturális portálon. Így volt ezzel még bandaportrénk alanya, a veszprémi P.F.A. tagja is, Szántó Áron basszusgitáros, akivel volt lehetőségünk beszélgetni a bandáról, a műfaj megítéléséről és kérdéseiről.
Mióta zenéltek együtt? Hogyan alakult meg a P.F.A.?
Ez egy ilyen tipikus gimi-punk zenekarként indult 2006-ban. Azelőtt már csörömpöltünk ilyen-olyan kezdetleges formációkban, kezdetleges zenével. Egészen kicsi korunk óta ismertük egymást, így ez az egész valahogy organikusan fejlődött ki. Mint egy csírázó krumpli. A mai napig nem sok tudatosság van ebben a zenekarban amúgy. Ahogy esik, úgy puffan. Ez a P.F.A. stílus, haver.
Eddig hogyan alakult a zenekar élete? Milyen helyeken léptetek fel?
Az elmúlt tizenhárom évben hála Istennek elég sok helyen megfordultunk már. Az utolsó pétfürdői késdobálótól, a francia leszbikus foglaltházon keresztül, egészen a korfui egyetemi campusig. Magyarországon majdnem mindenhol, ahol van áram, de összesen húsz országban szórtuk el eddig a spóráinkat Európa-szerte, illetve idén júniusban sikerült eljutnunk három koncert erejéig Törökország ázsiai területére is.
Milyen változásokon mentetek keresztül az elmúlt évek alatt?
Szeretjük egymást, ezért nem sok variálás volt, még a meglehetősen mostoha körülményekhez képest sem. Az alapító felállás tagja volt egy Koni nevű tag, ő hamar lekoccolt, majd helyét KZ töltötte be. Ez még a legelső, korai években volt. Így pöfékelt tovább a pogo-vonat vidáman. Viszont mikor a másik gitárosunk, Tibike 2012-ben kiköltözött Dániába, kicsit megzuhantunk. Felvetettük a feloszlás gondolatát is, de őszintén, ezt egyikünk sem szerette volna. Így abban állapodtunk meg, hogy amikor nincs itt, akkor nélküle büntet a hakni-kommandó, ha meg itt van, akkor annál jobb. Pár év múlva hozzánk verődött Lacika is, szintén gitáros poszton, nem kis adag vérfrissítő infúzióként.
A zenekar tagjai:
Lacika – gitár
Tibike – gitár
Boros – dob
KZ – gitár
Áron – basszus, ének
Amikor felkerestelek az interjú kapcsán, bizonytalan voltál abban, hogy a punk kompatibilis lehet egy kulturális oldallal. Miért?
Tisztában vagyok vele, hogy ez a zene, amit nyomunk, nem mindenki számára befogadható és nem voltam benne biztos, hogy egy „nem-punk” embernek érdekes lehet egy ilyen zenekar története. Ha tévedtem, annak örülök.
Mit tapasztaltok, az emberek miként ítélik meg a punk műfaját, a zenészek szubkultúráját?
Az emberek fejében van egy ilyen kép, hogy taraj, tarhálás meg Sex Pistols és kábé ennyi az elképzelésük a dologról. Ezek elég téves sztereotípiák, de viszonylag általánosak. Ha 12 éves korod óta benne vagy egy szubkultúrában, akkor mire 30 leszel, valamennyire a részeddé válik. Ez természetes. Viszont, amikor a nagymamád kérdezi, hogy mi van a bandáddal, akkor nehéz értelmes választ adni. Kvázi lehetetlen leírni ezt az érzést, a lényednek ezen szilánkját. A szürreális élményeket. A punk rockban éppen az a jó, hogy nincsen definíciója és soha nem is lehet. Ez egy prizma, amelyen keresztül mindnyájunk fénye egy kicsit máshogy törik meg.
Valójában mi a lényege a punknak?
Nem tudom. Flegmázni a matektanárral. Akinek erre van egy konkrét válasza, az egy csicska.
„Csicska”? Miért ne lenne a punknak konkrét tartalma, üzenete?
Már hogyne lenne. De a világ tele van erkölcscsőszökkel. Akik mindent skatulyákba akarnak gyömöszölni, mert megőrülnek tőle, ha nincs élére vasalva minden körülöttük. Izzadtságszagú meghatározásokból vonnak szögesdrótot, sokszor amúgy nagyszerű jelenségek köré. Én személy szerint semmitől sem irtózom jobban, mint a demagógiától. Az életben a legjobb dolgok a legegyszerűbbek, a legáltalánosabbak, a legevidensebbek. Éppen ebből fakad természetes szépségük. Az entrópia szépsége. És ezt totál általánosságban értem, de a punk egy szembeötlő példája ennek. Bár, ha jobban belegondolok, akkor van Stingtől az Englishman in New York című szám videoklipje. Na, az a punk tökéletes antitézise.
Képek forrása: P.F.A. zenekar
