Nemrég jött ki az Elefánt zenekar legújabb albuma, ami az EL névre hallgat. Szintén idén jelent meg a zenekar énekesének, Szendrői Csabának a verseskötete, a Mintha muszáj lenne. A lemezbemutató előtt alkalmunk nyílt egy kötetlen beszélgetésre, ahol olyan dolgokra is fény derült, mint amikre a veterán rajongók sem biztos, hogy tudták eddig a választ.
A Mindenhez képest érezhető volt valamilyen szintű komolyodás. Ezt ti szükségesnek éreztétek, vagy inkább a dalok adták magukat?
Nem értek egyet. Szerintem sokkal felszabadultabbak vagyunk, mint valaha. Ez az első lemez, ahol nem gondolkodtunk azon, hogy csinálunk-e egy olyan dalt, amiben az van, hogy „elfogyott a cigim, tekerek még egyet”. Mert valójában ilyenek vagyunk. Mindent megcsináltunk, ami eszünkbe jutott, például az a 40 kiállás a végén, az pont egy olyan, hogy már nem tudtuk hova fokozni, hogy még egy kicsit rosszabb, kellemetlenebb legyen a vége. (nevet) Biztos van benne egy ilyen is, hogy kiforrottabbak a dalok, sokkal többet is foglalkoztunk velük, mint valaha. Ez a kettő együtt jár. Amik nem ilyen vicceskedősek, mint a 444888, ott maga a produktum egy sokkal komolyabb folyamaton esett át, mint a korábbi lemezeken.
Szerinted tehát akkor szükség van ilyen gag-ekre, mint a Nem számít, vagy amit még korábban a zenekari óvszer formájában láthattunk?
Az van, hogy rólunk szerintem tévesen azt gondolják, hogy szomorkodós emberek vagyunk, mert komolyabb tartalmú dalokat írunk többnyire. Attól még a privát életünkben nem vagyunk picit sem ilyen, feketében a szoba sarkában kuporgó arcok… Egyre inkább szívódik át a valós személyiségünk a zenénkbe. Ez nem azt jelenti, hogy azok a komoly dalok nem mi vagyunk, a zene terápia. A színpadon mi olyan témákat szerettünk volna feldolgozni. Most meg kevesebbet akarunk komolykodni. Ideje butáskodni picit. Ha hülyeség, akkor legyen igazan kretén. Ha komoly, akkor legyen nagyon sötét.
A HVG-ben hangzott el tőled az a mondat, hogy már tényleg minden szar. Ezt inkább elfogadni kell, vagy tenni ellene szerinted?
Először is szembesülni kell vele. El kell fogadni, hogy a dolgok általában nem jók, ebből lehet építkezni. Ennek egy nagyon fontos része, hogy az emberek széthúzását meg lehessen szüntetni, azaz, hogy közös pontként felismerjük az előbb említett kijelentést. Ezt legalább lehet tudni. És ettől még nem az élet szar. Az élet nem a rajtunk kívül álló dolgok csak. Ellenben azon érdemes elgondolkodni, hogyan lehet egy nap újra értékessé tenni olyan dolgokat, amik az utóbbi évtizedben elértéktelenedtek. Hiányzik az univerzális szépség a hétköznapjainkból. Igaz ez a közéletre, a kulturális életünkre.
Ugyanúgy az előző HVG-cikkben említetted a Casio-hatást. Ebben voltak irányadó zenekarok, vagy inkább a saját fejetek után mentetek?
Nem is nagyon hallgattam sosem szintipopot, nekem új dolog, hogy ilyenek kerülnek elő az életemben. Az ilyen előadók nevei nem kerültek elő a dalok alatt. A zenekar többi tagja ennek nagyobb művésze, én maximum instruálni tudom őket, hogy én olyasmit hallok ide, mint… Ők meg a legfurább szintetizátorokból próbálnak kitekergetni hosszas munkával megfelelő hangokat. Amit aztán reprodukálni is kell a koncerteken, ami szintén nehéz, de izgalmas is.
Fontosnak tartjátok a pontos stúdiófelvétel visszaadását koncerten?
Nagyon szeretnénk visszaadni mindent úgy, ahogy van. Eddig ez egy kicsit más volt, mert eleve úgy játszottuk fel a stúdióban már a számokat, ahogy koncertre is vittük őket. Most van egy 20%-a daloknak, amit meg kell tanulni, úgy eljátszani újra és újra, ahogy azt teljesen, más sterilebb környezetben összeraktunk.
Hogy érzed, a Mindenhez képest hogyan fogadták az EL-t?
Szerintem sokkal többen szeretik, viszont vannak olyan kritikák, amik eddig nem nagyon voltak, hogy ez minden idők legrosszabb Elefánt lemeze. Valószínűleg ők a Keringőt szeretik, de az a korszak véget ért. Azt is szerettük, de már más érdekel minket.
Nem is tudsz vele már annyira azonosulni?
Azért tudok azonosulni, mert koncerteken már nem úgy játsszuk őket, ahogy eleve megíródtak. Átalakítottuk olyanná őket, amilyet mi is szívesen hallunk vissza. Meg persze egy csomó kiesett már, de nyilván az EL-ről is ki fog esni pár. Ez egy ilyen leves. Nem lehet belerakni mindent.
Nehéz megtalálni ezek szerint az ős-Elefántos rajongók és az újonnan rátok találók között az arany középutat.
Nem igazán van hiányérzetünk a koncerteken amúgy, hiszen azt látjuk, hogy egyre többen kíváncsiak ránk. Persze vannak olyanok, akik az első kettő lemezünk plusz kislemezünk miatt szeretnek minket. Egyelőre azt érezzük, hogy fejlődik a projekt. Az, hogy egyre hamarabb fogy el minden jegy egy koncertünkre, az tök jó visszaigazolás. Annak a jele, még ha szélsőségesek is vagyunk néha, hogy az emberek megtalálnak minket és érdekli őket, amit csinálunk.
Hogy érzed, hol tart most az Elefánt?
Már azon is csodálkozom, hogy eddig eljutottunk. Határ a csillagos ég. Nem tudom. Tök jó lenne amúgy, ha egyszer egy magyar zenekar áttörné azt a bizonyos küszöböt angol nyelvű dalokkal. Ezeken nem dolgozunk. (nevet) Csak, lábjegyzetként jelzem, hogy kurva jó lenne, ha valakinek sikerülne. Mint például a Qualitons vagy a Middlemist Red.
Látod ezt a sikert valamelyik mostani zenekarban?
Nem a zenekarokkal van a baj, hanem a piaccal. Stíluszenekarokkal ezt nagyon nehéz megcsinálni, mert van csomó másik angol meg amerikai banda, akiket sokkal könnyebb színpadra rakni. Ezeket sokkal könnyebb turnéztatni, mint egy magyar zenekart, és a sikerhez extra nagyot kellene villantani, és jó helyen is kell mindezt. Nem könnyű.
Átfogóan nézve, szerinted hol tart a magyar zenei élet?
Eleve dilettáns vagyok ebben a témában, kicsit kívülállónak érzem magam, nem vagyok minden hétvégén a zenésztársadalom része. Inkább az undergound részével hesszelgetek itt-ott. Szerintem sosem volt még ilyen könnyű nevet szerezni magadnak, és pont ez az oka annak, hogy nehéz öt év múlva is valakinek lenni.
Mi történt közted és a magyar Trapperek közt?
Érdekes szituáció volt. Mostanra már kicsit talán nyugodtabb a dolog, fel is írtam az első shitposter oldal adminjait a lemezbemutatóra, akik a magyar trap védelmére keltek, mert azért nem olyan nehéz itt sem közös nevezőre jutni. (nevet) Egyébként tök jó fej srácok vannak ebben a körben is. Nyilván. Aztán meg néhányan úgy vették magukra a megjegyzésem, miszerint nagyon sok ugyanolyan produktumot látok, (nagyon hasonló klipek, a műfajra amúgy jellemző, de nem túl elegánsan használt autotune, vagy épp a konkrétan semmiről sem szóló szövegek) hogy a srácokra már csak azért sem gondolhattam, mert nem ismertem őket. Nem a trap műfajt bántottam, hanem a trap műfajból kikerülő szalaggyártást. Az ugyanolyan stílusú klipek, meg a teljesen egysíkú hangzás volt a fő indíték. Persze sokan nem tudták, hogy amúgy nem hogy kívülállóként vagyok ebben benne, hanem sokuknál valószínűleg hamarabb dolgoztam ebben a közegben. Maximum sosem éreztem magam sem elég jónak ahhoz, hogy ezeket publikáljuk. Amúgy másnap ennek örömére kitettük mi is a Gergály Norbival közös trap cuccunk, ami már egy éve ott hevert a fiókban. Bátran lehet nem szeretni. Csak hát az van, hogy a trap műfaj ma nagyjából 30-40 előadó, és a legismertebb arcok nem feltétlenül a legjobbak. Ez persze nem csak a trapre jellemző, de ez most talán az egyik legfelkapottabb cucc itthon, ezért is ennyire könnyű belefutni a hasonlóságba.
Általában azt mondják, hogy nagyon nehéz egy ilyen beatet csinálni.
Akik nem értenek hozzá, azoknak biztosan nehéz. Persze minőség és minőség között munkaórák és hetek között terjedhet a beletett idő. De nyugodtan írjuk le, hogy tényleg én voltam a szararc, mindenki abban teljesedik ki, amiben ő szeretne, igazából nekem nem fáj. Szeretek vitatkozni, ebben a szakmában kár érzékenynek lenni. Akit mindenki szeret, ott már valami gyanús.
Szerinted ez a trigger onnan jön, hogy egyre kevesebben érintkeznek kritikával?
Most tapasztaltam meg, hogy igen. De ez amúgy nem vezet előre, én a legjobb barátaimnak is megmondom, ha valami nem tetszik. Gergály Norbinak, a Gegének vagy az Orizának is, akikkel épp közös projektünkön dolgozunk. Nekem tetszik, ha ízléstelenül szétautotuneoznak emberek vokálsávokat. Ami öt éve sem számított nagy találmánynak, még akkor sem, ha ez valamennyire ilyen műfaji kötelezettségnek minősül. Érzésem szerint. Na de ki vagyok én, ugye? Mit számít az én véleményem, ha nekik ez tetszik, baszassák csak forever. Ámen.
Titeket milyen kritikákkal találnak meg a legtöbbször?
Nyilván azzal, hogy mi egy x-edik alterrockzenekar vagyunk, én meg a huszadik Lovasi. De ez egyébként már nincs, egyre kevesebb jön lemezről lemezre. Tökre motivált minket, hogy többek legyünk a sokadik zenekarnál. Nyilván vannak inspirációk gyerekkorunktól kezdve. Nehéz ezt úgy levetkőzni, hogy közben természetesnek hasson minden, ez rengeteg munka. De nekünk kellett, hogy beugassanak. Tanulunk, dolgozunk. Nincs más út.
Térjünk át a koncertekre. Ahányszor Elefánton járok, azt tapasztalom, hogy egyre nagyobb a közönségetek, a nagy fesztiválokon egyre inkább kerültök a kedvencek közé, illetve a lemezbemutató is telt házas lett. Ezt már nagy felelősségnek élitek meg?
Igazából nem, meg nagyjából értem is, hogy miért történik, nekünk ebben kurva sok melónk volt és van. Más kérdés, hogy nem tudom, hol a vége, meg meddig lehet még vinni, de amíg nem görcsös a folyamat, addig élvezzük. Nem vagyunk sem többek, sem kevesebbek egy telt háztól, meg nem mondom azt, hogy Ákos játszhatna előttünk, pedig játszhatna! (nevet)
Azt veszem észre, hogy viszont a klubturnék esetén a legtöbb zenekar beleütközik olyan helyszínekbe, ahol viszont nincsenek sokan, sőt, meglepően üres termeket tapasztalnak, akármekkora a sikerük a fesztiválszezonban.
Ez kicsit mindig így lesz, sosem lesz akkora közönségünk, mint mondjuk feszteken vagy a fővárosban.
Ennek mi lehet az oka szerinted?
Főképp az egy négyzetkilométerre jutó emberek száma. Eleve vidéki városokban jelenleg nincs nagy kultúrája a koncertre járásnak. Egyáltalán a kimozdulás otthonról hétvégente már nem olyan megszokott. Ha csak Szombathelyből indulok ki, ott is ilyen újraéledőben van a „menjünk el valahova” gondolat, de ez nem volt mindig így.
Te azt a mindennapokban hogyan éled meg, hogy te vagy a példaképe valakinek, vagy hogy ekkora motivációt jelent egy dalszöveged többeknek?
Na ez a része, ez egy kicsit felelősség, ami viszont nem baj, hogy van. Emiatt érdemes azon gondolkodni, hogy mit mondok ki a számmal. Ezt nem szabad korlátként kezelni, de érdemes azon agyalni, hogy mit üzen a zenekar. Volt már pár ember, aki megírta, hogy magára tetováltatja valamelyik szövegünk, én meg mondtam, hogy várja meg a következő lemezt, mert azon sokkal jobb idézetek lesznek. (nevet) Aztán végül nem várta meg.
Tud sokkolni, ha meglátod, hogy valaki már magára is varratja a szöveget vagy logót?
Nem igazán. Ha abból indulunk ki, hogy mennyi irreleváns hülyeséget tetováltatnak magukra emberek, akkor nem. Ha minket tetováltatnak magukra, arról legalább tudom, hogy én gondolkodtam rajta. Bármit, amit leírtam, azt vállalom, nincs olyan, amit ne vállalnék fel később, inkább csak olyan van, amit nem írnék újra. De ez meg annak köszönhető, hogy változunk.
Nagy felelősség nálatok lemondani egy koncertet, vagy van egy pont, amikor már jobb otthon maradni?
Egyetlen egyszer volt, hogy lemondtunk egy koncertet, akkor is 41 fokos lázam volt. Már mindenféle állapotban voltam színpadon, olyankor is, amikor már lehet, nem kellett volna.
Milyennek tartod az átlag Elefánt rajongót, tényleg az a sztereotipikus frufrus lány, amivel mémelnek titeket?
Én szívesen gondolok frufrus lányra is, nincs gondom vele. Nem találkoztam még olyan rajongóval, akivel ne beszélgettem volna szívesen. Azért az ilyen kis- és középvállalkozó réteg elkerül minket…
Szerinted lenne igény egy olyan Petőfire, mint amilyen a régi volt?
Picit vezetett a kérdés, nyilván lenne. Fogyasztóként, illetve zenekarként is lenne igény rá. Ez egy kurva nagy befektetés, ugyanakkor egy áldozat is, hiszen sosem fog olyan jól menni, mint egy kizárólag a tömegigény kielégítésére szolgáló rádió. Nem mondom, hogy veszteséges lenne, de biztos, hogy nem lenne olyan szinten nyereséges, mint a mostani.
Idén jött ki a versesköteted. Ez mostanában volt tervezve, vagy régebb óta érlelődött, hogy összejön egy ilyen?
Már egyszer középiskolában volt egy ilyen, hogy nyertem egy versíró versenyt, vagy valami hasonlót, az egyik díja egy kötet lett volna. De nem volt annyi vers sem, meg ami volt, sem neveztem volna jónak. Szóval egy 16 évvel később végül összejött. De ebben is sok vers van, ami régi.
Akkor ez 16 évet ölel fel?
Nagyon kevés van benne, ami 4-5 évnél öregebb, de van olyan, ami régebbről került elő és dolgoztam rajta még. Inkább mondanám, hogy 4-5 évet ölel fel.
Mostanában a Margó Fesztek, hasonló irodalmi rendezvények pörögnek, szerinted most újabb reneszánszát éli az irodalomfogyasztás?
Szerintem már pár éve éli az újabb reneszánszát. Simon Marci, meg a Závada Peti mára már rocksztárok, a Peti meg amúgy is az, nem lett kevésbé rocksztár, mint zenészként, rapperként, MC-ként.
A mostani slamet is követed még?
Már nem igazán. De nem azért, mert bajom lenne vele. Sokkal inkább mert a szépirodalom helyett mostanában a tudományosabb jellegű írások foglalkoztatnak.
Mint például?
Például csillagászat, biológia, ilyesmik. Régen is szerettem, most érzem azt, hogy összefüggéseiben kezdem el látni dolgokat, illetve sokkal jobban le is köti az agyamat. Vagy csak nem nagyon találkoztam olyannal a szépirodalomban, ami épp megfogna. Bár nem is nagyon keresem. Ha találnék egy olyan regényt, ami lekötne, annak örülnék, de nagyjából Murakami óta nem találtam ilyesmit.
Nálad hogy néz ki az írás, kell hozzá egy külön lelkiállapot? Mi a te metódusod?
Ahogy öregszem, egyre inkább az kell, hogy leüljek hozzá. Az első tíz sor után már megy igazából. Korábban kifejezetten grafomán voltam, ahhoz képest, most már munka az írás.
Munka?
Igen, úgy, hogy bele kell raknom az energiát, hogy olyant írjak, ami tetszik. Régen nem volt ennyi önkritikám, illetve nem volt annyira széles az ismeretem a kortárs írókra, úgy általában az irodalomra. Nagyon nehéz olyant csinálni így, ami nekem is tetszik.
Érezted már akár dalszövegben, akár bárhol, hogy nem önazonos, amit írsz?
Reklámszövegíróként írtam már a búvárszivattyúkról is, de irodalmon belül nem, nem tartom magam bértollnoknak.
Az írásaidban inkább fontos a képi világ ábrázolása, vagy magának a realizmusnak a bemutatása?
Mindig is az volt a szexi, amikor ez a kettő találkozik, ismét Murakamit tudnám hozni példaként. Az a jó, amikor a két világ nem választható külön egymástól, hanem így szépen egy ökonómiája van. Ebben van Murakami varázsa is. Szerintem tőle is a Kafka a tengerparton a legerősebb.
Annyiszor hoztad már fel, öregnek tartod magad?
Én mindig is öreg voltam, viszont megálltam szerintem 14 éves koromban, és azóta így van. Kontans, tényleg. Messze vagyok attól, hogy foglalkoztasson a tényleges öregség. Egyébként, olyan soha nem volt, mint most, hogy emberek azért szóltak, hogy már kiöregedtünk.
A Facebookodon amúgy rengeteg shitpostot látunk. Szerinted ennek lehet olyan jövője, hogy egy ilyen nyomtatott formában is kikerüljön?
Tervben van amúgy. A Csendrői – Dolgok, és amik körülöttem vannak, elég jó témának tűnik. Egyébként a shitpostokból írtam a diplomamunkámat tizenévvel ezelőtt. Konkrétan a virálisan terjedő történetekről, gyakorlatilag a mémekről. Azóta mondjuk nem sokat változott a dolog, csak más a butaság, a forma nem.
Murakamin túl még volt bárki, aki ilyen hatással volt rád, mint az ő munkái?
Nem hiszem, nem függtem rá még ennyire senkire szerintem. Anno Douglas Adams-es korszakom volt még, ugye a Galaxis útikalauz stoposoknak, inkább a butaság foglalkoztatott. De Murakami volt az első, akit nagyon megkedveltem és nem volt egy általános közimádatnak örvendő író. De tőle sem minden tetszett, nem kell szuperfanatizmusra gondolni. Az, hogy például nála nincsenek következmények és nincs konklúzió, az elég állandó dolog. Az a tanulság, hogy nincs tanulság, ezt pedig megértem, hogy miért nem jön át így sokaknak.
Az Elefánt szövegekben mindig kell, hogy legyen konklúzió?
Hát azt mindenki döntse el, kinek mi. Úgy általában van egy egymondatban összefoglalható tanulság.
Gyakran előfordul az, hogy mást látnak a szövegekbe, mint amit ti valójában üzenni akartatok?
A Tizenhat például a legtöbbek szerint egy szakítós cucc, miközben az egy abszolút politizálós történet. Végül is szakítottunk a rendszerrel mi is. Azért lett Tizenhat a címe mert 16 évszak van egy választási ciklusban, ezt nem nagyon sokan tudják. Úristen, mennyi ember lesz szomorú, basszameg. Hozzáfűzve, a Tizenhat az egy szakítás, akkor mindenki megtalálja magának azt a szakítását. Szerintem ebben pont az áthallás teszi királlyá a dalt.
Az EL-ben sokkal kevesebb viszont az áthallás.
Ja, ott nem akartam a virágnyelvem használni. Azt akartam kimondani, ami van. Persze azt ki találni, hogy mi van … Az maga a költészet.
Szerinted minek köszönhető az, hogy olyan emberek is megtöltenek lassan egy Akvát, akik inkább közutálatnak örvendenek, ez rátok hogyan hat?
Igazából az a fura, hogy mi meg tudunk tölteni egy Akváriumot, az sokkal furább, mint az ilyen híres, de megosztó előadók. Minden egyes korszaknak megvoltak ezek a divathullámai, amire tömegek jártak, mint az emo, akik szemre fésült fekete hajjal züllöttek. A közízlés számomra mindig is kifürkészhetetlen misztérium volt.
De az alterzene, az mindig is létezett.
Na ez az, kezit csókolom, ez itt a kulcs. A divat jön megy, de az alternatív rockzene annyira behatárolhatatlan valójában, hogy saját maga tud úgy változni elegendőt, miközben nem lesz rá másik szó, hogy mindig releváns marad.
Tehát, ha huzamosabban működő zenekart szeretnénk, akkor kell egy alterzenekar, és úgyis lesz elég szomorú ember?
Naaaa. Ez nem egy szomorú műfaj, ez egy behatárolhatatlan műfaj.
Ezt kissé félrefogalmaztam – inkább a jelenségre lennék kíváncsi.
Egyébként a szomorúságnak mindig lesz piaca, ez igaz, de ez nem csak az alterre vetül ki, csomó pop, rap, trap szám azért tud létezni, mert a hallgatói rétegnek épp ezzel a formátummal lehet átadni ugyanazt a spleent, amit ősidők óta fogalmaz újra és újra meg a könnyűzene. Igazából ugyanúgy vagdossák az ereiket ők is, csak más alapra. (nevet)
Ilyenkor sűrű a program, amikor Pesten vagy?
Most igen, emiatt a cicák is lent vannak a szüleimnél. Kezdődnek a próbák, a lemezbemutató turné, most van dolog.
Vannak kedvenc helyszínek az országban, ahova szívesen jártok?
Nyilván a Fishing on Orfű, az egy megtiszteltetett dolog, ott éreztük azt, hogy fejlődik a projekt. Onnan reagált aztán általában a többi fesztivál, ahogy ott kerültünk jobb idősávba, nagyobb színpadra, úgy kaptuk a többi feszten is.
Például az már nem is meglepetés, hogy a Volton a Petőfi Nagyszínpadra raktak titeket?
De, az egy kurva nagy meglepetés, mert három évvel ezelőtt még vizet se kaptunk ott, szóval nagyon megtisztelő volt. De ez egy ilyen ország, siránkozó zenészből van bőven szerintem. Mindennek fényében azt szögezzük le, hogy a mi zenekarunk egy nagyon szerencsés helyzetben lévő zenekar annak ellenére, hogy a médiumok által nem hypeolt zenekarként működünk. Okkal. Vállaltan vonjuk ki magunk sok közszereplés alól.
Jobban szeretitek a kisebb, családiasabb koncerteket, vagy inkább azt, amikor egy óriási színpadon vagytok?
Most épp jobban szerettünk a nagyszínpadokon, de ha van egy nyugisabb, félrevonulósabb session, mint ami a Szinte Soha volt, akkor tudunk örülni az ülő embereknek, meg a csendnek, meg a színházteremnek, amiben épp zenélünk. De amúgy a klubturné is atom. Nem tudom. Nincs igazából preferencia. Hangulatfüggő.
A legtöbb zenekar a városi napokat utálja a legjobban, hiszen ott a laikus közönségnek is bizonyítani kell. Ti hogyan találjátok meg az arany középutat?
Mi nem bizonyítunk soha. (nevet) Egyébként évente kettőre mernek már elhívni csak minket. Elég lazán kezeljük az ilyeneket. Néha részegek vagyunk. De ezt leszögezem, hogy soha nem mehet semmi a produkció rovására, arra figyelni kell.
Egy akvás lemezbemutató nagyobb feszültség, vagy igazából nem jelent sokat?
Sokat jelent, de most még nem érzem, hogy feszült lennék miatta. Azért is, mert egyre jobban figyelünk, hogy legyen egy hosszabb felvezetés. Gondolok itt arra, hogy lesz előtte öt lemezbemutatós vidéki koncert is, még Erdélybe is elmegyünk. Ez a pár koncert azért leveszi a terhet az új dalok bejáratásáról, de például a legelső, székesfehérvári állomás az sokkal nagyobb stressz ebből a szempontból, hiszen ott hangzik el minden először.
Az erdélyi közönség tényleg ilyen nagy becsben tartandó?
Igen. Nem jófejkedés, de ott még különlegesnek érzed magad, ha fellépsz valahol. Ott művészként kezelnek, tudják rólad, hogy te sokat tettél azért, hogy itt lehess. Itthon a szervezők meg a helyek néha a kötelező rosszként kezelnek, hogy fel kell engedniük a színpadra, de egyébként nincs az, hogy azért szeretnek, mert te lettél valaki az elmúlt évek munkájával.
Ennyire rossz a helyzet?
Egyébként nem, pár hely van, ahol már éreztük az elismerést az elmúlt évek alatt. Szerencsére egyre kevesebbszer tesznek úgy velünk, mintha terhükre volnánk, de volt már rá precedens. Nem sírva mentünk akkor sem a backstage-be.
Milyennek látod a mai fiatalokat általában?
Nekem nincs ilyen bajom velük, hogy „ezek a mai fiatalok” kontextust kreáljak. Azt tudom elmondani, amit le is írtam, hogy minden generációnak megvannak az erős és gyenge pontjai. Azt látom, hogy totál nyitottak a mai fiatalok. Mi együtt lélegzünk velük, és velük beszélünk, szóval nem nagyon észlelem a generációs különbséget. Nem kell ezt ennyire komolyan venni. Nem érzem azt sem, hogy butulnának esetleg, mi is butulunk. Mondjuk, lehet ezért nem érzem. (nevet)
Te mit ajánlanál azoknak a fiataloknak, akik szeretnének olvasni, de ugyanúgy nem találták meg még, amit keresnek?
Én a „Merre jársz, Bojangles-t” tudom ajánlani. Nagyon eredeti, könnyen olvasható, meg rövid is cserébe. Igazából mindenkinek ajánlanám, azóta nem is olvastam nagyon jót.
Te mondjuk 10-15 éve is irodalomfogyasztó voltál?
Inkább szerettem volna magamat annak gondolni. Az ember úgy csinálja fiatalon, hogy lát valamit, ami szimpatikus neki, és akkor elkezd úgy viselkedni. De mire tényleg azzá válik, az egy csomó idő. Sokkal többet írtam verset, mint amennyit olvastam. Aztán amikor ez megfordult, még kevesebbet írtam, mert annyit olvastam, hogy rájöttem, hogy szar, amit csinálok. Addig csináltam, amíg végül lett egy kötetem, látod. Ami egyesek szerint jó, szerintem meg mit tudom én.
Gyakran kapsz az utcán is kritikát?
Nem, lehet nem merik elmondani. Igazából azért nem félek ettől, mert olyan emberek mondták már azt, ami számomra kedvesebb, akikre felnézek. Például Kemény István elemezte a versemet, ami kurva nagy dolog, vagy Simon Marcinak is pozitív véleménye volt. De persze ettől függetlenül lehetnek más véleménnyel, még egyet is érthetek vele.
Alapvetően az utcán gyakran ismernek fel, mikor Budapesten vagy, vagy még nyugodtan mész le a közértbe?
Még nem tart ott ez a dolog, hogy minden indulás előtt eszembe jusson, hogy mit vegyek fel. De most pont vicces volt, mert hallgattam magunkat, hogy tanuljam a dalszövegeket, gondoltam vicces lenne, ha összefutnék valakivel, aki ugyanezt tenné, és pont így lett egy lánnyal. És volt fotózkodás, meg mondtam, hogy én is azt hallgatom, amit ő, az kicsit kellemetlen volt. (nevet)
Úgy is tanulod a dalszöveget, hogy hallgatod magad?
Persze, csak úgy. Sokkal rosszabb lenne otthon felmondani. Százezerszer meghallgatod és megjegyzed.
Szívesen hallgatod magatokat vissza?
Most már nem mindig. Az új lemez is már folyik ki a fülemen, de ez meg a munka része, még hazafelé is meg kellene hallgatni egyszer. Most már hallgatnék technot is. Vagy rave-t. Jól esne egy kis veretés.
Vannak más műfajokból is kedvenceid?
Trentemøller, ami eszembe jut elsőre. Meg techno. Minden, ami eszembe jut, főleg ilyen elektronikusabb, ami mindig is foglalkoztatott. Ez egyébként nem igaz, mert sokáig nem érdekelt. Mindig azokra az előadókra néztem fel, akik sokfajta zenét csináltak, mint például King Krule. Portishead, aki még valószínűleg megmarad életem végéig.
Melyik volt a legidegesítőbb kérdés, amit a legtöbbször megkapsz a zenekarral kapcsolatban?
Miért ez a nevetek? Miért Elefánt. Ennek minden formája. Ezekre már nem nagyon szoktam válaszolni. Ilyenkor látszik, hogy az ember már meg sem próbált rákeresni, hogy mi van. Még csak egy picit sem. Nem is gyakran fordul elő az ilyen már szerencsére.
Ha egy dolgot változtathatnál meg, miben változtatnád meg a világot?
Fú bazd. Nehéz kérdés. „Ne legyen hazugság, senki ne hazudjon többet”. Gellérthegyből legyen vulkán, nem tudom. Nem, ez nem jó, ez már volt. Az a baj, hogy amik elsőre eszembe jutnak, azok ilyen bölcselkedések, azt meg nem akarom. Az jó lenne amúgy, hogy sokkal harmonikusabb kapcsolatba kerüljünk a természettel, de nem vagyok ilyen goás arc, aki bepapírozva kapcsolódik a Földanyához, az négy fal között is el tudja érni. Szívesen mondanám, hogy ne együnk húst többé, az csomó problémát megoldana, de közben azt is megértem, aki meg enne húst.
Még mindig tartod a vegán életmódot?
Sosem voltam klasszikus értelemben vegán, talán egy hónapig voltam teljesen vegán. Én fogyasztok húst időnként, heti kétszer-háromszor biztos. De arra figyelek, hogy otthon ne legyen hústermék a hűtőben. Egy szendvicshez nincs már szükségem rá. Nem is gondolom, hogy az emberek felé reális elvárás lenne a veganizmus, de az étrendre ugyanúgy figyelni kéne, mint arra, hogy nem szemetelsz. Nagyon erőteljes hatással van a húsipar a környezetszennyezésre, tehát ha a klímaváltozásról beszélünk, nagy szereplő a húsipar.
Te hogyan viszonyulsz mondjuk Greta Thunberghez?
A kiscsajhoz, aki kicsit creepy módon tolja ezt az egészet? Ijesztő is, de közben azt lássuk be, hogy nem nagyon sikerült még senkinek elérnie azt, mint neki. Talán a Dalai Láma jut eszembe, aki ennyire bejárta a világot az arcával, meg azzal, amit hirdetett. Lehet ez a creepység kell is, aztán majd meglátjuk, milyen hatással lesz a világra. Amúgy nekem kurvára mindegy, de szörnyű, hogy igaza van, és ezt egy tizenéves lánynak kell kimondania.
Az ő véleményvezérsége fakadhat a mindent jobban elfogadni hullámból?
Ezzel sem értek egyet, szerintem azt fogadjuk el, ami megváltoztathatatlan. Minden máson pedig addig dolgozzunk, amíg kell. Én nem hiszek ebben a „fogadd el önmagad” dologban, szerintem önmagad megszeretni kell, ettől függetlenül még dolgoznod kell magadon, és ugyanez van a világgal is. Ha megszereted önmagad, az már csomó változást fog eredményezni.
Kiemelt kép: Melega Máté fotója
