,,A színpadon állásnak soha nincsen pénz szaga” – Nemes Tibor portré

Adorján Barbara 2018. Júl. 17. 0 4

Nemes Tibor Marosvásárhelyen született, ott kezdte el zenei tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban hét éves korában, klasszikus zongora szakon. Később a zongorát  nagybőgőre cserélte, majd 14 évesen popzenekart alapított. Játszott musicalben, és szerepelt rockoratóriumban, az igazi zenei kaland azonban számára az utcazenélés. A margitszigeti zenélgetés után Bécsben is énekelt az utca embereinek, de még mindig vonzza a Firenzei utcazenész-lét. Rengeteg kérdést lehetne feltenni neki, ő pedig határozott véleménnyel van mindenről, és nincs ez másképpen az interjúkkal sem.

,,Nagyon érdekesen alakul interjúk tekintetében az életem. Félévente megtalál egy újság, hogy szeretne velem készíteni egy interjút, és akkor mindig van miről beszélnem. Volt olyan, hogy egymást követő hónapban megkerestek, és akkor nem vállaltam el, mert nem volt mondanivalóm, és most nagyon érdekes, hogy pont egy olyan időszakát élem az életemnek, amikor lezárultak dolgok, és megint van miről beszélnem.”- mondta Tibor nemsokkal azután, hogy megérkezett a beszélgetésünkre. Adódott a kérdés, hogy mi zárult le, Tibor pedig erre is készségesen, kissé nosztalgikusan válaszolt: ,,18 évesen költöztem fel Budapestre, 2016-ban, amikor érettségiztem a marosvásárhelyi Művészeti Liceumban, és felvételiztem az Etűd Jazz Konzervatóriumba. Két évig egy igazán jó tanulmányi légkörben, fantasztikus tanári gárdától tanulhattam, többek között ez az, ami lezárult.”

Tibornak rengeteg gondolata volt, számos érdekes nézőpontot fejtett ki a beszélgetés során. A jelentől haladtunk a múlt és a zenei pálya kezdete felé, a csapongó idősík miatt azonban kénytelenek vagyunk ugrani az időben, és a kezdetektől bemutatni az évek óta énekléssel foglalkozó srác zenei útját.

Ha énekessel, vagy zenésszel találkozik az ember, valahogy elkerülhetetlen megkérdezni tőle, hogy mióta zenél, és hogyan fedezték fel a tehetségét. Mi azonban tovább vittük a gondolatot, és megkérdeztük, milyen utat választott volna, ha szülei nem a zenei pályán támogatják. ,,Egészen pici koromtól folyamatosan énekeltem otthon ilyen halandzsa Tibi nyelven, és arra gondoltak a szüleim, hogy ezt a pozitív frusztrációt töltsem ki intézményes szinten a művészetiben. Senki nem volt zenész a családban, én mégis a művészetibe felvételiztem, és ott ragadtam 12 évig. Nem tudom, hogy alakult volna másképp. Lehet, hogy akkor is a zenéhez fordultam volna a belső késztetés miatt. Ezzel szeretnék foglalkozni, ez az életem. Nincs más út.” válaszolta.

Tibor 2011 augusztusában, 13 évesen megalapította Vecker nevű popzenekarát három osztálytársával. A zenekar több mint száz koncerten szórakoztatta a közönséget, vagy lépett fel jótékonysági pénzgyűjtés céljával. Ezek meghatározó emlékek és élmények voltak számukra, a zenekar 2017-ben mégis feloszlott. Ennek okáról az egykori banda volt frontemberét kérdeztük. ,,Tudtuk azt, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy szépen építkezzünk. Mindenkinek más céljai, tervei voltak. Az utolsó évben hatan voltunk négy városban és így már nem tudtunk fejlődni, és azt kellett mondanunk, hogy ezt egy karácsonyi turnéval megkoronázzuk és befejezzük. Testvérként szerettük egymást, nem voltak konfliktusok, de ezt már nem tudtuk professzionális formában csinálni.” – magyarázta az énekes, akit arról is faggattunk, hogy mit adott számára az, hogy ilyen fiatalon kezdhetett el komolyan foglalkozni a zenéléssel. ,,A Vecker a legnagyobb tanulóút volt mind a hatunknak. Tapasztalatot, rutint, állandó munkát adott. Minden héten próbáltunk kifogás nélkül. Sok szeretetet adott, sok élményt, összetartást. És persze el is vett. Nem értem a hagyományos gyerekéletet. Nekem felelősségem volt a zene és egy zenekar, amit menedzseltem. Gyakorlatilag én voltam a vezetője a zenekarnak már a nulláról. Nem a pénzért csináltuk, de egy idő után pénzt is kerestünk vele. Nagyon sok mindent köszönhetek a Veckernek. Sok hibát elkövettünk, de meg kellett tanulnunk a szakmát.” – emlékezett vissza.

A következőkben Tibor arról mesélt, mióta énekel szólóban, és mennyire nehezíti vagy könnyíti az alkotói munkát az, hogy már nem egy zenekar tagja: ,, 2017 januárjától építem a szólókarrieremet, és jelentek meg audiók meg videoklipek, és azóta lépek fel szólóban. Most már zenekarral is koncertezünk mint Nemes Tibor Live Band. Nagyon érdekes az, hogy nem is tettem érte, de voltak felkérések. Jólesett, hogy eljöttem Budapestre, de az otthoni szervezők eseményekre felkérnek. Az, hogy szólóban énekelek, megkönnyíti és megnehezíti a munkát. Megnehezíti, mert rajtam van a súly teljesen és megkönnyíti, mert az én elképzelésemet tudom megvalósítani mindenben. Azért ez egy team. Nem egyedül dolgozom, megvan egy csapat, és mindig valakinek a segítségét veszem igénybe.”

A szólókarrier elindításában sokat segíthet, ha elindulsz egy tehetségkutatóban.  Számos ismert énekes kezdte így a pályáját. Kevesen tudják azonban, hogy bár Tibor sosem volt a tehetségkutatók rajongója, kétszer is szerepelt az X-Faktorban. A műsorról a szerződés miatt kevés tapasztalatot és kulisszatitkot oszthatott meg velünk az egykori versenyző, annál érdekesebb azonban egy színfalak mögötti beszélgetés, amely meghatározó pont volt a musicalszínészi tevékenység irányába. ,, Egyszer sem jelentkeztem, és egyszer sem nevezett be senki a műsorba. Első alkalommal nyolc szerkesztő hívott fel folyamatosan, hogy menjek, mert jó lesz. Neten találtak meg, YouTube-on, Facebookon. Három éve is hívtak, és zsigerből mondtam nemet. Első alkalommal pont érettségi előtt hívtak, és volt egy érzésem, hogy ezt próbáljam ki. Hálás vagyok, hogy nem tettem fel erre semmit. Első alkalommal tényleg jókat énekeltem, és igazságtalannak éreztem, hogy Puskás Peti felállított a székről. Akkor a feszültségtől elsírtam magam, és kijött hozzám. Próbált vigasztalni, és megkérdezte, hogy mi a célom, én pedig azt mondtam, hogy musicalszínész szeretnék lenni, ő pedig azt mondta, hogy akkor legyek az, és menjek azon az úton.” mesélte Tibor, majd saját hozzáállásáról is beszélt. ,,Általában azok a dolgok sikerülnek, amiket nagyon akarok, de úgy mentem oda az X-Faktorba, hogy én ezt nem is akartam. És pont ezért ez nekem nem ment. Kicsit azt éreztem, hogy nem vagyok oda való. De nem bántam meg, mert sok embert megismertem. Kijöttem és tele volt a nyaram koncertekkel. Szóval lelkileg ezzel nem is foglalkoztam, csak a folytonos magyarázkodás nehezítette meg az életemet, de én vállaltam.

Ha már a tehetségkutatókról beszélgettünk, merész kérdéseket is feszegettünk. Megkérdeztük tőle, mit szólna, ha felkérnék, hogy az X-Faktor mentora legyen. ,, Ne legyünk álszentek. Ha felkérnek egy ilyen szerepre, azzal pénz is jár. Szerintem biztos elvállalnám, de nem most. Kinek van joga ennyi idősen véleményt mondani másról? Annak, akivel holnap egy színpadon állhatok?”- hangzott el a válasz a most húszéves Tibor részéről. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy ha egy általa tisztelt előadóval lenne lehetősége egy színpadon állni, eleget tenne-e a felkérésnek. Erre Tibor a következőket mondta: ,, Nagyon érdekes kérdéseket feszegetünk. Nem tudom eldönteni, hogy teljes lelkiismerettel el tudnék-e vállalni egy ilyen felkérést. Azt érezném, hogy el kell vállalnom, mert előre vinne. Nem tudom. Nem tudnék egy olyat elvállalni, amiben nem tudnék egységes partner lenni, amikor nem tudom följebb vinni a produkciót. Amikor szakmailag azt érezném, amikor technikában azt érezném, amikor hangban azt érezném, amikor a személyiségemben azt érezném, hogy én jelen tudnék lenni abban a produkcióban, akkor elvállalnám. Iszonyú rosszul érezném magam, ha ezt valaki protekcióval vagy pénzzel elintézné. Ha valaki azt mondja, hogy velem már szívesen énekelgetne, akkor elvállalnám.”

Tibor énekelt már Keresztes Ildikóval duettet, így arról is kérdeztük, hogyan ismerkedett meg vele.  ,,Az aranyos történet. – emlékezett vissza – Vele többször léptem fel. Az első úgy volt, hogy a marosvásárhelyi Kultúrpalotában duettet énekeltem valakivel, és ott megismerkedtem Keresztes Ildikó akkori menedzserével.  Sebestyén Aba színművész is fellépett. Ildikó éppen színpadon énekelt, a dal címe Ez itt az én hazám. Aba odaadott nekem egy mikrofont, és mondta, hogy az utolsó refrénnél két oldalról menjünk fel a színpadra, karoljuk át Ildikót, és énekeljük el az utolsó refrént együtt. Szuper volt. Aztán rá egy évre, azt hiszem, 2014-ben koncertünk volt a Veckerrel Ildikónak pedig könyvbemutatója a Zanzában. Ildikó menedzsere elkérte a playlistünket, hogy Ildikó később énekelhessen velünk.”

Később az énekes a líraibb dalok helyett valami újat szeretett volna kipróbálni, és megkereste Burai Krisztiánt, akivel közösen alkották meg Tibor egyik legújabb dalát, mely a Hagyj békén címet kapta, és amely dal merőben eltért a Tibortól megszokott stílustól úgy hangzásban, mint szövegét illetően. Erről is kérdeztük az énekest.  ,,Az egy érdekes dolog volt, mert tíz hónapig folytak a megbeszélések és négy hónap alatt lett meg a dal. Ez egy olyan zenei projekt volt, ahol kicsit hagytam, hogy lássam, mi az ő megközelítése. Igazság szerint emberileg mások vagyunk. Egy dal erejéig ki akartam próbálni, hogy milyen vele dolgozni, mert tisztelem. Ez egy imidzsklip volt. Bár azt szokták mondani, ha nem sikerül jól egy dal, hogy ez imidzs. Úgyhogy én is azt mondom, hogy ez egy imidzs videoklip.  Nem érzem azt, hogy ebben benne van az én személyiségem. Egy ideig azt hittem, hogy tök jó lesz, de most kezdem azt érezni, hogy ez nem én vagyok. Burai Krisztián csinálja ma a legjobb zenéket, de nem biztos, hogy ez az én utam.” -elmélkedett.

Azt is kifejtette, miért Budapesten látta meg a lehetőséget, és nem szülővárosában, Marosvásárhelyen folytatta zenei karrierje építgetését: ,,Ha én a magyar könnyűzenei életnek a része szeretnék lenni, és a magyar könnyűzenében szeretnék alkotni, és magyarul szeretnék alkotni, akkor azt nem lehet Vásárhelyen. Lehet, hogy az interjú olvasata után különböző személyek rácáfolnak erre, de nekem ez a véleményem. Magyarként csak magyarul alkotni Marosvásárhelyről lehet, de nem hiszem, hogy igazán el lehet vele valamit érni. Ezért arra gondoltam, hogy ha ezt szeretném, és ez az utam, akkor nekem itt kell dolgoznom és tanulnom, ezért feljöttem Budapestre. Otthon klasszikus zenét tanultam, itt jazzt. Ha komolyzenét akartam volna tanulni, akkor Kolozsvárra mentem volna. De én azért akartam jazzt tanulni, hogy minél jobb könnyűzenésszé válhassak. Később arról beszélt, hol tart a budapesti karrier: ,,Még nem értem el ahhoz a ponthoz, ahol azt mondhatom, hogy valamit elértem. Bizonyos dolgokat már letettem az asztalra, de még közel sem járok ott, hogy azt mondjam, már Magyarországon is elértem azt, amit Erdélyben. Azt éreztem, hogy ahol 18 évet éltem, és ahol 14 éves koromban kezdtem el a zenei pályát, azt két év alatt nem lehet behozni. Azt látom, hogy Budapesten brutális konkurencia van.”

Fotó: András Ferencz

Tibort jövőbeni terveiről is kérdeztük, ő pedig a versekről beszélt, és arról, hogyan fonódik össze a felvételi a Broadway Stúdióba a versekkel és a zenével. ,,A felvételi felkészülés során rájöttem, hogy én igazán megszerettem a verseket. Mindig is bántott, hogy az iskola nem tudta velem megszerettetni őket. Az iskolákban általánosan nem úgy tanítják a verseket, ahogy kéne. Amennyiben egy színész tanítaná a diákoknak, egész más élményt adna szerintem. A szövegek, a sorok, a szavak mögé egészen más élményeket lát. A felkészülés során elkezdtem a versekkel komolyabban foglalkozni, és itt jött az ötlet, hogy megírjak, megzenésítsek egy  lemeznyi verset. Egyébként is úgy tanultam meg őket, hogy közben zongoráztam, és elkezdtek jönni a dallamok. Erre már van egy kész zenei projektem a jövőre nézve, amit most még nem árulnék el, hadd legyen meglepetés. Erre az albumra teszem fel a nyakamat.  Kicsit el szeretnék rugaszkodni a mainstream költőktől, mert már túl sokan megcsinálták. Vagy olyan verseket szeretnék, amiket nem nagyon ismer senki. Mondjuk ez érdekes, mert megzenésítettem egy Ady verset, ami abszolút mainstream, de azt muszáj volt. Az jött. Most érzem először azt, hogy valamit teljes lelkesedésből és szívvel csinálok. Ezzel jó foglalkozni, jó ebben az alkotó folyamatban részt venni. Ezt őszintén tudom csinálni.” –lelkendezett. Bevallotta azonban, hogy még kísérletezik a zenével. ,,Húszévesen nagyon ritka az, aki tudja, hogy milyen zenét akar csinálni. Most rászállok egyik bokorról a másikra, és majd ha egyiken jól fogom érezni magam, akkor oda befészkelem magam. De most több műfajt szeretnék megismerni.”

Az interjú végéhez közeledve Tibor visszaemlékezett az erdélyi zenei útra, amelyre 14 évesen lépett, és amely annyi tapasztalatot adott neki. Elmondása szerint az is büszkeséggel töltötte el, ha egy falunapra harmadszor hívták meg, hogy főműsoridőben énekeljen. Fontosak számára a kis sikerek, és sosem a pénz vonzotta a zenében. ,,Mindig szívből csináltam. A színpadon állásnak soha nincsen pénzszaga. Soha nem mondták rólam, hogy ezt a pénzért csinálom. Mindig tiszta szívből csinálom, és amikor felmegyek a színpadra, érdekelnek azok az emberek, akik ott vannak. Sokszor énekelek beteg gyerekekért, rászorulókért, jótékonysági eseményeken, és közel sem csak magamért zenélek. Nemcsak a magam kiteljesedéséért zenélek, hanem azért is, hogy az embereket szórakoztassam a zeném által. Mikor feljöttem Budapestre, az emberek a hakni szót használták. Persze tudtam mit jelent a szó, de nem értettem. Én életemben nem hakniztam. Az utolsó falunap is egy koncert és nem hakni. Az is egy misszió, ha csak annyi, hogy örömet szerzel egy embernek, bőven megérte.”

Tibor tizenévesen állt először színpadra, ennyi idősen pedig könnyen rossz irányba térítheti a tapasztalatlan embert a siker. Tibor elmondta, hogy a második Vecker koncert után egy kicsit elhitte magát, és azóta ahogy elér egy sikert, rögtön visszavesz. ,,Az igazán sikeres emberek mind nagyon alázatosak, mind nagyon szerények. Én nem vagyok szerény, de alázatos. Ezt a szakmát hihetetlen munkával, alázattal és hittel kell csinálni, mert mindennap van valami, ami miatt össze lehetne roppanni, de a hited és a kitartásod át kell vigyen a holnapba, a holnaputánba és a jövő évbe is.” – mondta.

Az énekesnek azt a kérdést is feltettük, miért fontosak számára a jótékonysági fellépések, honnan ered az emberek iránti kíváncsisága és milyennek látja Budapestet. ,,A szociális érzékenységemet édesanyámtól örököltem, akinek alapítványa van, és huszonöt éve szociális problémákkal, gondokkal és főként hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozik. Főként roma kisgyerekekkel , és én ezt kiskorom óta láttam. Azt, hogy mi milyen életszínvonalon élünk, de nem mindenki él így. Ezért mindig kíváncsi voltam. Konkrétan volt olyan, hogy a hajléktalanokhoz odamentem, és beszélgettem velük, elkezdtem megismerni őket. Én nem tudom megoldani a problémájukat, ezért nem adok nekik pénzt. Ezzel támogatnám az aktuális szenvedélyeiket, ami nélkül nem tud élni. De ennek ellenére nagyon jó embereket ismertem meg. Nyitottnak kell lenni egymásra és a környezetünkre. Budapesten az emberek ridegséget visznek magukkal, fásultak. Nyitott fülekkel és nyitott szemekkel kell kilépni az utcára, és így lehet bevonzani a pozitív energiákat. Ezt otthon egészen másképp láttam. Mindenhol megvan a rossz, de csak mi döntjük el, hogy a mindennapi problémákat látjuk, vagy a jót. A probléma mindig jó, mindig pozitív, mert egy kreatív feladat, amit meg kell oldani.”

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy Tibor mire a legbüszkébb: ,,A legbüszkébb arra vagyok, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek. A munkám egyben a hivatásom és az életformám. És arra leszek majd büszke, ha ezt örökre ilyen szeretetteljesen tudom megtartani, hogy majd tíz év múlva is boldogan keljek fel és menjek koncertezni. A hitemre, a kitartásomra és a céltudatomra vagyok a legbüszkébb. Ez a három szó, ami visz előre. De nagyon sok dologra vagyok büszke: a szüleimre, arra, hogy támogattak, hogy hagyták, hogy önmagam legyél,  és nem akarták megmondani minden lépéseket, és mindig feltehettük a testvéreimmel azt a kérdést, hogy miért. Soha nem az volt a válasz, hogy ,,csak”,  és ebben a szellemben nevelkedni és felnőni nagyon jó. Szabadszelleműen, mégis keretek közt nőttem fel. Ettől lettem ilyen, amilyen.”

Utolsó kérdésünk az volt, hogy mit üzenne Tibor az F21 olvasóinak: ,,Ezt inkább magamnak mondom tanácsként, de jó, ha mindenki életét végigkíséri. Szeressük azt, amit csinálunk. És ezt is magamnak mondom, hogy amikor meghozok egy döntést, ne azon pörögjön az agyam, hogy mások mit gondolnak. Az a legnagyobb gond, hogy mások szerint élünk. És talán azt mondanám az olvasóknak is, hogy a saját magunk boldogsága a fontos, és eszerint éljünk. És hogy hallgassatok nagyon sok jó zenét.”

A kiemelt kép András Ferencz fotója

Tags: Burai Krisztián, dal, énekes, f21, interjú, Marosvásárhely, Marosvásárhelyi Művészeti Líceum, Nemes Tibor, portré, szóló, x-faktor, zene, zenész Categories: PORTRÉ
Related Posts