Performansz: művészet vagy öncélú magamutogatás? – 2. rész

Lóránt András 2016. okt. 4. 0 0

Ha egy performansz jól sikerült, akkor a néző, a befogadó nem maradhat közömbös, passzív, valamit éreznie kell, gondolatoknak cikáznia fejében, lehet az undor, düh, megbotránkozás, átsuhanhat egy miért is néztem meg érzés vagy normális ez a nő/férfi, amiért ilyet tett. Higgyék el ez elég gyakori gondolat, mert az előadások a határainkat, a jó ízlésünket feszegetik sokszor ( vagy mindig?). A performansz művész egy kicsit a társadalom peremén helyezkedik el, sokan csodálják bátorságáért, nyíltságáért, viszont annál több haragosa, nem értője akad, aki szerint amit csinál az nem normális, veszélyes, azonnal be kellene tiltani, hiszen túlmutat azon, amire a jó érzésű, normál gondolkodású ember azt mondhatja: helyénvaló.

A második részben (első rész) jelenleg is alkotó performansz művészek jelennek meg virtuálisan (köztük a leghatásosabb és legtöbbet alkotó jugoszláv születésű 69 éves Marina Abramovic, a francia átváltozó művész Olivier de Sagazan és a legújabb generáció is képviselteti magát), ez az a cikk, ahol érdemes, sőt ajánlott megnézni a videókat, a szöveg elolvasása mellett, így lehet megérteni a művészet lényegét, az alkotói folyamatot és ha a miért-re nem is ad választ a cikk, de a hogyan-ra remélhetőleg igen.

Mi az a performansz?

“A performansz szó angolul előadást jelent, és tágabb értelemben előadó-művészeti műfajokra (zene, tánc, színház) vonatkozik. Mint külön vizuális művészeti műfaj a 70-es évek elején alakult ki (a dadaisták és a szürrealisták színházi előadásaiból). Fő jellemzője, hogy a művész (performer) általában saját testét, ill. személyiségét s annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig “élőben” mutatja be.”

A hangsúlyt a műalkotásról az előadásra helyezte át, olyan témákat boncol, mint az identitás, az emberi szubjektivitás, előtérbe hozta a testet, mint az ember legerősebb eszközét; a műfajon belül az extrém performanszok (a cikkben elsősorban ilyen jellegű előadások vannak) nagy számban az 1970-80-as években jelentek meg, de manapság is bőven találkozunk erőszakos, öncsonkító performanszokkal a kortárs művészetben.

Marina Abramovic – a legmeghatározóbb, a legnépszerűbb és Lady Gaga kedvenc művésze…

Marina Abramovic a performansz művészet egyik ikonikus alakja, sőt a nagyasszonya, több mint negyven (40) éve van a szakmában, közel 100 performansz előadást csinált, sokáig szerelmével, a nyugat-német Ulayjal alkotott.  Kétfejű lényként próbáltak együtt élni és mutattak be mára legendássá vált performanszokat, például: íjat feszítettek ki ketten úgy, hogy ha bármelyikük elengedi, a nyílvessző Marina Abramovic szívébe fúródik. A kitartás és az egymásban bízás próbája volt ez, máskor egymás szájából lélegeztek, míg mindkettejüknek elfogyott az oxigén, és ájultan estek össze. 12 év utáni szakításukat is előadással zárták, elindultak a Kínai Nagyfal két végéből, hogy 2500 kilométer után találkozzanak középen, búcsút intsenek egymásnak és az együtt eltöltött időnek.

Ezzel azonban Marina Abramovic és Ulay kapcsolata nem zárult le, mármint a kapcsolat szabályait figyelembe véve igen, de 2010-ben Marina a  New York-i Momában (Museum of Modern Art) 736 órán keresztül, napi 8 órában ült egy asztalnál és várta a bátor látogatókat, akik leültek elé és elmerülhettek egymás tekintetében. Itt jön az érzelmi szál, váratlanul megjelent ugyanis a régóta nem látott Ulay, elfoglalta a széket, a művésznő nem bírta könnyek nélkül, még a gyakorlatot is megszakította, hogy megfogja egykori szerelme kezét.

 

Amivel igazán híres lett az a Ritmus-0 performansz. 1974-ben mutatta be, hat órán állt a közönség előtt, saját testére írta, hogy az is csupán tárgy, közben pedig eszközöket helyezett egy asztalra. Kezdetben madártollal simogatták, rózsát szagoltattak vele, majd egyre jobban felbátorodtak, töltött fegyvert szorítottak a fejéhez, levetkőztették, tűzzel perzselték, az emberek csak akkor gondoltak bele, mit is tettek, amikor letelt az idő és az addig mozdulatlanul (maximum a könnyeit szabadjára engedő) álló Abramovic elindult, a közönség rémülten menekült.

1975-ben ezt a Tamás ajkai című ritmusában csak tetézte: kezdésnek megevett egy kiló mézet és ráivott egy liter vörösbort (az organikus katolikus dimenzió), majd egy borotvával csillag alakú sebet vágott a hasára (vörös csillag, kommunizmus), utána véresre korbácsolta magát (penitencia és szex), végül ráfeküdt egy kereszt alakú jégtömbre. Fentről infravörös lámpa égette testét (az elemek ereje – istenítélet). Mindettől hevesen vérezni kezdett. A közönség, a beszámolók szerint tizenhárom percig bírta nézni ezt az élményt.

Marina Abramovic Lips of Thomas, 1975 (Tamás ajkai) Kép forrása: www.flickr.com

Olivier de Sagazan – az ember, aki szereti bekenni magát

Olivier de Sagazanról kevés információ lelhető fel az interneten, nevéből könnyű kitalálni, hogy francia  performansz művészről van szó (1959-ben Kongóban született). Festőként, szobrászként is tevékenykedik, alkotásaihoz Afrikából inspirálódik. Egy időben megunta, hogy “halott vászonra” fessen, ezért testére kent mindenféle anyagot, először csak a saját műhelyében, majd kilépett a nyilvánosság elé. Nagy hatással van rá a törzsi művészet, sámánizmus, a kapcsolat a földdel, elemekkel. Talán a leghíresebb performansza a Transfiguration (átváltoztatás, átalakulás,) elnevezésre hallgat, de szavak helyett beszéljenek a videók, többet mondanak minden szónál.

 

A 21. század performanszai

Milo Moiré – a tojást szülő

Milo Moiré 1983-ban született svájci performansz művész. 2014-es kölni művészeti vásáron egy nem mindennapi előadással borzolta a kedélyeket: festékkel teli tojásokat szült, vagyis nyomott ki vaginájából olyan meztelenül ahogy megszületett, mindezt a város egyik főterén mutatta be a járókelők és turisták nem kis megdöbbenésére. Az előadásnak a PlogEgg (PuffTojás) címet adta, célja a felhívni a figyelemet “a szüléstől való félelemre, a nők kreatív hatalmára”. Nem ez volt az első ilyen akciója, korábban (The Script System) szintén teljesen meztelenül utazott több Bázeli  tömegközlekedési eszközön és az ő nevéhez köthető a Touch my Vagina / Boob Gone Wrong (Nyúlj, érj a vaginámhoz) is, ahol egy dobozba nyúlva érinthették meg melleit, vagináját.

 

Deborah De Robertis – a világ eredete

Egy huszonéves (Deborah De Robertis, 1984-es születési, luxemburgi nemzetiségű) nő csillogó arany ruhában megjelent 2014 májusában a Musée d’Orsay múzeumban, Párizsban, ott leült Gustave Coourbet egyik leghíresebb festménye elé, (Origin of the World- A világ eredete, 1866), majd felhúzta a ruháját és megmutatta szőrös nemi szervét, vagináját, csiklóját, szóval mindent, amit kapott. Többen megtapsolták, miközben a biztonsági őrök takarni próbálták, jobb belátásra bírni a “csúnyáját” mutogató művésznőt és kitessékelni a nézelődőket.

 

Pjotr Pavlenszkij – a normális orosz, aki a Vörös térhez szögezte herezacskóját 

A 29 éves Pjotr Pavlenszkij fogta magát, kisétált a Vörös térre, ott megszabadult ruháitól, fogott egy hatalmas szöget és a herezacskóját a tér kövéhez szögezte (Rögzítés), mindezt a rendőrállam erősödése, a társadalom politikai közönye ellen tiltakozva. a rendőrök letakarták, majd másfél órával később kórházba szállították. Nem volt az egyetlen demonstrációja, varrta már be a száját: itt az orosz kormány növekvő szólásszabadság-ellenessége váltotta ki belőle ezt a cselekedetet. 2014 októberében fülcimpáját nyirbálta meg egy moszkvai pszichiátriai intézmény kerítésén meztelenül ülve, ezzel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy rendőrállamnak lehetősége van arra, hogy megmondja hol az elmebetegek és egészségesek közötti határ, és így izolálhatja az orosz társadalom egy részét a többségtől.

Képek forrása: www.eloben.hu, Reuters via the guardian.com

Többször megvizsgálták az úriembert és már négyszer normálisnak, beszámíthatónak nyilvánították, elmondása szerint Jézus tettei durvábbak voltak a övéinél.

Konklúzió

Még hosszan sorolhatnánk a performansz művészeket, előadásaikat, ez csak egy kis szeglete volt a hatalmas tortának; azt is mondhatnánk, egy kulcslyukon néztünk be a performansz szobájába. Szóval mi is az a performansz: öncélú magamutogatás vagy művészet? Két cikk alapján már csak kaphatunk valamilyen választ, igen, ez is, az is, attól függ ki az alkotó, mit csinál, mennyire valós alkotás vagy csak magamutogatás, polgárpukkasztás. Azt se felejtsük el, hogy sokszor komoly teljesítmény áll egy előadás mögött, alatt (hosszas felkészülést, gyakorlást igényel), testi és lelki értelemben is: gondoljunk csak Marina Abramovic performanszaira (ő egyébként érdemelne külön egy cikket), hat órát állni, miközben megsértik a testet, nyolc órát ülni mereven… Persze sokan azt mondják ez értelmetlen, sokszor undorító, mások szeretik ezt a fajta előadásmódot, kinek van igaza?! Mindenki döntse el saját belátása szerint, a világ nem ettől lesz rosszabb hely az biztos.

Categories: POPKULT