2018-ban eddig nem bővelkedtünk mesterművekben a filmek terén, de szerencsére független filmes csemegéink továbbra is vannak, mint például egy abszurd komédia, a Sorry to Bother You.
Egy szerzői filmről van szó, amelyet Boots Riley rendezett és írt. Eddig rapperként tevékenykedett a The Coup zenekar frontembereként, tehát ilyen területen a debütálásának számít az alkotás, ettől is figyelemre méltó a Sorry to Bother You – bár nem akkora ,,első film”, mint a pár hónapja megjelent, szinte mesteri Hereditary, de mindenképp jó kezdetnek számít.
A filmet idén januárban mutatták be, a független filmek szerelmesei számára mindig igazi kincseket felvonultató Sundance Filmfesztiválon. A kritikusok elájultak tőle, a közönség pedig visszafogottan, ám nagyjából pozitívan fogadta. A Sorry to Bother You Cassius ,,Cash” Green, egy fekete telemarketinges története, aki a kezdeti nehézségek ellenére rálel az igazi siker receptjére: a ,,fehér hangját” kell használnia az ügyfelek hívása közben. A sikeres üzletkötései csak úgy özönlenek, így Cashnek hamar lehetősége nyílik a mezei, alulfizetett telemarketingesek közül feljebb kerülnie az úgynevezett ,,Power Caller”-ek közé. Utóbbiak egy felsőbb szinten dolgoznak, van külön liftjük, amelynek még az ajtaja is aranyból van – azonban a nagyobb fizetés, jobb munka és több szabadság komoly erkölcsi problémákkal is jár, amikkel Cashnek meg kell küzdenie. A film első felében egy egyszerű, filozofikus és elvont figurát ismerhetünk meg a személyében, azonban betekintést nyer a kapzsiság és a jómódúak világába, ezáltal pedig ő maga is egyre felszínesebbé válik.
Ezek alapján igazán komoly filmnek tűnhet a Sorry to Bother You, de erről szó sincs. Eredeti, már-már pofátlanul merész és remek humorral operál, a legfontosabb megállapításnak a filmmel kapcsolatban pedig azt tartom, hogy a kifejezetten abszurd történet ellenére szemantikailag összetett és az üzenetét tekintve iszonyú reális. A forgatókönyv remek, a dinamika működik, ezáltal a komikus elemek is betalálnak, amelyek közé egy erős társadalomkritika van beültetve az önfenntartásról, a társadalom sokszor birkanyájként való viselkedéséről és az emberek irányíthatóságáról.
A Cassius Green szerepét eredetileg Donald Glovernek szánták, azonban a Solo munkálatai miatt a színész nem tudta elvállalni a filmet és beajánlotta Atlanta-beli kollegáját, Lakeith Stanfieldet, akivel még talán jobban is járt az alkotás. Stanfield napjainkban egy a fiatal, ígéretes színészek közül, amit bizonyított a Short Term 12-vel, egy nyúlfarknyi szereppel a Get Out-ban és természetesen az Atlanta című sorozat Dariusaként. Van valami különleges a tekintetében, ami tökéletesen illett a Sorry to Bother You világához, a drámai és a komikus jelenetekhez egyaránt. A mellékkarakterek érdekesek, külön kiemelném Tessa Thompsont, aki Cash barátnőjét, egy igazi művészt alakít, valamint Armie Hammert, aki a ,,lóembergyártó cég” igazgatójaként tűnik fel, és a film egyik legabszurdabb és legőszintébb párbeszéde kötődik hozzá. Danny Glover egy apró, de a történet szempontjából fontos szerepet kapott, és egy egysorossal még saját magára is reflektál, amit a Halálos fegyver-filmek rajongói fognak érteni.
Különleges még a filmben a rövid történetfoszlányok, motívumok kifordítása, gondolok itt a ,,megveretős” tévéműsorra és Thompson karakterének művészi performanszára, amelyek ugyanazon folyamatot hivatottak ábrázolni, csak épp előbbi egy képmutató világban létrehozva, míg utóbbi egy őszinte, kemény üzenetként. A másik példa az, hogy Cash-ből a cégigazgató egy kettős ügynököt akar csinálni, akinek Martin Luther Kingként kellene viselkednie a lóemberek között – ezt visszautasítja, azonban a lázadás részeseként valamilyen szinten mégis betölti a neki kijelölt szerepet. A film a rasszizmust is abszolút lazán kezeli, nem szájbarágósan, mint manapság oly sok alkotás.
Boots Riley agymenésére nagy hatással volt Michel Gondry munkássága, két tisztelgésnek számító jelenetet is becsempészett a filmbe, amelyek a francia rendezőhöz kötődnek. Összegezve a Sorry to Bother You nem egy filmtörténeti mérföldkő, de az a mindfuck film, amire már évek óta vártunk a független filmek között; ,,elsőfilmes” létét tekintve is különleges – de mindenek előtt egy rétegfilmről beszélünk, hiszen az abszurd történet, a genetikailag mutált lóemberek és a fehér-fekete hangváltások sokaknak nem fognak tetszeni. Nekem tetszett.
