Újból népszerű téma most a vadnyugat, főleg a videojátékosok körében, akik már majdnem egy hónapja élvezhetik a Red Dead Redemption 2 játékmenetét, azonban egy film is belovagolt a rivaldafénybe. Mint derült égből villámcsapás, a Coen-testvérek újabb westernfilmmel rukkoltak elő, nyolc évvel a híres True Grit – A félszemű feldolgozásuk után, a Netflix közreműködésével. Huszonöt évnyi, korábban ki nem adott rövid történetüket és filmötletüket gyúrták egybe egyetlen antológia-ciklusba, az amerikai vadnyugat által keretezve. Kritikánkból kiderül, miként sikerült a sokféle ötletből egyetlen filmet összelasszózni.
A The Ballad of Buster Scruggs egy antológia, amely hat különböző szegmensen keresztül mutatja be a vadnyugati életet vagy legalábbis annak mítoszát. Az első történetben fel is tűnik a címszereplő Buster Scruggs (Tim Blake Nelson), aki egy dalos, jókedvű cowboy és énekelve, játszadozva utazik városról-városra. A továbbiakban egy bandita (James Franco) kísérel meg kirabolni egy elhagyatott bankot; egy utazó előadó (Liam Neeson) próbál pénzt találni végtag nélküli társával; egy aranyásó (Tom Waits) keresi áhított aranyát; valamint egy telepes-kolóniát és egy maréknyi szekéren utazót is követhetünk útjukon. A történetek teljesen függetlenek egymástól, akár egy novella-gyűjteményként is értelmezhetőek, amire rá is játszik a film, hiszen keretként minden kis epizód előtt és után egy vaskos könyvet láthatunk, lapjain az aktuális felvonás címével, egy rajzzal és egy idézettel belőle.
A Coen-fivérek már korábban is megmutatták, hogy értenek a western történetekhez, ezúttal azonban teljes időutazást élhetünk meg a film által, ugyanis nemcsak témájában, de előadásmódjában is lemímelték a 40-es évek western-hagyományait. A korai westernnek a revizionista és olasz irányzatok előtt még kevésbé moralizáltak vagy merültek el a hős pszichéjében, történeteik egyértelmű hősöket és gonosztevőket jelöltek meg, akik nem belső rágódásaikkal, hanem a külső veszéllyel voltak elfoglalva. Leggyakoribb főszereplőik különböző toposzokból kerültek elő, így például a magányosan ténfergő lovászfiú, aki összhangban a természettel, a civilizáción kívül esetteken igyekezett segíteni (lásd: Shane, John Wayne-filmek); vagy a törvényt képviselő sheriff, aki az igazság földi helytartójaként szolgált erkölcsi iránytűnek (lásd: Délidő). A rövid történetek nem moralizálnak, hanem egyszerű, már-már bagatell szituációkon keresztül mutatják be a korai western-eposzokból elképzelt életet, a tradicionális figurákkal és olyan alakokkal, akik legtöbbször a háttérben maradtak e művekben.
Kifejezetten szórakoztató például James Franco, az egyik névtelen főszereplő bandita-karakter története, mind a színészi játék, mind a dinamikus cselekmény, valamint a vizuális körítés miatt. Az első képsorokban egy kút és egy szélben mozgó tábla periodikus zajában várakozik hunyorogva a rabló, egy az egyben idézve ezzel a klasszikus Volt egyszer egy Vadnyugat című film bevezető jelenetét. Később a bankból ordítva rohan ki egyfős személyzete, felaggatott edényekkel épített golyóálló ruhában, amely elemet már a Vissza a Jövőbe harmadik epizódja is magába integrált a klasszikus Egy maréknyi dollárért moziból. Ilyen és ehhez hasonló ikonikus westernekből merített áthallásokkal van tele a film szinte megállás nélkül. Ez egyszerre szolgál csemegeként a műfaj rajongóinak, ugyanakkor jól működik a háttértartalom nélkül is, hiszen pontosan azért ikonikus pillanatok ezek, mert korábban már beváltak egyszer.
Ami igazán különlegessé teszi és megfűszerezi ezt az alkotást, az az elképesztően egyedi humora. A kis történetek szinte mindegyike egy komikus, farce-szerű helyzetből indul ki. Minden esetben – legyen az a Shane-típusú cowboy-hős, Buster Scruggs, vagy a névtelen, egyébként háttérbe szoruló karakterek – a főhős valamilyen próbatétel elé kerül. A próbatétel során van egy egyértelmű célja és egy hozzá idomuló elképzelése, azonban gyakran valamilyen helyzetkomikum vagy abszurd történés az útjába áll, és mint a sors kérlelhetetlenségét szimbolizálva, minden további nélkül keresztüllövi törekvéseit. Az élet sótlan, mégis ironikus humora köszön vissza minden szegmens végén, és bár többször kifejezetten tragikus – legtöbbször halálos – lezárásokat látunk megelevenedni, valahogyan mégis a (fekete)humor győzedelmeskedik, a lét önmagában vett savanyú egyszerűségével és költői szépségével. Ezen segít ismét a vizualitás, számtalan jelenet visszhangoz korai Hanna-Barbera (Flúgos Futam, Maci Laci) vagy Bolondos Dallamok rajzfilmeket, például ahogyan adott ponton egy halott ember hárfával és angyalszárnyakkal emelkedik a mennybe.
Ami egy kicsit hiányzott, az talán a nagyobb mértékű koherencia, esetleg apró kikacsintások a történetek között, vagy a szereplők felbukkanása más szegmensekben. A folytonosság fenntartásához a könyv lapozgatása néha nem volt elég összetartó erő, a teljesen elkülönülő sztorik néha nagyobb fokú rákészülést vagy katarzis-megélést kívántak volna. Persze, ez is felidézte a múlt évszázad rövidfilmes mozis trendjeit, illetve mivel a film csupán internet-alapú forgalmazásban jelent meg, bárki tarthat akár többnapos szünetet is bármelyik sztori után, ha igényli. A kikacsintások többsége főként a már említett előző Coen-westernre, a Félszeműre utalt vissza, például egy szereplők között terjedő rémtörténet is felbukkant már a 2010-es remekműben.
A The Ballad of Buster Scruggs egy nagyon könnyed történetfüzér, ami egyszerre ábrázolja a korai westernfilmek formai és történeti szinesztéziáját, valamint a mindenkori élet kifürkészhetetlenségét, összekötve a kettőt a tipikus western háttér-szereplők savanyú és abszurd kálváriáival. A film szatíraként és paródiaként is működik, mintegy belülről boncolva fel a western zsánert és mutatva rá hibáira, hiányosságaira, illetve nevetséges kliséire, ahogyan azt Mel Brooks is tette a Fényes Nyergekkel, és ahogyan Seth MacFarlane-nek nem sikerült a Hogyan rohanj a veszTEDbe című halovány próbálkozásával. Ha csak egy westernt néztek az idei évből (ami nem olyan nehéz, nincsen sok), az mindenképpen ez legyen, és ha felkeltette az érdeklődéseteket, próbálkozzatok meg a régi klasszikusokkal is, hiszen valódi aranyrögök rejlenek az idő sivatagnyi pora alatt.
