„Metált bírod?” – Heavy Túra kritika a budapesti Finn Filmnapokról

Ilyés Alex 2019. feb. 26. 0 0

Idén február 6-10 között került megrendezésre a budapesti Finn Filmnapok, amelynek első napján premier előtt megtekinthető volt a Heavy Túra című film, a készítők jelenlétében. Az f21.hu is kint volt a helyszínen, most pedig elolvashatjátok kritikánkat a filmről, megfűszerezve a Filmnapokról alkotott véleményünkkel.

A Finn Intézet (FinnAgora) a Toldi Mozi jóvoltából immár nyolcadik alkalommal szervezte meg a Finn Filmnapokat, ahol idén olyan különlegességek is napirendre kerültek, mint egy finn szauna a Toldi Mozi előtt, vagy egy finn heavy metál koncert (Everwave) a Dürerben. Az első nap is nagyon autentikusan telt, a Heavy Túra vetítésén már-már a későbbi koncertet megelőlegező hangulat uralkodott. A közönség nevetett, énekelt és hangos metál hörgésekkel fejezte ki tetszését a betétdalok iránt. A vetítés végén az alkotók vastapsot kaptak, és kissé zavarban, de nagyszerű hangulatban válaszoltak a magyar közönség kérdéseire, akiket a „második legjobb közönségükként” aposztrofáltak. Persze ehhez az is kellett, hogy a filmjük tényleg igazán jó legyen és hangulatos. Lássuk, hogy sikerült ez nekik.

A történet egy észak-finn kis faluban kezdődik, ahol négy különc barát (Johannes Holopainen, Samuli Jaskio, Antti Heikkinen, Max Ovaska) egy disznófarm pincéjében közös garázsmetál-zenekarban játszanak. A 12 éve zenélő banda még sosem mozdult ki a kis pincéből, jóformán még igazi nevük sincsen, amikor egy napon egy norvég fesztivál ügynöke véletlenül felfedezi őket és egy félreértés során lehetőséget ad nekik, hogy egy nagynevű fesztiválon játszanak. A banda tagjai ettől fogva mindent megtesznek azért, hogy image-et építsenek, valamint hogy befussanak először kicsiny falujukban, hogy már kellő rutinnal érkezzenek meg a fesztiválra, anélkül, hogy bármelyikük is elhányná magát az izgalomtól.

Szinte el sem kezdődik a film, már érezhető a legnagyobb erőssége. Mind a tájképek, mind a disznófarm nyers ábrázolása, a narrátor által pedig a karakterek bemutatása az autentikusság érzetét növeli. A helyszín szinte megelevenedik a szemünk előtt és a klasszikus falusi lét dinamikáját idézi, ahol mindenki mindenkinek köszön, és minden lakos ismeri a másikat. Ezáltal mi is egyből részesei leszünk a cselekménynek és a közösségnek, amiben segít, hogy a jellemek is nagyon valóságszerűen vannak megírva. A vetítés után a rendezőpáros azt válaszolta, hogy egyikük a metálos hátteret, míg a másik a falusi érzésvilágot adta hozzá a történethez. Ezáltal a film apró mozzanatai építenek az emberek előismereteire, illetve azokra a személyiségjegyekre, melyeknek mindannyian szemtanúi lehettünk a hétköznapokban. Turo például, aki egy basszusgitár szólam alapján meg tudja mondani melyik előadó melyik albumáról szólal meg a zene, mindenkinek eszébe juttathatja azt a havert, aki nem tűri, hogy a death metalt bárki összekeverje a goth metal-lal. A főszereplő esetlensége, ahogyan csak sokkal később gondolatban talál ki frappáns választ egy korábbi beszólásra, pedig mindenkiben szimpátiát kelthet.

Amitől azonban a film karakterei többek, mint ezek a hétköznapi pillanatok, az maga a stílus és a műfaj. A Heavy Túra egy ízig-vérig vígjáték, abból is az abszurdabb fajta. A cselekmény a félreértések nagyon ősi helyzetkomikum eszközén nyugszik, azonban a képi, nyelvi és groteszk poénok átlendítik egy teljesen egyedi atmoszférába. Előkerül a történetben disznóvérben fürdőzés, koporsószállítás egy leharcolt turnébusz tetején vagy éppen egy rakétavetőkkel felszerelt határőrség akció közben, hogy csak párat említsek. A felsorolásból is kitűnő hektikusság és véletlenszerűség adja a film kiszámíthatatlanságát és azt a hatást, mintha a két forgatókönyvíró a film végére egyre inkább csak felül akarta volna licitálni az addigi cselekményt. Ez az egyetlen igazi hátulütője is a filmnek, ugyanis egy-egy jó poénért vagy pillanatért sokszor a teljes film ritmusa és ütemezése megakad, olykor pedig nagyon nagy időugrásokat látunk mindenféle magyarázat nélkül, néha pedig irreálisan sok történés játszódik le egyetlen nap alatt.

Ez utóbbin könnyű átlendülni, az élményt és az élvezetet nem kifejezetten zavarja. A film teljes mértékben jól kommunikálja, hogy mi szeretne lenni, és a stílusát soha egy pillanatig nem engedi el. Ebben segítenek az elképesztő technikai elemek is. A betétdalok például fantasztikusak. Ezek többsége ikonikus metál-zene, az eredeti műveket pedig Mika Lammassari adta elő, akivel a rendezők már dolgoztak korábban is. A színészi játék még az, ami mellett nem lehet szótlanul elmenni, minden egyes szereplő szinte bele van festve a környezetbe és a karakterjellemek körvonalaiba. A rendezők – szintén a vetítés után – nyilatkozták, hogy a színészeknek semmilyen metálos hátterük nem volt, ami miatt még lenyűgözőbbnek hat az az életszerű koncert-fellépés, amit elő tudtak adni.

A filmet bárkinek szívesen ajánlom, de főleg olyanok élvezhetik, akiket érdekel a skandináv filmgyártás, a metál-zene vagy a teljesen elborult poénok. Ha pedig valakinek van metal-head ismerőse, bármi áron rángassa el magával, hiszen vele garantáltan még szórakoztatóbb lesz az élmény. A Filmnapok vetítésén többen is headbangelés közepette élték át a koncert-jeleneteket, ami még egy plusz réteget adott az élményhez. Ezzel együtt mindenkinek javaslom a részvételt a Finn Filmnapokon, ahol mind a szervezés, mind a közönség, mind a moziélmény nagyszerűen kiegészíti egymást. Én jövőre is egészen biztosan ott leszek.

Képek forrása: Heavy Túra hivatalos oldala

Tags: Budapest, Everwave, film, filmkritika, Finn Filmnapok, Finn Intézet, Heavy Túra, Johannes Holopainen, Mika Lammassari, mozi, Samuli Jaskio, Toldi Mozi Categories: FILM
Related Posts