Valamikor a ’70-es években járhattunk, amikor a drogok hatni kezdtek és megszületett a gonzó újságírás. Ez a fogalom kifejezetten Hunter S. Thompson nevéhez kötődik, lényege a szubjektivitás. Egy cikk esetén az újságíró és véleménye áll a középpontban és a valóság erőteljesen keveredik a fikcióval. Természetesen van egy másik jellemzője is ennek a műfajnak, ez pedig a tudatmódosító szerek használata az újságíró részéről, amely érezhető a cikk vagy a mű esetében. A fogalom atyja éppen egy ilyen gonzó műfajt előtérbe helyező élményéről írta meg egyik leghíresebb művét a Félelem és reszketés Las Vegasban címmel.
Raul Duke (Johnny Depp) sportriporter, újságíró és ügyvédje, Dr. Gonzo (Benicio del Toro) útnak indulnak Las Vegasba a hetvenes évek legelején, hiszen Duke megbízást kapott, hogy tudósítson a 400 Mint elnevezésű motorosversenyről. Azonban a bűn városa beszippantja őket és keresnek valamit, ami a ’60-as években maradt, az amerikai álmot. A szerencsejátéktól és az erkölcstelenségtől sugárzó környezetet csak felerősíti, hogy elképzelhetetlen mértéktelenséggel kerülnek különböző tudatmódosító szerek hatása alá szereplőink. Erről tanúskodik a nyitójelenetek közül a csomagtartó tartalmát felsoroló rész; kijelenthető, hogy egy józan pillanatuk sincsen. Duke folyamatosan nosztalgikus gondolatokkal betakarózva bizonyítja be, mennyire különös élettér volt a hatvanas évek: elsősorban a hippimozgalmak és azok szellemisége kerül elő és az akkori drogrobbanás, amelynek főhősünk is részese volt.
A film egészében vannak kikacsintások az aktuálpolitikai helyzetre, amelyek pár másodpercre a rádióban vagy éppen tv-ben hallhatók. Itt a történet idején még zajló vietnámi háború és azzal kapcsolatos események jelennek meg – ide köthető a hippimozgalom is.
Egészen különös az operatőri munka és a képek az alkotásban, de abszolút illeszkedik a témához, amely próbálja éreztetni kicsit, milyen az, amikor az ember mondjuk többek között LSD használata után beül egy bárba. Igen, van egy abszurd, már-már félelmetes jelenet, amikor Duke hüllőnek lát mindenkit és retteg. A kameramozgások sokszor szervezetlenül hatnak, amely zavaró egy idő után, de ez is csak azért van, mert segít a furcsa élmény átélésében. A bárban történt trip mellett meg kell említeni azt, amikor Duke visszaemlékezik egy ’65-ös bulijára: amit ebben az esetben figyelni érdemes a kanapé, amire leül a flash előtt.
A színészek játékára a legjobb szó az, hogy félelmetes. Johnny Depp és Benicio del Toro alakítása biztosan megmarad bennünk, ahogyan életre keltik a narkós karaktereket, akiknek szinte az ereikben is ez csordogál. A kábítószereken kívül a filmet végigkíséri a narráció is, amely főszereplőnk gondolataiban merül ki. Az egyik gondolat, ami egy reggelen hangzik el a brutális állapotú hotelszoba láttán, talán a legjobban szemlélteti mennyire keményen éltek a szerekkel: „Tele volt a szoba minden 1544 óta ismert kábítószer kipróbálásának bizonyítékával.”
A történet intenzív, de lényegében egy szomorú tényt tár az amerikai álmot kereső szereplőink elé, hogy annak bizony vége, lezárult egy korszak. Azonban az is egy tény, hogy a néző ezt az amúgy is nyughatatlan alkotásból elsőre nem biztos, hogy le tudja szűrni, mert ki kell mondani, ez nem egy könnyen nézhető film. Azt azonban mindenképpen érezzük a történet folyásából, hogy nem egy egyszerűen drogos vízió, van benne valami más, valami mély szomorúság.
A Félelem és reszketés Las Vegasban bár hivatalosan már a ’98-as Cannes-i Film Fesztiválon látható volt, Magyarországon 1999. január 7-én mutatták be, amelynek éppen most volt a 20. évfordulója.
Kiemelt kép: mafab.hu
