Így kell folytatni egy klasszikust! – Szárnyas fejvadász 2049 kritika

Szőnye Alexandra 2017. okt. 7. 0 1

A Szárnyas fejvadász 1982-ben nem teljesített valami jól bemutatásakor, ám az idők során lassan kultfilmmé avanzsált. 35 évre rá valamiért úgy gondolták, hogy a filmnek kell egy folytatás. Jó lett? Jó. Nagyon jó…

Nagyon nehéz dolog ez a film. Már az első rész sem volt könnyen befogadható, és hiába teljesít remekül a tengeren túl, azért a magyar jónépnek féltem, hogy sok lesz ebből a fridzsider tempóból. Szerencsére (?) be is jött az első megérzésem; miszerint ezt a folytatást nem lehet majd szeretni, értékelni, ha nem vagyunk tisztában az eredeti Blade Runerrel, vagy nem szeretjük az alapanyagot. Kivétel természetesen erősíti a szabályt, de a premieren bent ülő közönség 80%-ának valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy milyen filmet is fognak látni, két óra után pedig már hangot adtak szenvedésüknek. Amikor másodjára néztem, egy úriember keleti kényelemben végigaludta a film háromnegyedét. – Egyébként tavaly, az Arrival premierjén valaki konkrétan ki is ment a teremből, jelezve a teljes feladást – a felelősségteljes mozizásról és filmválasztásról is lehetne regélni, de most nem az a téma. Spoilerek fellelhetők az alábbiakban.

A Szárnyas fejvadász 2049 maratoni hosszúságú, két és háromnegyed óra, ám senki se számítson olyasmi pörgésre, mint amivel ügyesen átvertek minket a trailerek vágói; teljes mértékben olyan a tempó, mint az ősé, néha talán még battyogósabb is. Ez azonban kifejezetten jót tesz a filmnek, míg az első filmben pulzáló, folyamatosan élő neonvilágba dobott be minket Ridley Scott (tele ázsiaiakkal persze), és úgy húzta a rétestésztát; itt Ryan Gosling egyedül van a világ ellen, egy olyan világ ellen, ami teljesen sivár, kihalt és hideg. Ez a szó jutott legelőször eszembe a film kapcsán – irdatlanul hideg. Denis Villeneuve mindig tartotta a távolságot mind a karaktereitől, mind a nézőtől (ezért is olyan zseniális), de itt kifejezetten idegennek érezzük a vásznon történteket. A Sicario-ban még együtt éreztünk kicsit a végén Benicio del Toro-val, az Arrivalben ment az érzelmekre hatás nagyban, itt azonban teljesen steril a világ, de mit is várnánk egy olyan filmtől, aminek eleve a főhőse sem ember?

forrás: variety.com

Második megtekintésre egyébként sokkal közelebb kerültem a filmhez, ami főleg Harrison Fordnak köszönhető, akinek (majdnem két óra játékidő utáni) belépése egy érzelmi katalizátorral ér fel, egy teljesen más szintre emelve a filmet. Remekül működik a dinamika a fiatal és az öreg között, Ryan Gosling már sokszor bizonyított nekem, és ezúttal sem hagyott cserben, nagy kincs ő manapság.  A mellékszereplők tekintetében egyébként nagyon erős a felhozatal, Dave Bautista meleg tekintete, Robin Wright embersége, Ana de Armas cuki, mégis elképesztően szomorú kisugárzása sokáig emlékezetes marad, Carla Juri pedig a film egyik, ha nem a legjobb jelenetét kapta meg Goslinggal. Akiket külön kiemelnék, az a Wallace-t alakító Jared Leto, valamint Sylvia Hoeks. Előbbi nem az alakítása miatt érdekes, hiszen karaktere szinte alig van a vásznon, ezzel valamiféle plusz misztikumot adva az amúgy is sejtelmes figurájának és környezetének. Vaksága (Leto egyébként a forgatás alatt direkt olyan lencsét kért, amivel valóban nem látott semmit) és látása közötti ellentétpárhuzam elég mély, de nem kezdek bele Oidipusz király jó öreg meséjébe. Wallace-t a legenda, az örök kedvenc David Bowie alakította volna eredetileg, de Leto sem vall kudarcot – bár sok feladata nincsen. Karaktere egy csöppnyi keresztény szimbolikát is belekavar a levesbe, ami attól függetlenül zavaros volt már, hiszen olyan morális kérdéseket feszeget, mint a születés és a lélek összefüggése, eleve a teremt(őd)és, valódiság kérdése. A replikáns név jelentése alapvetően az utánzatból, másolatból fakad; de vajon kitörhetnek-e valaha az ember szintetikus másának álarca mögül? Ezek a kérdések talán még több időt is kaphattak volna, de azáltal, hogy ennyire mérsékelten adagolták be nekünk majdnem három órán keresztül őket, mélyebb nyomot hagyhatnak az arra affinitást mutató nézőben. Sylvia Hoeks remek alakítást nyújt, bebizonyítva azt, hogy a replikánsok tudnak hazudni, maguk tudják alakítani sorsukat – még ha csak látszólag is, hiszen Hoeks karaktere, Love betegesen kötődik teremtőjéhez, lásd a végső csókjelenetet.

Villeneuve filmje mély tiszteletet ró le elődje előtt, már a film kezdetekor nosztalgiázhatunk; a fal áttörése egyértelműen ugyanabban a beállításban történik, mint az első rész elején, K ugyanúgy nyomozgat, mint Deckard annak idején, az ázsiai biciklis brigád is feltűnik, ám ez a nosztalgia túlzásba megy át, mikor Rachaelt konkrétan újrateremtik a vásznon. A nagy kérdésre, miszerint Deckard replikáns vagy ember, most sem kapunk választ. Az első részhez képest itt az érzékiség és a szexualitás teljesen steril zónába került, az elidegenítő effekteknek köszönhetően. A film szimbolikája nagyon mély (amit lehet, hogy felesleges kibontanom, de ha nem foglalkozunk ezekkel, szegény irodalomtudomány is mehetne a kukába mindenestül), a víz folyamatosan átjárja a teret, akár eső, akár hó, akár hullámok képében. A víz lehet a megtisztulás jelképe, vagy egy alapanyag egy új világ építéséhez – egy olyan világhoz, ahol a replikánsok egyenlően az emberekkel? A végső csatát Love és K között én úgy értelmezném, mint az első rész fináléja előtti tisztelgés, ahol Rutger Hauer nagyon filozofálgatott a szakadó esőben, két pofon közötti szünetekben. Villeneuve nagy tisztelettel bánik az alapanyaggal, ez adja a sikeres egyenlet egyik résztvevőjét. A másik a fantasztikus Roger Deakins, akinek elképesztő munkájára nincsenek megfelelő szavak, egy ilyen képi világ megteremtése még a tőle megszokott szintet is felülmúlja – a lounge-ban zajló akciójelenet alatti fényjáték rémisztően jó, a Wallace Corp. központjában a szinte már aranyszerű fény mesterien váltakozik az árnyékokkal (ami sokszor a víz árnyéka). K több jelenetben is később kerül ki a fénybe a többi karakterhez képest, szinte folyamatosan az árnyékokban jár – azonban a Deckarddal való találkozásakor ez megfordul. Az atmoszféra, amit a film teremt hihetetlenül egyedi és egyéni, ez kiemelten Deakins érdeme, de azért Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch is jól munkát végeztek a Vangelist megidéző, nosztalgikus, mégis sokkal sterilebb és kegyetlenebb zenével. (Hiányzik innen Johan Johansson.)

Hogy Villeneuve mennyire tudott újat adni a világnak ezzel, nem tudom megmondani. Nehéz volt, hogy ne essen át a ló túloldalára, esetlegesen önmaga paródiájává tehette volna a filmet, vagy éppen egy üres, felesleges dobozzá. Sokan el vannak ragadtatva, miszerint a Szárnyas fejvadász 2049 túlszárnyalja az első részt – ezzel mélységesen szembemennék, azért na, 35 év telt el. Véleményem szerint Villeneuve egy irdatlanul profi, fantasztikus sci-fit ajándékozott nekünk, ami nagy nyomot fog hagyni a filmtörténetben, nem úgy, mint a könnyek az esőben.

Tags: értékelés, film, kritika, popkult, Szárnyas fejvadász, Szárnyas fejvadász 2049 Categories: FILM
Related Posts