Bizonyára már mindenki találkozott azzal a fogalommal, hogy „kultuszfilm”. Általában akkor szoktuk használni, ha valami különösen jó alkotásról beszélünk – mint például a Forrest Gump -, esetleg különösen népszerűről – akár a Gyűrűk Ura-filmek -, de akad olyan is, hogy a különlegesen minősíthetetlen alkotások érik el a titulust – mint a The Room vagy a 9-es terv a világűrből. Egy biztos, ezek a filmek így vagy úgy, de kiemelkednek az átlag szcénából. Cikkemben azt próbálom megfejteni, milyen okai lehetnek a kultikussá válásnak.
A kultusz és a kultúra szinte kéz a kézben járnak. Nem csak hangzásuk nagyon hasonló, de eredetük is a latin colo, colere azaz művelni igéből vezethető le. A kultúra egy embercsoport által művelt általános szokások és hagyományok összessége, míg a kultusz az új-latin cultus-szá képződve az odaadást és a tiszteletet hangsúlyozza. Ezen felül még a fogalmaik is szorosan összefüggenek, hiszen a kultúra prominens részét képezik a kultikus művek. Ám míg a kultúra, mint robosztus rendszer, képes az értékek csiszolására, addig a kultusz könnyen átcsaphat tömeges rajongásba, az értéket feledve csak az élményért.
Kultikus az, ami a lehető legtöbbekhez szól
Tömeges imádatot csak az a termék élvezhet, ami eljut a tömegekhez. Ehhez a legkönnyebb út pedig a tudattalanon keresztül vezet. Már a pszichológiai legkoraibb szakaszában is igyekeztek megérteni a tudósok a tömegek lélektanát, az 1980-as évekre pedig Tajfel nyomán jól megragadhatóvá vált, hogy az ember a tömegben elveszíti személyes identitását. Ezt ábrázolta jól művészet formanyelvén Karinthy Barabbás című novellája, ahol minden egyes személy Jézust kiáltott, a tömeg mégis Barabást. A tömegben megfigyelhető ego-vesztés vezet ahhoz, hogy az ember elkezd olyan törzsi rituálékhoz visszatérni, mint például a verekedés, a táncolás vagy az ütemes éneklés egy focimeccs után.
A tudattalan uralkodik el tehát ilyenkor, így a tudattalan nyelvén kell szólni. Joseph Campbell, aki Jung nyomán a kollektív tudattalan narratíváit kutatta, felfedezte, hogy van egy olyan történeti modell, amellyel minden kultúrában találkozhatunk. A Hős Útja, ahogyan elnevezte, annak a története, ahogy az egyén önmagát megéli, és ahogyan képes felülemelkedni a gondjain. A kultuszfilmek rendkívül nagy sokasága élt már ezzel a narratívával. A legkisebb királyfi, legyen az Luke Skywalker, Harry Potter vagy Zsákos Frodó, találkozik a bölcs mentorral, legyen az Obi-Wan Kenobi, Albus Dumbledore vagy Gandalf, és egy elhivatásban részesül, hogy legyőzze a gonosz sárkányt, aki akár lehet Darth Vader, Voldemort vagy Szauron. Sokan ilyenkor úgy érzik, tetten érték az alkotó fantáziátlanságát, és a házi feladat lemásolásán kapták, az igazság azonban sokkal mélyebben van. Ezek a történetek befutnak, népszerűek lesznek és az emberek tömegével fogyasztják őket, pontosan azért, mert a legemberibb nyelven íródtak. Egy emberről, egy jelképről s ezáltal mindenkiről szólnak.
Ugyanakkor nemcsak az egyetemes narratívák megírása, de azok kifordítása is mélységesen izgalmas és vonzó az ember számára. A Trónok Harca például azért lett óriási siker, mert szembement a megszokott toposzokkal és megszegte az elvárásokat. Azonban nem csak ilyen egyértelműen lehet szembe merészkedni a narratívákkal. Douglas Rushkoff Jelensokk című könyvében kiemeli, hogy az új kor médiájában minden egyszerre és időtlenül történik. A Jóbarátok szereplői sosem hagyják el a megszokott italozójuk időtlen terét, Tarantino hősei pedig folyamatosan egy időt meghajlító filmes nyelvben úszkálnak, így maradnak örökké izgalmasok a kor emberének.
Kultikus az, ami egy konkrét csoportnak szól
A különös kettőssége a kultuszfilmeknek az emberi gondolkodás dinamikáján alapul. Mindannyian ismerjük a jelenséget, amikor az emberek elkezdenek rajongani egy tömeges cikkért, mint például az Avatar vagy a Sötét Lovag című filmekért tették 2009-ben. Hamar kialakul azonban egy ellenhatás és egy szűkebb csoport abból formál identitást, hogy nem szereti azt, ami mainstream – az ilyet nevezik rosszmájúan hipsterkedésnek is. Később aztán egyik vagy másik csoport megigazul, és Christopher Nolanből (Sötét Lovag) szupersztár válik, míg az Avatar folytatásai máig is „hamarosan megjelennek”.
Az emberek imádnak rajongani azért, ami a sajátjuk. Így tehát vannak egyes filmek, amelyek már induláskor egy szűkebb réteget céloznak meg és ott teljes körben beépülnek a szubkultúrába. A Vissza a Jövőbe-sorozat például azoknak a generációknak szólt, akik vagy megélték a 80-as éveket, vagy nagyon szívesen éltek volna benne. Ezek a személyek aztán nem csak rongyosra nézik a filmeket, de folyamatosan idéznek belőle vagy hasonlatokat hoznak a való élet eseményeire. Így válhat kultusszá a Monthy Python és szállóigéi („A nyúlon túl?”), Tarantino filmes idézetei („Mondd még egyszer, hogy…”), a Jóbarátok tipikus sorai („Ó-te-jó-ég!”), vagy hazánkban a Tanú című film örökzöldjei („A nemzetközi helyzet fokozódik”). Sőt, vannak filmek, amik kifejezetten egy-egy rövidebb eseményre, ünnepre játszanak rá és épülnek be a tradíciók repertoárjába, ami miatt például „nincs karácsony Kevin nélkül”.
Kultikus az, ami a szokottnál jobb… vagy rosszabb?
Természetesen a kultusz nem csak a tömeg vagy a szűk csoport mérhetetlen szeretetéből és szubjektív élményéből származhat. Vannak esetek, amikor valóban a kulturális érték az, ami meghatározza e státuszt. A kiemelkedő jelenségek mindig nagyon vonzóak. Az emberek imádnak rekordokról hallani, holdra szállást vagy űrutazást nézni a tévén (napjainkban online). Így tehát a kultúra kiemelkedő eredményei is azonnal nagyobb visszhangot kapnak, mint a középszer. Sajátos azonban, hogy a szélső értékek a tengely mindkét végén nagy figyelmet kaphatnak: a Darwin-díjasokat (akik valamilyen hihetetlenül banális módon hunytak el) ugyanúgy megnézi az ember időről-időre, mint a Nobel-díjasokat.
Rengeteg film nyert kiemelkedő figyelmet kiválósága miatt. Az Aranypolgár, amelyet a szakma az első modern kamerakezelés és plánolás (a film történései három jól elkülöníthető térben játszódnak) példájaként, valamint a nem-lineáris történetmesélés forradalmasítójaként tart számon, a nézők számára is kultikussá vált. A Pszicho, ami szinte minden későbbi horrorfilm alapja és ezzel együtt számtalan (az IMDb szerint 1294!) film utal rá, szintén hatalmas kultusznak örvend. A Keresztapa egy teljes zsáner korszakalkotó forradalma, valamint számtalan filmes elismerés birtokosa (szám szerint 28 díjé) lett, és így vált ráadásban kultfilmmé. A Mátrix, a számítógépes technika forradalmasítója és egy újfajta sci-fi alapköve, szintúgy kiirthatatlan darabja lett a kultuszfilmeknek.
Ezek mellett persze a filmes förtelmek is megkapták a maguk rajongóit. A 9-es terv a világűrből és a The Room című filmek is fórumok sokaságát töltik meg azokkal, akik végtelenszer újranézik és az amatőr pillanatok nüánszait elemzik ki vagy találják meg. Egyfelől vonzó az, hogy mennyire rosszak ezek a filmek, másfelől az alkotók teszik őket még szerethetőbbé és emberibbé, ugyanis az őszinte, ám tehetségtelen rajongás és lelkes igyekezet látszik mögöttük. Nem véletlenül készült mindkét alkotóról az utóbbi 30 évben egy-egy mélyen azonosulható film, az Ed Wood valamint a Katasztrófaművész.
Kultikus az, amit nem tudunk megfejteni
Végül azok az alkotások maradtak, amik kultuszukat annak köszönhetik, hogy rengeteg megfejthetetlen szimbolikus réteggel bírnak. Ilyen volt például az ezredforduló nagy sorozat kedvence, a Lost is, de David Lynch filmjei jó példák lehetnek erre. Rajongói még máig is teóriák százait gyártják egy-egy művéhez, hogy a legkisebb részletekre is koherens magyarázatot tudjanak adni. A Twin Peaks sorozat még rá is játszik erre és a maga misztikus hangnemével, illetve a fő rejtélytől való teljes elsodródással csak még jobban feltüzeli a lelkes rajongókat. A kultusz egyébként Lynch esetében egészen a személyéig tartott markáns stílusa miatt. Idén például Budapesten is megnyílt egy róla szóló kiállítás.
Természetesen a kult-státusz felsorolt lehetséges okainak száma korántsem teljes, és talán nem is lehet az. Mert minden döntés, minden fogyasztói viselkedés, minden rajongás és kultusz mögött ott az emberi tényező. Az a része a számításnak, amit nem lehet egyszerűen behelyettesíteni, ami sosem nulla vagy száz százalék. Hiába készül el egy alkotás a nézők tolongásának reményében, könnyen lehet bukás belőle (lásd: Warcraft-film), de ugyanígy előfordulhat az is, hogy egy film csak olcsó próbálkozásnak indul és kultuszt nyer magának (lásd: Fűrész-filmek). Így tehát valójában a kultikusság az, amit nem biztos, hogy minden esetben meg tudunk fejteni.
