Az év egyik legnagyobb képregényes durranására készültünk, ahogy a Fekete Párduc első önálló filmjét vártuk. Az Amerika Kapitány: Polgárháborúban felbukkant szereplő a Marvel filmes univerzum egyik legnépszerűbb karaktere lett, így nem csoda, hogy hatalmas érdeklődés övezte mind az előzetest, mind a filmet. Meg kell mondanom, hogy minden várakozást felülmúlt a végeredmény.
A film eseményei egy héttel a Polgárháború után játszódnak. T’Chaka király meggyilkolása után Wakanda trónja megüresedik, amit ügyeletes hősünknek és örökösünknek, T’Challa-nak kell betöltenie. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy ez egyszerű feladat, az tekintse meg az előzetest, ugyanis Wakanda országa nem az, aminek látszik. A külvilág számára csak egy szegény és elszigetelt afrikai ország, ahol főként pásztorkodással foglalatoskodnak a polgárok. Ez csak álca, ugyanis Wakanda a Föld egyetlen vibránium lelőhelyére épült, ennek köszönhetően technológiája fejlett a környező országokhoz képest. Vannak itt űrhajók, szuperpáncélok és fegyverek, továbbá az orvostudomány is a csúcsra van járatva, ám ezeket elrejtették a világ többi országa elől, megóvva az illetéktelen kezektől értékeiket és kultúrájukat. Szóval T’Challa eme ország vezetését igyekszik átvenni, ám megjelenik egy trónkövetelő, akinek személyében megismerhetjük a filmes univerzum egyik legösszetettebb negatív karakterét.
Maga a film helyzete is megér egy misét. A Párduc nem ismeretlen nekünk, már láthattuk a Polgárháborúban, ezután kapott egy önálló filmet. Az előző alkotásban szinte csak cameozott, de itt végre a teljes hangsúly rá helyeződik. A Marvel Studios önálló filmjeiben a hősöknek általában saját nemezisükkel kell megküzdeniük, például Hangya egy szintén zsugorító ruhába bújtatott ‘rosszarccal‘ küzd, ahogy Vasember egy fémemberrel, az első Amerika kapitányban pedig Vörös koponyával, egy náci tiszttel találkozhattunk. Ezt a jellegzetességét e film is megőrizte, azonban a negatív oldalon helyet foglaló Erik Killmonger (Michael B. Jordan) teljesen jogos és érthető motivációt kap, és így az egész film érzelmileg telítettnek hat. Végigfut a néző gondolataiban, hogy ki képviseli igazából a jó oldalt? Miket kell megtenni egy nemesebb cél érdekében? Ezeket a kérdéseket már eddig is feszegették filmek, itt mégis teljesen természetesnek és erőteljesnek hat.
Jelen film rengeteg különlegességgel rendelkezik, ami kiemeli a többi képregényfilm közül. A szokásos Marvel-recepttel ellentétben itt a pozitív és derűs hangvétel csak megbújik, kevesebb poénnak és önfeledt pillanatnak lehetünk tanúi, mint eddig bármikor. A film kimozdult a műfaj kínálta komfortzónából és egy tartalmas, megdöbbentő történetet kapunk kézhez. Emellett az alkotásnak nagy feladata volt: az áprilisi Bosszúállók epizódra egy egész világot kellett bemutatnia, Wakandáét. Ehhez erőteljes hangulatot teremt, melynek következtében afrikai jellege lett az egész filmnek. Az öltözetek, viselkedésformák, rituálék és maga a zene is mind a fekete kultúrát mutatja be nekünk, mely hasonlatos a valóban létező törzsekéhez. Külön kiemelném a tetoválásokat és a különféle ékszereket, amelyek mesterien néznek ki.
A film egyik hibája (ahogy erőssége is) a hangulatteremtéssel kapcsolatos, ugyanis akarva-akaratlanul hasonlít egy-egy jelenet az Oroszlánkirályhoz. Az előzetes megtekintése után is tartottam attól, hogy mennyit fog meríteni a kultikus alkotásból, és a félelmem beigazolódott. Teljesen felismerhetőek a motívumok: a halott édesapa, a trónörökös és trónbitorló szerepek mindegyike egybevág. Ennek ellenére a Fekete Párduc továbbgondolja az említett film értékeit, ezek ábrázolásához is eltérő eszközöket alkalmaz. Nem rest a műfajtól szokatlan brutalitáshoz és lélektani krízisek bemutatásához folyamodni, így nem csak annak lesz élvezetes, aki könnyed szórakozásra vágyik. A Thor: Ragnarök után ez egy nagyon éles váltás, viszont ennek a filmnek kifejezetten jól állt, hogy nem próbálták elbohóckodni. Személy szerint nekem nagyon tetszett T’Challa személyes őrlődése, illetve a Michael B. Jordan által alakított negatív karakter mögött húzódó üzenet, mely a gondoskodásra és felelősségvállalásra hívja fel a figyelmet.
A látvány a műfajhoz képest nem hoz újdonságot. Lélegzetelállítónak korántsem lehet nevezni, de mindenképpen a szebbik kivitelezések közé sorolandó. Kifejezetten látványosan készítették el a harci és üldözéses jeleneteket. A Párduc előző felbukkanásához képest ezúttal tényleg igazi háborús eseményeknek lehetünk tanúi, amelyek nagyon jól lettek koreografálva.
A színészi teljesítmény egészen magával ragadó, főként az amazon női harcosokat alakító színésznőket emelném ki, akik csodásan mutattak a vásznon, élükön a Nakiat alakító Lupita Nyong’o-val. A film felvonultatja a fekete színészek legjavát, így Forest Whitakert végre egy fontos szerepben láthatjuk a Zsivány Egyes óta, mellette pedig feltűnik a Tűnj el! sztárja, Daniel Kaluuya. Személy szerint nekem nagyon tetszett Michael B. Jordan alakítása is, ahogy a jelentőségteljes Killmongert alakította. A sorból talán csak Chadwick Boseman lóg ki, aki nem adta bele minden erejét a karakterébe. Szerintem a Polgárháborúban sokkal otthonosabban mozgott a bosszúszomjas T’Challaként.
A film befejeztével (ahogy megszokhattuk) most is kapunk két stáblista utáni jelenetet. Az elsőben Wakanda jövőjéről esik szó, a második előrevetít egy kis szeletet a következő epizódból, a Végtelen háborúból, tehát mindenképpen érdemes lesz a teremben maradni még pár percet.
Összességében a Fekete Párduc igazi meglepetést okozott a nézőknek, sikerült kilépnie a komfortzónájából és egy mély, tanulságos történetet kaptunk. Szinte úgy hat a film, mint a Marvel Sötét lovagja; végre igyekeztek komolyságot kölcsönözni a témának és ez nagyon jól állt a filmnek. Egy messze nem tökéletes, de végtelenül szerethető történet felelősségvállalásról és lojalitásról. Miután közelebb hozták hozzánk a Párduc figuráját, epekedve várjuk újabb felbukkanását a Végtelen háborúban.
Kiemelt kép: hdqwalls.com
