A náci kisfiú és barátai – Jojo Nyuszi kritika

f21.hu 2020. Már. 9. 0 2

Szerző: Erdei Bence Róbert

Azt hiszem, a holokausztot mint történelmi tényt senkinek nem kell bemutatni. Az, hogy az emberi tettek legsötétebbjei közé tartozik és struktúrája majdhogynem céljánál is borzalmasabb, vitán felül áll. Talán azt is kijelenthetjük, megtörténése megkérdőjelezi az emberi lélek létezését. Viszont amennyire a köztudat részét képezik a körülmények, annyira elsiklunk sokszor a tettek mögött álló ideológia felett, valamint a mögötte álló és benne élő emberek felett. A Jojo Nyuszi éppen ebből az ideológiából űz gúnyt. Viszont ez felvet egy nagyon égető kérdést.

Szabad-e egy ilyen kényes, tragikus témából viccet csinálni? A film erre elég egyértelmű válasszal szolgál: igen. A hangsúly azonban egy nagyon lényeges dolgon van, még pedig azon, hogy kin vagy min nevetünk. A válasz pedig, semmiképp sem az áldozatokon. Persze lehetne vitázni, hogy ez még így is mennyire etikus, ám felesleges, ugyanis a Jojo Nyuszi esetében működik. Szóval akit morális kérdések tartanak vissza, annak bátran tudom ajánlani a filmet. Viszont akinek Hitler mint képzeletbeli barát már az előzetesben is sok volt, annak inkább azt mondanám, másik irányba meneteljen. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája, Thor: Ragnarök) filmjének legnagyobb erénye talán, hogy bátran használ olyan eszközöket is, amiket mások nem mernének. Sem a horogkereszteken, sem a heilhitlereken nem spóroltak az alkotók, mégsem érezzük túlzásnak őket. Ráadásul a nácik ábrázolása is megmarad karikatúra szintjén, nem csinál belőlük szörnyet a film, ami szintén óriási pozitívum. Sőt, nem rest emlékeztetni rá, bizony közöttük is voltak, akik megőrizték emberségüket. Bár ebben érezhetünk egy kis kötelességtudatot, az élményt ez nem befolyásolja.

A cselekmény szépen halad előre, megvannak a feszültebb jelenetek, de ezek között sem ül le a tempó. Bár vannak komolyabb történések is, szerencsére az utánuk következő poénok nem köpik szembe a drámaiságot. Hagyományos értelemben nem beszélhetünk felnövéstörténetről, főhősünk mégis egy kisfiú. A többi szereplő és az őt körülvevő világ megjelenése, valamint a dramaturgia mintha mind ehhez igazodna.

Scarlett Johansson and Roman Griffin Davis in the film JOJO RABBIT. Photo by Larry Horricks. © 2019 Twentieth Century Fox Film Corporation All Rights Reserved

Ha pedig már itt tartunk a szereplőket mindenképp érdemes kiemelnünk, mint koronaékszereket. Roman Griffin Davis telitalálat főszereplőként, főleg azt figyelembe véve, hogy ez az első filmszerepe. Remekül jeleníti meg Jojo vívódásait és őszintén minden mást is ami egy náci kissrácban belsejében lejátszódhat. Thomasin McKenzie (A hobbit: Az öt sereg csatája) pedig remek partnernek bizonyul. Karakterében elsősorban az nyilvánul meg, milyen nehéz nem gyűlölni a világot, mikor úgy érezzük (és bizonyos szempontból tényleg úgy van), hogy az gyűlöl minket. Persze ez csak a lehető legegyszerűbb összefoglalása komplex karakterének. És természetesen ne feledkezzünk meg a rengeteg jutalomjátékról, amikben kevesebb, mint két óra alatt részünk van. Scarlett Johansson újból bizonyítja milyen sokoldalú színésznővé nőtte ki magát. Anyafigurája nagybetűs ANYA, hol megmelengeti a szívünket, hol pedig könnyeket csal a szemünkbe. Stephen Merchant és Rebel Wilson alig tíz percet ha kapnak, ám előbbi felbukkanása így is aranyat ér, ami utóbbiról nem mondható el, de annak ellenére, hogy szokásos karakterét hozza, korántsem olyan idegesítő, mint általában. Aztán persze itt van Sam Rockwell, aki a film egyik fénypontja és hajszálon múlik, de nem lopja el a show-t kis főszereplőnk elől (szerencsére). Végezetül pedig Taika Waititi remek Hitlere, akiben felváltva jelenítődik meg a zsarnok/diktátor és egy kisfiú képzeletbeli barátja. Amennyi érdekes válasszal szolgál figurája, annyi kérdéssel is.

Most pedig visszakanyarodhatunk a kiinduló felvetésünkhöz, vagyis hogy mennyire működik egyáltalán a film, mit is akar elénk tárni és hogyan. Csalódás egyfelől ilyen téren érhet minket. Ugyanis, nagyban köszönhetően gyermek főhősünknek (ami ettől függetlenül zseniális húzás volt) a film nem merészkedik egy bizonyos határon túlra. Ez egyaránt megnyilvánul mélység, humor és kritika terén. Emiatt néha enyhe hiányérzetünk támadhat, viszont a végeredmény teljesen kárpótol.

A Jojo Nyuszi ugyanis a maga nemében egyedülálló film. Sikerül az emberi történelem egyik sötét foltját vászonra vinni úgy, hogy megadja a kellő tiszteletet, a végeredmény mégis egy aranyos mozi lesz. Bizony. Waititinek összejön a náci ideológia témájával aranyos filmet alkotnia. És ha a végeredmény nem is teljesen hibátlan, mégis egy rendkívül kellemes és formabontó műként könyvelhetjük el, nem utolsó sorban remek zenével. Danke, Herr Waititi!

Kiemelt kép: hu.ign.com

Tags: Adolf Hitler, film, filmkritika, holokauszt, Jojo nyuszi, mozi, popkult, Sam Rockwell, Scarlett Johansson, Taika Waititi, Thomas McKenzie Categories: FILM
Related Posts