Két évvel ezelőtt az FX csatorna berendelte az American Crime Story című antológia-sorozatot, amelynek címe és formátuma is direkt áthallás a szintén FX-es American Horror Story-ra. A sorozat célja, hogy tényeken alapuló, ám dramaturgiával fűszerezett évadokon keresztül mutassa be Amerika történetének legnagyobb port kavaró, legmegosztóbb bűneseteit. Az O. J. Simpson-pert tárgyaló első évad után a sorozat alkotói idén az 1997-ben történt Versace-gyilkossághoz nyúltak hozzá páratlan érzékiséggel.
A multimilliomos divattervező, Gianni Versace (Édgar Ramirez) békésen élt miami-i luxusvillájában férfi szeretőjével, Antonioval (Ricky Martin) és a ház személyzetével. Aztán 1997. július 15-én mosolygós és közvetlen reggeli rutinját végezte éppen, – teniszezés, csevegés, a napi kávé és újság megvásárlása – amikor a semmiből egy baseball-sapkás, napszemüveges fiatalember, Andrew Cunanan (Darren Criss) lépett villája elé az útról, majd két lövéssel végzett vele és egy fehér galambbal a kapu előtt. Így indít kegyetlenül és lényegre törően az első epizód, hogy aztán a továbbiakban megérthessük, mi vezetett el eddig a bűnesetig. Megismerkedhetünk többek közt a Versace-család további tagjaival, mint például a divattervező nővérével, Donatella-val (Penélope Cruz), aki jelenleg is a családi cég tulajdonosa. Emellett kapunk egy szeletet a 90-es évek végét jellemző miami-i hangulatból, pálmafákkal és szórakozóhelyekkel tűzdelve, valamint olyan társadalmi jelenségekből, mint a nyomozóhatóság és a sajtó viszonya, vagy a melegek diszkriminációja.
A sorozat egyik legerősebb eleme, ahogyan a valódi történetet ötvözni képes a drámával és a korrajzzal. Fő ihletforrása egy Maureen Orth nevű újságíró Vulgar Favors: Andrew Cunanan, Gianni Versace, and the Largest Failed Manhunt in U.S. History című könyve, aki szinte a megszállottságig kereste a lehetséges indítékokat és magyarázatot a látszólag teljesen váratlan gyilkosságra. A jelenetek zöme tehát teljességgel hitelesnek kezelhető, ahogyan amellett az FX is kiállt, bár a jelenleg is élő Donatella Versacce nyilatkozata szerint a történet csak pletykák és koholmányok sokasága. Annyi bizonyos, hogy nagyon sok kérdőjel fedi az esetet és Versace életét. Vajon a híres divattervező tényleg HIV-pozitív volt? Vajon volt köze a gyilkoshoz a korábbi életében? Andrew Cunanan vajon előre kitervelt szándékkal végzett volt példaképével és állítólagos szeretőjével?
Az évad nem rettent meg ezeknek a kérdéseknek a súlyosságától, a Versace-család tiltakozása ellenére megpróbált valóban állást foglalni a kérdésekben és egy koherens narratívát nyújtani a nézőnek, ami sokat dob a látottakon. Az epizódok elsőre hektikusnak és kaotikusnak tűnhetnek, ugyanis Nolan-filmet megszégyenítő időugrásokkal operál a sorozat. Mindez azonban szükséges a narratíva fenntartásához. Egy részben akár évtizedeket is visszaugorhatunk pár percre magyarázatokért, hogy aztán minden folytatódjon az eredeti szálon. Ráadásul az epizódok nagy része Versace halála előtt játszódik, a közös nézőpont és fókusz pedig meglepő módon nem az áldozat személye, hanem a gyilkosé. Az ő életének apró vagy meghatározó fejezeteit láthatjuk tematikusan elrendezve, mindig egy-egy mellékszereplő vagy trauma köré csoportosulva.
Andrew Cunanan, „spree killer” volt, aki magyar megfelelő hiányában főleg abban különbözik a sorozatgyilkostól, hogy nagyon rövid idő alatt és tervezetlenül végzi el bűntetteit. A férfi ’97 júliusában még 3 emberrel végzett egy gyilkos-körút során, amelynek a végén fejbe lőtte magát. A sorozat nem próbál meg szimpátiát kelteni, nem relativizál a cselekedetek súlyát illetően, minden egyes gyilkosságot állásfoglalás nélkül mutat be, azonban emellé ugyanilyen hideg elemzői stílusban biggyeszti oda Andrew viszontagságos gyerekkorát, díszfunkciós anya-gyerek- kapcsolatát, és azokat a pillanatokat, amiket Andrew árulásként élt meg a hozzá közeliektől.
Nem véletlen, hogy évezredes hagyománya van az irigység bűnként való aposztrofálásának. Az irigy ember szó szerint a poklok poklát járja, hiszen mámoros kiválasztottság-tudata folyamatosan fenyegetve van mások sikerei által. Ez a fajta nárcizmus jellemző Andrew-ra is, aki homoszexuális escortként, az anyai túlóvásból a társadalmi megvetés felé ingázik, más sikeresebb kuncsaftjainak árnyékában. Mindeközben szenvedéseiből hazugságok árán akar kimászni, hogy mások előtt minél különlegesebbnek tűnjön, amihez az ihletet sikeresebb kliensei és barátai élettörténetéből veszi. Mindezekkel teremti meg az American Crime Story a sorozattörténet egyik legélethűbb gonosztevőjét. Kendőzetlenül mutatja be a mentális zavarokat, a traumákat, és mindazon hatásokat, amik miatt egy ember olyan embertelen dolgokat képes tenni, mint amilyeneket Andrew Cunanan tett. Hiszen akár az életben, semmi sem lehet fekete vagy fehér, a sorozat elejétől a végéig a szürke zóna spektrumán játszik.
Azonban ehhez a könnyed játszadozáshoz engedhetetlenek a formai feltételek. A színészi munka páratlan, amit nagyban felturbóz a casting-ok pontossága. Minden karakter pontosan úgy fest, mint a valóságos személyek. A show mégis folyamatosan Darren Criss zsebében van, aki élete formáját hozza, minden apró allűrjében, mind mikro-arcrezdülésében tökéletesen adja elő a homoszexuális szociopata karakterét. A jelenetek nagyon impozánsak, ahogyan az egy divattervezőről szóló sorozathoz az illő is. A korhű ruhák valódi hangulatokat, egyéniségeket festenek meg, a tájak és épületek között megelevenedik körülöttünk a 90-es évek Amerikája. Végül, de nem utolsó sorban pedig az élmény fokozója a zene, ami stílusban és tartalomban is együtt hullámzik a történettel és a látványvilággal. Felejthetetlen, ahogy Phil Collins Easy Lover-jével kontrasztban Andrew-t látjuk egy túlfűtött BDSM-jelenthez készülni; vagy amikor Laura Branigan énekli fülünkbe, hogy „You take my self control”, kísérve az éppen hideg precizitással bulira készülő férfit.
A teljes sorozatra jellemző, hogy nem fél tabukat dönteni és társadalmi kommentárokat belefűzni történeteibe. Míg az O.J.-ról szóló évadban a feketék helyzetét járta körül, addig a második évad olyan nyíltan beszél a homoszexualitásról és annak társadalmi vetületéről, mint manapság is nagyon kevés mű teszi. Szóba kerül a dilemma egy híresség coming out-járól, felelevenedik a katonaság és a homofóbia helyzete, valamint a rendőrség elképesztő tétlensége, addig, amíg Andrew hírnévnek nem örvendő homoszexuálisokkal végez. A témák trendje pedig nem marad abba, hiszen érkezik jövőre a harmadik évad, ami a Katrina-hurrikán katasztrófái után egy kórház történetét helyezi középpontba, ahol csoportos eutanáziát hajtottak végre a szenvedő sérülteken.
Mindenkinek jó szívvel ajánlom mind az évadot, mind a sorozatot, aki kíváncsi Amerika közvetlen közeli történelmére, azokra a mítoszokra és legendákra, amiket ott úgy mesélnek, mint nálunk a Viszkis rabló történetét. Főként azok nézzék meg, akik nem riadnak vissza a naturálisabb ábrázolásmódtól, illetve a különböző tabuk ledöntögetésétől. Ha pedig valaki csak szimplán szeretné a morális és etikai álláspontját megvizsgálni egy hányattatott sorsú gyilkos kapcsán, annak több heti gondolat-elemózsiaként szolgálhatnak a látottak.
