A Bridgerton család még csak decemberben debütált a Netflixen, de máris ott szerepel a magyar nézettségi toplista elején. Kíváncsivá tett, mivel sikerült elvarázsolnia a nézőket ilyen rövid idő alatt. Egy csipet szerelem, fényűző bálok, leheletnyi feminizmus és persze a pletyka, ami hajtja előre a világot. Úgy tűnik, ez a receptje a sorozatnak, amit sokan igen találóan A pletykafészek valamint a Büszkeség és balítélet keverékeként jellemeznek.
A sorozat Julia Quinn, az egyik legolvasottabb történelmi romantikus regényíró műve alapján készült. Egészen pontosan 1813-ba repít minket vissza a történet, a londoni előkelőségek világába, ahol a bálszezon során megkötött házasságok egész családok sorsát döntötték el. A szerelemből kötött házasság igencsak kuriózumnak számított ebben a korban. A romantikus filmek egy eléggé bevett toposzát vezeti végig a történet, ahol a legidősebb lány, Daphné Bridgerton (Pheobe Dynevour) elsőbálozóként férjre vadászik bátyja segítségével, aki inkább hátráltatja őt, mint segíti, sőt, végül olyan férfit választ, aki Daphné számára visszataszító. Ekkor jön képbe a csodálatosan jóképű herceg, Simon Basset (Regé-Jean Page), aki hallani sem akar házzaságkötésről. A két fiatal titokban egyezséget köt, és eljátsszák, hogy egymásba szeretnek.
Természetesen, ahogy annak lenni kell az ilyen esetben, és azt hiszem, ezzel nem is lövök le semmilyen fordulatot, egy idő után valóban egymásba szeretnek, de a beteljesedés mégis akadályba ütközik. Ahhoz, hogy nyolc részt ki tudjanak tölteni, a készítők néhány mellékszállal hígították fel a sorozatot, amelyek valószínűleg a következő évadot, évadokat is hivatottak előkészíteni. Bár még nincs beígérve egyértelműen a folytatás, de a regénysorozat is nyolc kötetből áll, és minden jel arra mutat, hogy nem olyan elrugaszkodott gondolat a következő évadokat várni.
A sorozat maga színpompás, habos-babos, minden megvan benne, ami a pihentető szórakozáshoz kell, ennél azonban sajnos nem nyújt többet. Sőt, nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy a XIX. századi angliai nemesség között színesbőrű szereplők is vannak, hiszen ebben a korban az afroamerikaiak még javában rabszolgahajókon utaztak és álmodni sem lehetett arról, hogy valaha a nemesség közé fognak tartozni. Persze, lehet mentegetni a sorozatot, ahogy azt sokan teszik azzal, hogy nem törekszik történelmi hűségre, hiszen a filmzenék közt Billie Eilish, Katty Perry és Maroon 5 is helyet kapott, és csak laza szórakozást kíván nyújtani a nézőinek, de azért ez mégiscsak egy gyenge kifogás. Azzal, hogy csupán egy mondattal magyarázzák, hogyan is járkálhatnak a legnagyobb természetességgel színesbőrűek a nemesi társaságokban, konkrétan olyan, mintha arcon köpnék a történelmet.
Mintha azzal, hogy egy király beleszeret egy szerecsen nőbe, el lehetne törölni a rabszolgaságot. Mintha a szerelem képes lenne megszüntetni a rasszizmust és a társadalmi különbségeket. Azáltal, hogy nem kezd vele semmit, elbagatellizálja a problémát. Mindezt éppen abban az évben, amikor a BLM-mozgalom új erőre kapott, és a világban szobrokat és műemlékeket döntenek le. Nem a színesbőrű színészek ellen vagyok, sőt, fontosnak tartom az érzékenyítést, viszont azzal, hogy reflektálatlanul hagyjuk a múltat és megmásítjuk az emlékezést, csak rontunk a helyzeten, hiszen nem megoldjuk a problémát, hanem semmisnek tekintjük. Nem szeretném emiatt máglyára küldeni a sorozatot, viszont azt sem tartom jó lépésnek, ha csak legyintünk egyet a dolgon. Ha más miatt érdemben nem is, erről lehet beszélni a sorozat kapcsán.
Sajnos arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a nagy nézettségszám csupán annak köszönhető, hogy a sorozat könnyen fogyasztható, egy folyásra le lehet darálni, aztán békésen lefeküdni aludni, mert nem marad bennünk sok minden utána. Kapunk egy kis szalonfeminizmust, sok szexjelenettel fűszerezve. Mintha meglennének a jól bejáratott sablonkarakterek. Daphné, aki eladósorba kerül, férjhez is akar menni, de nem akárkihez. Anthony, aki apja helyett a család rangidős férfitagjaként próbálja egyben tartani a történéseket és vívódik, hogy legyen jó báty vagy jó családfő.
A fiatalabb lány, Eloise, aki lázad a társadalmi rend ellen, az olvasás érdekli és persze a sok-sok mellékszereplő. A megesett lány, Marina Thompson, Benedict, aki a művészet iránt vonzódik, de nem élheti ki vágyát, ahogy Eloise sem. És ott van Lady Whistledown, a titkos szerző, aki „pletykacicaként” működik, de kevésbé érdekes, nem is igazán viszi előre a cselekményt, csak mint egy mellékszál van jelen, ráadásul, ha valóban lesz folytatás, akkor kár volt ilyen hamar leleplezni. Egyszóval, mint egy recept, kicsit ebből is, kicsit abból is. Fogyasztható, viszont nem lesz igazán életszerű. Nem vagyok egy gourmet, de itt még én is játszva kitalálom a hozzávalókat és az arányokat.
Összességében aki egy jó kis felejthető szórakozásra vágyik, annak mindenképp tetszeni fog a sorozat, viszont aki életében látott már több, mint két romantikus filmet, annak nem sok váratlan fordulatot tartogat.
