Az éj sötét – Trónok harca 8. évad 3. rész kritika

Kaszás Dóra 2019. máj. 6. 0 1

Már nyakig ülünk az esőben, de még mindig boncolgatjuk a múlt hétfő hajnali eseményeket, amelyek Deres vára körül és belül folytak. Vannak, akik derülve, izgatottan várják a negyedik részt, mások inkább még keserű utóízzel kóstolgatják az előzőt.

Magamat rendíthetetlen rajongónak tartottam. Elolvastam a könyvsorozatot (a hozzá tartozó novellákkal együtt), illetve mélységes buzgalommal néztem végig az évadokat. Miért is ne beszélhetnénk akkor az előző kettő részről is? Nos a válasz egyszerű ebből a szempontból. Azok nem borították ki annyira azt a bizonyos fan bilit, maximum csak lögyböltek rajta egyet. Írásom meglehetősen ambivalens hangulatú és spoilerben bővelkedő, így erősen ajánlom a részek megnézését, mielőtt a közösségi portálok, vagy én rántom le a leplet a „nagy” és „megrendítő” csavarokról.

Kezdetnek haladjunk szépen, komótosan felfelé azon a bizonyos katarzishoz vezető úton, majd zuhanjuk egy mélyet a Másoktól és sárkányoktól hemzsegő gödörbe. Sokan panaszkodtak a hadi taktikára, a totális sötétségre, miszerint egy éjjellátót csatolhatott volna a HBO a rész úgy nyolcvan százalékához, a végletekig elnyújtott csatajelenetre és a végső döfésre, ami nem csupán az Éjkirály oldalában, de egyaránt a rajongók szívében is mérhetetlen károkat okozhatott. 

Első és irányító elemnek a karakterek megérkezését, fejlődését tartom, amely már az előző két részben is uralta a légkört. Most, hogy a sorozat záró évadához érkeztünk, lecsökkentek a történetszálak, amik kifejezetten szerethetők voltak eddig a Trónok harcában. Szűkült a folyamatosan változó viszonyrendszer, amelyben a szereplők közvetlenül, közvetetten érintkeztek valamilyen módon egymással. Most pedig Cersei kivételével, a Másoknak és az Éjkirálynak köszönhetően, mindenkit bevezényeltek abba a bizonyos karámba, ami jelen esetünkben Deres várát jelenti. Ez az összekötés pedig igencsak nehéz helyzetbe hozta a készítőket, hiszen a sorozat karakter-központúságát nem tudták már egyenletesen lebontani, mindenkivel külön-külön foglalkozni, tették ezt egyrészt idő hiányában, másrészt a történet végéhez közeledve az eddig lezáratlan kérdések tisztázására.

A szereplők egy csapattá formálódtak, aminek egyetlen célja van, mégpedig legyőzni a végtelen éjszakát. Természetesen a helyzet adott, mind tudtuk a végkifejletet, hiszen egyedül Jon nem nyerhetne csatát. Ezért innen nézve szép is ez a nagy összefogás, csak a kivitelezésben adódtak problémák.

Kezdeti lődörgéssel indít a rész, mindenki sajnálkozik a múltbéli gonosz tettei miatt, és igyekszik tisztára mosni magát (lásd Jaime vagy Theon, akik ezt a korábbi részben is megkezdték már). Halál előtti bűnbocsánat – gondolhatjuk, hiszen hét évad igencsak sok idő arra, hogy legalább egyszer megölj, megerőszakolj, vagy kilökj valakit egy ablakból. Feszültségfokozásnak, nosztalgiának teljesen korrekt, hiszen ezek a régi elemeket hordozó képsorok már a mi lelki szemeink előtt is lepörögtek. Így nemcsak a Mások leszámolásával, de magával a gonosz eltörlésével is összekapcsolják a szereplőket. Egyedüli feszültségforrás a hölgyek körében leledzik, mégpedig Deres úrnője és a Sárkánykirálynő között (korábbi részekből átívelően). Itt röviden megemlíteném, hogy plusz pont Sansának, amiért a sztorival sodródó kolonchercegnő után egy igazán badass-latex úrnővé nőtte ki magát, aki képes kiállni Északért, és igenis foglalkozik a csata utáni önálló királyság megalakulásának jövőjével, míg Jon továbbra is csak igen szomorúan néz azokkal a kiskutya szemeivel, még azután is, hogy megtudta, ki is ő valójában. A királynők körüli feszültségbe nem mennék most bele, hiszen ez a korábbi részekben és – feltehetően – ezt követően lesz újra hangsúlyos, pusztán még egy fontos megjegyzés fűzhető ide, amire jobb lesz figyelni: igen, mind tudjuk, Dany más mint az ősei, ő különleges és nem a kegyetlenség a fő profilja. Mégis, mind tapasztalhattuk, hogyha a trónra kerülése forog veszélyben, nincs senki a világon, aki megakadályozhatja.

A karakterfejlődésen és a havas hegyeken túl beszélnünk kell valamilyen formában arról a bizonyos mindent eldöntő sötét (nagyon sötét) és viharos csatáról is (ha már a nyolcvan perc nagy részében ezt a fekete káoszt láthattuk). Az első és kifejezetten nagy problémának tartott tény a semmit sem látáson kívül a Dothrakiak előlovaglása. Gyertyafényes díszmenet, amelyet a forgatag csak úgy huss elfújt – természetesen – végtelenül nevetséges könnyedséggel. Erre a lépésre azért is volt szükség, hogy a hordát, néhány lovas kivételével kitöröljék a történetből, hiszen életmódjuk és barbár szokásaik miatt az új birodalomban még Daenerys hatására sem változtak volna meg, így nincs helyük a „civilizált” társadalomban. A holtak hömpölygése igazán megnyerő volt, ember (vagy holt) fölényük egyáltalán nem meglepő, hiszen az Éjkirálynak volt bőven alapanyaga az idők során, amelyből folyamatosan gyarapíthatta a kékszemű lavináját. A kilátástalanságot, az erőviszonyok totális elkülönülését láthattuk kifejlődni szépen lassan. Azaz nagyon lassan. Igen, itt ütközünk bele a következő halottaktól megpakolt buckába, mivel a harcot bitang mód elnyújtották, még olyan részekkel is, mint Arya, a kommandós önálló estje. Miért is törődnénk most kedvenc nagykorúvá vált hősnőnk assasinkodásával a várban, ahol húsz más ellen játszik bújócskát, amikor kint százával, ezrével tódulnak be mindenhova a halottak?

Azt is láthattuk, hogy valójában mindenkit visszahelyeztek a megszokott életritmusába. Sam malacmód visít a harctéren, a két szőke hercegünk (Brian és Jaime) vállt válna vetve küzdenek, Brandon Stark még mindig csak kint ül a hóban, a sárkányok dominanciája, elsöprő ereje abszolút nincs kihasználva, Dany meg csak kóvályog a vaksötétben. Számomra ebben merült ki a „nagy” deresi harc. A végéhez közeledve elnézést kell kérnem a túláradó negatív hangvételért, de a sok gyengébb – főként szerkezeti – megoldás között az a kicsi pozitívum is elhalványul.

A végjátékról annyit jegyeznék meg , hogy nagyon megúszósra vették a figurát. Talán úgy tudnám elképzelni a stábot, hogy: „Na gyerekek, eltököltük az időt a sok üres jelenettel, pici szúrd már le no, azt’ menjünk haza!”. Kérdezhetnétek, hogy akkor te, aki kritikát fogalmazol meg, hogyan csinálnád? Hogyan oldottad volna meg? Egy vitahelyzetben nagyon sok érvvel tudok felsorakozni, ámbár itt felteszem a két kis kezemet az égbe, és elgyengülten, megrökönyödve suttogom azt, hogy nem tudom, de nem így! Egész eddig úgy gondoltam, hogy az Éjkirály lesz a legnagyobb ellenfél az egész birodalomban, erre egy kicsit megvakarják az epéjét belülről és vége. Persze az is benne lehet ebben, ami több, a részt védő írásban is megjelent, hogy a mágia nem volt végig szerves része a GOT világának, alapvetően, ahogy a címben is van, Trónok harcáról beszélünk. Korábban is volt, hogy egy erős király, aki átszervezte volna az addigi történetet teljesen, egy gyors késszúrással életét vesztette (Robb Stark), ami szintén nem tartogatott kevesebb váratlanságot, mint az, hogy az Éjkirály ennyi volt. Tekinthetünk akár erre, mint egy brutálisan jól megkomponált késleltető és feszültségfokozó elemre, de kétségkívül jobban meglepett minket, mintha az Éjkirály onnan folytatta volna, ahol az előző váraknál abbahagyta. Más megközelítésben, ha reálisan nézzük, négy rész van hátra, Cersei-vel pedig muszáj lesz kezdeni valamit.

Összességében, ha mást nem is tehetünk, de legalább morfondírozhatunk azon, hogy mi következik. Mit tartogathatnak számunkra az utolsó részekben. Természetesen meg kell küzdeni az anyaoroszlánnal, egy meglehetősen megcsappant hadsereggel, és családi viszályokkal karöltve, de úgy érzem, a prioritások felborultak, ha nem is bennem, a sorozatban biztos. Hiszen miért is izgulnánk a Cersei ütközetben, ha van egy kislányunk, aki legyőzi magát a végtelen éjszakát?

Kiemelt kép: roboraptor.24.hu

Tags: Arya, Daenerys, Éjkirály, évad, Havas Jon, HBO, kritika, sorozat, sorozatkritika, Trónok harca Categories: POPKULT
Related Posts