Ki ne álmodott volna arról gyerekkorában, hogy a semmiből betoppan az életébe egy régen látott rokon, aki mindenféle kalandos utakra magával visz minket? A tizenéves, kissé butácska Morty, valószínűleg azt kívánja, bárcsak ne vele történt volna meg mindez. A nagyapja, Rick rendszeresen magával rángatja a kiruccanásaira, ha tetszik, ha nem. És itt most nem arra kell gondolni, hogy elviszi magával horgászni a közeli tóhoz: Rick ugyanis egy zseniális feltaláló, aki a házilag barkácsolt űrhajójával és portálvetőjével képes idegen világok és párhuzamos valóságok között utazgatni. Kalandjaik során bizarrabbnál bizarrabb, gyakran életveszélyes helyzetekbe kerülnek a multiverzumban. Közben a Galaktikus Föderáció állandóan hőseink sarkában van, és hamarosan kiderül, hogy Ricknek sokkal több van a rovásán, mint ahogy azt képzeltük.
Ahogy az a fenti szinopszisból olvasható, maga az alapszituáció nem éppen a legeredetibb (van ugyan egy átívelő történetszál, de ennél többet mondani róla vétek lenne, jobb, ha mindenki magának fedezi fel). Ami igazán különlegessé teszi a Rick and Mortyt, az a látszólag végtelen kreativitás, amit a két alkotó, Dan Harmon (a Community korábbi showrunnere) és Justin Roiland hozzáadott a sorozathoz. Komolyan mondom, más szériák több év alatt sütnek el annyi poént és eredeti ötletet, amit Harmon és Roiland a két évadba belesűrített.
Persze itt is előkerülnek az olyan, sokszor már elkoptatott sci-fi sablonok, mint például a párhuzamos univerzumok vagy az utazás az álmok világába, de a készítők ezekhez a témákhoz is olyan szabadsággal és képzelőerővel nyúlnak, amilyet ritkán látni. Aztán ott vannak a végképp elborult epizódok, mint amikor Rick egy akkumulátorban létrehoz egy mikroverzumot, és annak lakóival megtermelt energiát arra használja fel, hogy meghajtsa az űrhajóját és feltöltse a telefonját. Vagy ott van az egyik kedvenc részem, amiben gyakorlatilag csak annyi történik, hogy hőseink tévét néznek. Igen ám, de van egy csavar: Rick olyan módon bütyköli meg a készüléket, hogy az képes lesz fogni a létező valóságok összes tévéműsorát. Itt aztán végképp elszabadul az írók fantáziája.
Rick és Morty eszeveszett kalandja a Kritizátoron folytatódik.
Rásó Attila vagyok. Felvidéken, Dunaszerdahelyen születtem, és itt abszolváltam az ovit, az alapiskolát (általános iskola, csak nálunk így nevezzük), majd a gimnáziumot és végül Nyitrán diplomáztam hungarológia szakon alap- és mesterképzésen.
Az irodalmat mindig is szerettem, bár voltak kilengések. Írással körülbelül hét éve foglalkozom, e tájt születtek meg első verseim. Azóta pedig csak írok és írok. Költeményeimmel főként a blogomon(http://pupillatagito.blogspot.hu/) és a felvidéki Tollas Rádióban lehet találkozni, de jelent már meg versem pár magazinban és a Pátria Rádióban is elhangzott kettő a közelmúltban.
Leginkább Radnóti Miklós, Váci Mihály, Weöres Sándor, Fodor Ákos, Erdős Virág és Dékány Dávidköltészete áll hozzám a legközelebb, jelenleg. A prózában pedig Háy János, Vladimir Nabokov, Krasznahorkai László és Krúdy Gyula stílusa tud leginkább magával ragadni.
Rásó Attila – grefiti
sistereg a belváros.
korog Budapest gyomra.
pedig jól lakott (kevés lakás üres).
a belek a metrók.
éjjel-nappal emésztik az
„érjek már haza” gondolatait.
mozgólépcsőről látok valami
olvasatlan, de egyre olvashatóbb
üzenetet.
grefitiként áll össze sok csillagpont:
„végre péntek”.
kedvenc csillagképem.
A jövőben szeretnék slam poetryvel is foglalkozni. E műfaj (vagy mi) leginkább Horváth Kristóf, Laboda Róbert és Simon Mártonhatására nyerte el a tetszésemet.
Vincze Bence illusztrációja
A hétköznapi életben egy könyváruházban dolgozom, és az F21.hu internetes magazinnak írok cikkeket. Ebből is látszik, hogy szeretek a betűk közelében maradni e téren is.
Az idén 16 éves 30y tagjai nem tétlenkednek mostanában. Az évről-évre nagyobb rajongótáborral rendelkező banda októberben már a 15. lemezük kiadására készül, méghozzá az eddigi 14 fele, az utóbbi négy évben született. Nem is rossz arány, de ennek csak örülni tudunk 🙂
Vasárnap pedig be is mutatták a lemez névadó számának klipjét, az Elsőrét, ami szokásosan a hétköznapi csodák világába repíti hallgatóját/nézőjét. Ahol a tipikus a legegyedibb és a legegyedibb a legtipikusabb. Talán így tudnám a legjobban megfogalmazni, amit nekem nyújtanak egytől-egyig a 30y számok. Mindegyik egy újabb kis csoda, és most sem tudtam csalódni bennük. A banda megint nagyot alkotott és a klip is nagyszerűen megkomponált kisfilm hatását kelti Seres Tamás rendezésében és Borbély Andrea Ágnes főszereplésével.
Sokszor elhangzott már az a mondás, miszerint Magyarországon nem él olyan ember, aki ne értene a focihoz, vagy legalábbis ne lenne valamilyen véleménye a sportágról. Ez napjainkban, mikor a „stadionépítések korát” éljük, még hatványozottabban is igaz. A közös szenvedély című francia filmet az MTVA naponta 25 alkalommal reklámozta (s teszi ezt még most is, hiszen a múlt héten jött ki a film dvd-n), de hallhattuk is a film reklámját, középpontban az általam címként felhasznált kulcsmondattal. Ilyen feltételek mellet akár még sikeres is lehetett volna a film, de nem lett az, nagyon nem!
Történet: Néhány, a labdarúgást szenvedélyesen szerető eltökélt szakember a 20. század elején összefog egy közös cél érdekében: létrehozzák a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséget, amely összefogja, képviseli az érdekeit az akkor még formálódó labdarúgó sportágnak. Az ambícióik mellett a kezdeti nehézségek ellenére is kitartva, a legendás Jules Rimet (Gérard Depardieu) vezetésével megalakul a Fédération Internationale de Football Association, ismertebb nevén a FIFA. Hosszú évek kitartó munkája, az alapítók erőfeszítései nyomán 1930-ban megrendezésre kerül az első Labdarúgó Világbajnokság Uruguayban, és útjára indul egy olyan sikertörténet, amely mára a világ legismertebb sportjává tette a labdarúgást, melynek világbajnokságai mára az Olimpiák népszerűségével vetekednek. A film több mint száz évet ölel fel, kiemelve még két FIFA elnök, Joao Havelange (Sam Neill) és Sepp Blatter (Tim Roth) munkásságát.
Alapvetően is lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy egy film úgy öleljen fel több mint száz évet, hogy az egyben izgalmas, érdekes és jól követhető legyen. Nem is sikerült ezt megoldani a készítőknek. Három részre osztható az alkotás: az első a futball megszületéséről, kezdeti nehézségeiről, a második a FIFA első vezetőinek munkájáról, a harmadik pedig Havelange és Blatter regnálásáról szól. Ha csak az első két történetet gyúrták volna eggyé, talán még egy érdekes alkotás is születhetett volna, hiszen a világ legnépszerűbb csapatsportja a foci (elnézést minden más sportág szimpatizánsától, de ezt a kijelentésemet aligha lehet megcáfolni), így a labdarúgás történelmének kezdeti szakasza is nagyon sok embert érdekelhet. A harmadik egységen viszont messziről bűzlik a FIFA propaganda, a két elnök, főleg Blatter, sérthetetlen beállítása. Ez nem is csoda, tudva a tényt, hogy a film 30 millió dolláros költségvetésének 80 százalékát a labdarúgó szövetség fizette. Ezek után különösen érthető a rendező, Frédéric Auburtin nyilatkozata, miszerint az első változat szerint még lett volna egy olyan történetszál a filmben, melyben a FIFA korrupt ügyeit kutatja egy nyomozó. Ennek már nyoma sincs a bemutatott mozi változatban, mert a szövetség cenzúrájának köszönhetően A közös szenvedély-ből minden kimaradt, ami rossz fényt vethetett volna rá.
Nyáry Krisztián, a Magvető Kiadó igazgatója ma délután egy facebook kiírásban tisztázta a híressé váló mém eredetét, mely ha minden igaz az 1902-es Ausztria ellen játszott első, hivatalos magyar válogatott mérkőzésen született, méghozzá Ferenc József szájából. Sajnos akkor nemzeti csapatunk 5-0-ás vereséget szenvedett, reméljük ma válogatottunk ennél jelentősen jobb eredményt fog elérni! 🙂
Az Elfeledett versek kötet magába foglalja az egész alkotói pályáját. Témái, mint a szerelem, utazások, az élet szeretete, a kultúra pusztulása mind megvannak. ,,Mint cseppben a tenger, e kötetben az egész hatalmas életmű megízlelhető.” – Csiszár Gábor
A zseniális költő mindig a fennálló irodalmi rend ellen lázadt. Sosem publikált a Nyugatban. Az őt híressé tevő átköltéseket legkiválóbb kortársainak hada ítélte el; fordítási, az antik formákat elutasító és helyesírási tanait a hivatalos literatúra mindig elvetette.
Életútja is többször messze sodorta az irodalmi élet főáramától. Mindezek ellenére mégis folyamatosan népszerű volt az olvasók körében, fiatalkorától haláláig a közönség szeretete övezte. Ez a születésének 100. évfordulójára megjelent válogatás eddig ismeretlen verseit gyűjti össze: kéziratban maradt, újságokban megjelent, ám kötetbe soha nem sorolt, valamint ifjúkori kötetekben szunnyadó költeményeket nyújt át az olvasóknak.
A kötet nagy részét az újságban megjelent, de különféle okokból egyetlen kötetbe sem sorolt művek kerültek. Ezek a versek igencsak váltakozó időintervallumokból valóak, akadnak melyeket diákkorában írt és olyanok is, amik a rendszerváltás idejében íródtak. Sok műve azért nem került sosem kötetbe, mert az élete állandóan teljes változásokon ment keresztül, bejárta a világot, már 1938-ban a nácizmus térhódítása elől kellett menekülnie, ekkor csak Párizsig, majd miután a németek megszállták Franciaországot innen is tovább kellett állnia az USA-ba. Csak 1946-ban tért haza, de itthon sem élhetett nyugodt életet, 1949-ben koholt vádak alapján elítélték és Kistarcsára internálták, majd utána a recski kényszermunkatáborba. Szabadulása után 1956-ban ismét emigrált, Londonban telepedett le, de itt sem maradt sokáig, 1963 és 1967 között Firenzében és Máltán élt. 1967-ben költözött át Torontóba. Végül 1987-ben költözött haza, Budapestre. Kalandos élete során rengeteg verse feledésbe merült és e könyv kiadásáig lappangott.
Ezüst György: Faludy György portréja, olajfestmény, 1992 (forrás: origo.hu)
Sok mű van, melyek kötetbe lettek sorolva, ám nem eredeti formájukban, nem volt ritka, hogy Faludy egy művét akár 5-6 alkalommal is átírta, akad, melynek csupán két sorát hagyta meg, ezeket a változatokat nem foglalja magába ez a kötet.
A kötet összeállítása során nehézségekkel küzdöttek a szerkesztők, ugyanis Faludy szívesen mozgott a fordítások és átköltések közti határterületen. Léteznek olyan versek is, melyeket kényszerből írt, ezek a versek Rákosi mellett szólnak, éltetik Marxot és bemutatják a tőkés kizsákmányolást és a gyarmati elnyomást. Ezekre a művekre rákényszerült, később tagadta őket, és Ő maga írta a kiadónak szánt levelében, hogy pusztán ,,seggnyalás” céljából íródtak az akkori szerkesztőkhöz, külön kérése volt, hogy ezek a művek ne kerüljenek bele.
A könyv tartalmazza az Ali baba-ciklust, ezek a művek nagyon szókimondóak, jellemző rájuk a Faludy-féle könnyed humor. Faludy sosem tagadta biszexualitását, a könyv külön felhívja a figyelmet rá, hogy prűd olvasók ezt a ciklust inkább lapozzák át. Íme, néhány példa:
Lárbi
Heréje szép piros. Nem is szégyenli mutogatni. A fiúk végignyalják, ha hozzájutnak. A Paradicsomból, a Bűn fájáról lopták ezt az almát.
Ádálláh
Matrózinas korában hosszú kígyót tetováltak reá, mely körbefogja hátulját. Nyelve hegyével Ábdálláh szép segglyukába nyal bele a kobra.
Ábdálláh
Ábdálláh olyan, mint a hajnalcsillag. Ahányszor reá nézek, lihegek. Mikor megölelt, jobb mellbimbójával mindörökre átszúrta szivemet.
Faludy György mindig is megjelenésük ideje szerint szerette kötetbe sorolni verseit, ám a sűrű átírási kedve miatt nem hihetőek az általa megadott dátumok, illetve előfordult, hogy nem is adott meg hozzá, ezért témájuk szerint próbálták elhelyezni őket időben, ezt zárójellel jelölik.
Az Elfeledett versek kötet magába foglalja az egész alkotói pályáját. 1926-ban írta az elsőt, majd 2006-ban az utolsó versét. Ebből a kötetből rálátást nyerünk arra, mikor igazán kibontotta szárnyait a nagy sikert hozó Villon-átköltésekkel, kirajzolódik politikai hovatartozása is; a szociáldemokrataság, a kényszerített kommunista versek s így később az antikommunisták is majd végül a globális problémák miatti felszólalás. Témái, mint a szerelem, utazások, az élet szeretete, a kultúra pusztulása mind megvannak.
,,Mint cseppben a tenger, e kötetben az egész hatalmas életmű megízlelhető.” – Csiszár Gábor
Továbbá a Blöff könnyen idézhető beszólásaival és humoros helyzeteivel hamar kult státuszba emelkedett. A Spíler nem annyira nyers, mint A ravasz, az agy…, hiányzik belőle a zsigerből jövő jókedv, de nem is annyira kifinomult, mint a Blöff: széteső, egy-két frappáns formai ötletet leszámítva tucatfilm. A Sherlock Holmes filmekkel megtalálta Ritchie-t a blockbuster szcéna, s bár egyik rész forgatókönyvét sem ő írta, mégis, a kellően szórakoztató sztorikat magasabb szintre emelte egyedi, könnyed rendezői stílusával.
Legutóbbi filmje Az U.N.C.L.E. emberevolt, melyben a gengszterfilmek és a Sherlock Holmesos krimijei után egy harmadik bűnügyi műfajban, a kémfilmben kamatoztatja rendezői képességét. A következőkben nézzük meg, miként válik szerfölött szórakoztatóvá egy átlagos történet a formai lelemények, a színészek és a zene segítségével!
A történet alapjául a 60-as években készült azonos című tévésorozat szolgált, melynek hőseit (Napoleont és Ilját) Robert Vaughn és David McCallum alakították. A sorozatból készült adaptációt részint maga Guy Ritchie írta, ez pedig meg is látszik az elmésen fölépített párbeszédeken, a Blöffhöz hasonló idézhető beszólásokon, a humoros helyzeteken és a két főhős közötti remek dinamikán. Közös jeleneteik, ellentéteik, párhuzamaik és vitáik válnak a film fénypontjaivá (lásd például azt a jelenetet, amikor a rendező osztott képmező alkalmazásával, egymás mellé állítva meséli el a két főhős párhuzamosan futó jelenetét a heist alatt).
Az U.N.C.L.E. embere a hidegháború idején játszódik, mely a kémfilmek tipikus kora, a két főhős pedig a világ két pólusát képviseli: Napoleon Solo (Henry Cavill) az U.S.A. nagymenő titkosügynöke, Ilja Kurjakin (Armie Hammer) pedig a Szóvjetúnió legyőzhetetlen acélembere. Napoleon nyugodt, számító és eszes, Ilja erős, hatékony és belül rendkívül érzelmes. A történet során, kezdeti ellenségeskedéseik után, kénytelenek összedolgozni, de rivalizálásuk végig megmarad, mely igen gyakran egy harmadik személyre, a kémfilmek bajbajutott hölgyének és a film-noirok femme fatale-jainak keverékére, Gaby Tellerre (Alicia Vikander) irányul. A klasszikus kémfilm az ő karaktere által a romantikus komédiával ötvöződik, olyan helyzetkomikummal operáló jelenetek előtt nyitva teret, mint például az, amikor Iljának el kell játszania, hogy ő Gaby férje. A film természetesen nem mentes árulástól és intrikától, de végül, mint azt egy hollywoodi filmben kell, minden jóra fordul. Nincs függő vég, mint A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsőben és a happy end még csak nem is tetteti magát tragikus befejezésnek, mint a Sherlock Holmes: Árnyjáték zárlatában.
A magyar történelem mind a mai napig tele van vitatott kérdésekkel. Ide komolyabb utánjárás nélkül is említhetjük Zrínyi Miklós költő, hadvezér, államférfi halálát (a legújabb kutatásról, mely kizárja a halálát okozó vadászbaleset tényét, lapunk is beszámolt), de Mátyás királyunk életének méreg általi elvesztéséről is több publikáció megjelent már. Ez a rejtélyesség szintén körülveszi az 1920-as trianoni békediktátumot is.
Ablonczy Balázs, korunk egyik legjelentősebb történésze, az ELTE művelődéstörténeti tanszékének tanára, „Trianon legendák” című könyvében gyűjti össze a magyar történelem e tragikus pontjának hiedelmeit, spekulációit, legendáit. De, hogy pont a magyar női szépség – amire mióta világ a világ, az egész ország büszke – is közrejátszott volna a történelmi Magyarország kétharmadának elcsatolásában? Lehetséges, hogy a végkifejlethez hozzájárult egy francia politikus sarj, és egy magyar nemesi leány zátonyra futott házassága?
forrás: 444.hu
Sokszor találkozni azzal a nézettel, hogy a francia miniszterelnök (1917 és 1920 között töltötte be ezt a posztot), Georges Clemenceau, becenevén a Tigris, azért volt olyan bántó és elutasító a magyarokkal szemben, mert őket okolta fia elrontott házasságáért. Rosszul elsült frigyekkel már bővelkedett a Clemenceau család, hiszen Georges is 16 évnyi házasság után vált el feleségétől, miután félreérthetetlen helyzetben találta amerikai szeretőjével.
Történetünk egyik főszereplője, Georges Clemenceau fia, Michel Clemenceau egy jó nevű párizsi középiskolába járt, majd Svájcban mezőgazdasági tanulmányokat folytatott. Ezután Diószegre került, ahol a Kuffner és Guttmann-féle cukorgyárban kezdett dolgozni, hiszen ekkor még a Monarchia, s a magyar cukorgyártás egész Európában nagy hírnévnek, elismerésnek örvendett…A huszonhét éves fiú itt ismerte meg a tizennyolc éves, nemesi családból származó, környező falvak férfijai által körülrajongott Michnay Idát. Eljegyzésükre 1900 szeptemberében került sor, majd egy évvel később házasságot kötöttek.
A 2000-es évek közepén a Marvel Studio fejesei arra a döntésre jutottak, hogy kiépítenek egy ismert képregényhősökből álló filmes univerzumot, külön bemutatva az egyes karakterek eredettörténetét, és a végén összeereszteni őket egy monumentális blockbusterben. Az első felvonás 2008-ban indult a Vasemberrel, ugyanebben az évben jelent meg A sötét lovag a’la Nolan, ami bár egy külön- és önálló trilógiába tartozik, máig a legjobb Batman filmként tartják számon. Nem sokkal később érkezett a Vasember 2 (2010), majd az Amerika Kapitány és a Thor (2011), 2012-ben pedig berobbant a Bosszúállók, ami ma is az egyik legkedveltebb és legsikeresebb képregényfilm. A Marvel lezárt egy sikeres első szakaszt, ezalatt a DC-nél Nolan végzett a denevéremberrel, kaptunk egy többé-kevésbé működőképes Watchmen adaptációt, és pár olyan filmet, aminek a létezését is el kéne felejteni (Jonah Hex, Zöld Lámpás). A Bosszúállók sikere után a DC észbe kapott, hogy nekik sem ártana egy hasonló univerzumot felépíteni, így 2013-ban piacra dobták Az acélembert, megerőszakolva szegény Superman karakterét, de erről később. Ez az év azonban a Marvelnek sem alakult túl jól, a Vasember 3 és a Thor 2 is jóval gyengébbre sikeredett, mint az előző filmek. 2014-ben viszont két remekművel gazdagodtunk, az Amerika Kapitány 2: A tél katonája és a Galaxis Őrzői egyenesen új szintre emelték a zsáner világát, majd jött a szintén sikeres Bosszúállók 2: Ultron kora, bár sokak szerint a színvonal alulmaradt az első részhez képest. Ezzel és a szórakoztató, ám nem kimondottan maradandó élményt nyújtó Hangyával zárult 2015-ben a Marvel második fázisa, eközben a DC háza tájékán mély csend honolt. Ennyit a történelemről.
Az egyik legszembetűnőbb különbség a két stúdió között a filmek hangulata: míg a Marvelnél a könnyedebb, viccesebb stílus volt jellemző, addig a DC inkább komolyabbra vette a figurát. Alapvetően ez nem jelentene problémát, ám a rendezők olykor hajlamosak túlzásba esni, emiatt pedig a végeredmény nevetséges és/vagy élvezhetetlen. A DC számomra érthetetlen okokból kifolyólag Zack Snydert választotta állandó rendezőjének, akinek vizuális technikája valóban élvezetes, ám ha történetmesélésről van szó, csúnyán kudarcot vall. Ezt bizonyította Az acélember is: Superman egy antipatikus, nyafogó kisfiú, aki még ráadásul gyilkolni is képes, ami totálisan szembemegy a jól ismert cserkészlelkű hős moralitásával; a mellékszereplők kidolgozatlanok és feleslegesen szerepelnek bizonyos jelenetekben; a szerelmi szál alulmúlta az Alkonyatban látottakat; történet és logikus felépítés szempontjából pedig inkább hasonlított egy Transformers X-re. Erre alapozza a DC a hőn áhított univerzumát, ám ezek után épeszű ember inkább olyasvalakire bízná a rendezést, aki ismeri az alapanyagot és nem csupán nagybetűs ’DARK’ filterrel meg értelmetlen zúzós-rombolós jelenetekkel viszi vászonra a művet.
Több minden foglalkoztat mostanság, bár ezzel gondolom mindenki így van, hiszen nem csak egy kérdéskör jár nap mint nap a fejünkben. Tulajdonképpen bizonyos asszociációk hatására is megannyi mindenben elkalandozunk 24, reálisabban kb. 16 óránk folyamán, még ha vissza-vissza is találunk a központihoz. Az én hajkupacom alatt pár napig az a kérdés tekerget leginkább, hogy érdemes-e kiadnunk magunkból a haragot, ha dühösek vagyunk valakire, vagy érdemesebb bent tartani?
forrás: eztkeresed.hu
Két okból kifolyólag is érdekel ez a téma. Elsősorban azért, mert ha kiadja magából a sértődött, feldúlt fél a sérelmet, akkor megbánthatja a másikat. Másodsorban pedig azért, mert ha magában tartja indulatát, akkor ezzel elfojtja azt, ami lelkileg biztosan megterhelő. Sőt, minél többször zárkózik valaki mélyen a lelkébe, a méreg csak halmozódik majd benne, míg végül olyan szinten és egy olyan pillanatban robban ki, mikor az akkori adott problémának nem is lesz akkora súlya, amekkorát kerít neki, ráadásul még jobban megbántja az érintett felet, aki értetlenül fog állni a történtek előtt.
Melyik út lehet a helyes? – morfondíroztam.
A megoldás nem olyan bonyolult. A kivitelezése annál inkább, főleg abban a helyzetben, mikor az idegtől még a szempillánk is elvörösödik. Arra jutottam ugyanis, hogy mindenképp ki kell adni magunkból, el kell mondani a problémánkat, hiszen anélkül nem juthatunk egyről a kettőre se kívül, se belül.Azonban nagyon kell ügyelnünk arra, hogy milyen módon tesszük meg ezt a lépést.
Motivációként az a tényező is ezt az opciót suttogta fülembe, hogy mi van, ha nem gondolom jól, és máshogy élem meg a szituációt, mint a vitapartnerem, hiszen egyéni érzékelésről beszélünk, egy számunkra negatív élmény kezeléséről. Az pedig, hogy miként reagálunk egy élményre, annak az értelmezésnek a függvénye, ami egy temperamentumra évek alatt épülő viselkedésforma adott pillanatban való állapota, és a körülményekben a pillanatnyi hangulatunk. Kicsit közelebbről ez azt jelenti, hogy ha eleve rosszkedvűek vagyunk, biztosan negatívabban reagálunk, mint mikor jó a közérzetünk, vagy éppen nagy örömhír ért minket aznap.
A lényeg tehát a formán van. Azon, hogy miként mondjuk, tudatjuk ezt a másik féllel (felekkel, mivel a konfliktus nem csak egy emberrel szemben keletkezhet). Nem mindegy, milyen verbális vagy esetleg nonverbális eszközökkel adjuk a tudtára, ami nekünk félrehúzza szánkat. A legrosszabb a kiabálva, partnerünket érezhetően lealacsonyítva, esetleg még valamit földhöz is vágós módszer. Sokkal jobb, ha nyugodt hangnemben, bántó, sértő szavak mellőzésével próbáljuk megoldani a problémát, mivel ha nem így teszünk, az ’’ellenfél” is haragra gerjed, és csak azt kapjuk vissza, amit adtunk, vagyis ideget.
Három lépés vezethet a célba:
1. Meghallgatni figyelmesen a másik véleményét
forrás: www.afraidtoask.com
2. Számításba venni azt, hogy nem biztos, hogy nekünk van igazunk
forrás: www.linkedin.com
3. Amennyiben nincs igazunk elfogadni, hogy nincs korona a fejünkön, ha pedig nekünk van igazunk – legalábbis biztosan ezt érezzük -, akkor megpróbálni megértetni vele (minél higgadtabban), hogy miért gondoljuk máshogy, mint ő, tehát kommunikálni
forrás: asteroid.art.br
Természetesen a fentebb leírtakhoz mindkét személynek így kell viselkednie, amennyiben az egyik nem így tesz, csak fát dob a tűzre, de ez esetben hagyjuk inkább, hogy égjen csak a saját lángjaiban egy ideig, mi már ne gyújtsuk fel magunkat, legyünk inkább nyugodtak. Ha a másik fél úgy dönt, majd közeledik.
Megvalósítani minden helyzetben biztosan nehezebb lesz, mint megfogalmazni, ez egyértelmű. Viszont ha valamit minél többször alkalmazunk az előbb-utóbb megszokássá válik, beépül a mindennapokba. Sok sikert kívánok mindenkinek!