Ki ne álmodott volna arról gyerekkorában, hogy a semmiből betoppan az életébe egy régen látott rokon, aki mindenféle kalandos utakra magával visz minket? A tizenéves, kissé butácska Morty, valószínűleg azt kívánja, bárcsak ne vele történt volna meg mindez. A nagyapja, Rick rendszeresen magával rángatja a kiruccanásaira, ha tetszik, ha nem. És itt most nem arra kell gondolni, hogy elviszi magával horgászni a közeli tóhoz: Rick ugyanis egy zseniális feltaláló, aki a házilag barkácsolt űrhajójával és portálvetőjével képes idegen világok és párhuzamos valóságok között utazgatni. Kalandjaik során bizarrabbnál bizarrabb, gyakran életveszélyes helyzetekbe kerülnek a multiverzumban. Közben a Galaktikus Föderáció állandóan hőseink sarkában van, és hamarosan kiderül, hogy Ricknek sokkal több van a rovásán, mint ahogy azt képzeltük.
Ahogy az a fenti szinopszisból olvasható, maga az alapszituáció nem éppen a legeredetibb (van ugyan egy átívelő történetszál, de ennél többet mondani róla vétek lenne, jobb, ha mindenki magának fedezi fel). Ami igazán különlegessé teszi a Rick and Mortyt, az a látszólag végtelen kreativitás, amit a két alkotó, Dan Harmon (a Community korábbi showrunnere) és Justin Roiland hozzáadott a sorozathoz. Komolyan mondom, más szériák több év alatt sütnek el annyi poént és eredeti ötletet, amit Harmon és Roiland a két évadba belesűrített.
Persze itt is előkerülnek az olyan, sokszor már elkoptatott sci-fi sablonok, mint például a párhuzamos univerzumok vagy az utazás az álmok világába, de a készítők ezekhez a témákhoz is olyan szabadsággal és képzelőerővel nyúlnak, amilyet ritkán látni. Aztán ott vannak a végképp elborult epizódok, mint amikor Rick egy akkumulátorban létrehoz egy mikroverzumot, és annak lakóival megtermelt energiát arra használja fel, hogy meghajtsa az űrhajóját és feltöltse a telefonját. Vagy ott van az egyik kedvenc részem, amiben gyakorlatilag csak annyi történik, hogy hőseink tévét néznek. Igen ám, de van egy csavar: Rick olyan módon bütyköli meg a készüléket, hogy az képes lesz fogni a létező valóságok összes tévéműsorát. Itt aztán végképp elszabadul az írók fantáziája.
Rick és Morty eszeveszett kalandja a Kritizátoron folytatódik.
Az egyik legszembetűnőbb különbség a két stúdió között a filmek hangulata: míg a Marvelnél a könnyedebb, viccesebb stílus volt jellemző, addig a DC inkább komolyabbra vette a figurát. Alapvetően ez nem jelentene problémát, ám a rendezők olykor hajlamosak túlzásba esni, emiatt pedig a végeredmény nevetséges és/vagy élvezhetetlen. A DC számomra érthetetlen okokból kifolyólag Zack Snydert választotta állandó rendezőjének, akinek vizuális technikája valóban élvezetes, ám ha történetmesélésről van szó, csúnyán kudarcot vall. Ezt bizonyította Az acélember is: Superman egy antipatikus, nyafogó kisfiú, aki még ráadásul gyilkolni is képes, ami totálisan szembemegy a jól ismert cserkészlelkű hős moralitásával; a mellékszereplők kidolgozatlanok és feleslegesen szerepelnek bizonyos jelenetekben; a szerelmi szál alulmúlta az Alkonyatban látottakat; történet és logikus felépítés szempontjából pedig inkább hasonlított egy Transformers X-re. Erre alapozza a DC a hőn áhított univerzumát, ám ezek után épeszű ember inkább olyasvalakire bízná a rendezést, aki ismeri az alapanyagot és nem csupán nagybetűs ’DARK’ filterrel meg értelmetlen zúzós-rombolós jelenetekkel viszi vászonra a művet.
A lényeg tehát a formán van. Azon, hogy miként mondjuk, tudatjuk ezt a másik féllel (felekkel, mivel a konfliktus nem csak egy emberrel szemben keletkezhet). Nem mindegy, milyen verbális vagy esetleg nonverbális eszközökkel adjuk a tudtára, ami nekünk félrehúzza szánkat. A legrosszabb a kiabálva, partnerünket érezhetően lealacsonyítva, esetleg még valamit földhöz is vágós módszer. Sokkal jobb, ha nyugodt hangnemben, bántó, sértő szavak mellőzésével próbáljuk megoldani a problémát, mivel ha nem így teszünk, az ’’ellenfél” is haragra gerjed, és csak azt kapjuk vissza, amit adtunk, vagyis ideget.
Megvalósítani minden helyzetben biztosan nehezebb lesz, mint megfogalmazni, ez egyértelmű. Viszont ha valamit minél többször alkalmazunk az előbb-utóbb megszokássá válik, beépül a mindennapokba. Sok sikert kívánok mindenkinek!
