Az a bizonyos pénteki nyáreste volt, amire vágyakozva tekintünk vissza, amikor beköszönt a rossz idő. A kánikula már elmúlt, a koncertek ideje alatt az ég a rózsaszín létező összes árnyalatában úszott a park felett. A bulit indító Blahalouisiana a régi slágereik közé beékeltek az új, szeptemberben megjelenő albumról is pár számot, majd az egyik közepette még a készülő klipjükhöz is felvették a zárósnittet, segítségül hívva a közönséget. Az este főszereplői, a Bagossy Brothers Company a tavalyi jubileumi, első Budapest parkos nagykoncertjük után ebben az évben újra visszatért, és magukkal hozták az év egyik legnagyobb Bagossy-slágerének közreműködőjét, Biró Barbarát, valamint meglepetésvendégként Boros Csabát a Republic zenekarból. Ezzel együtt bejelentették, hogy a Republic jubileumi koncertjén Bagossyék vendégzenekarként lesznek jelen az eseményen.
Egy hét telt el a Nógrád megyei legnagyobb kisfesztivál óta, de a különböző platformokon még mindig érződik, hogy senki sem engedte el igazán. A négynapos fesztivál ugyan kapott hegyvidéki hideget-meleget, záport-napsütést, a tó környékén azonban egy percre sem állt meg az élet és háborítatlanul zajlottak tovább a programok fittyet hányva a júliusi rekordhidegnek.
A Művészetek Völgye sokak számára jelenti a közvetlenséget, azt a közeget, ahol nem furcsa a buszon idegennel szóba elegyedni, ahol a vécés néni igényes, az autósok ingyen taxijáratként üzemelnek és úgy általában mindenki nagyon kedves, előzékeny és toleráns. A negyedik napra észleléseink szerint foszlik az erőltetett jóindulat, sokakból tör elő a kellemetlenkedő Mr. Hyde, és az éjjeli Csigabusz sem az a romantikus hely, ahol annyi távollét után végre kebledre ölelheted a világot. Hölgyeim és Uraim, öveket becsatolni, mert mától bizony emberszaga van az emberszeretetnek!
A hétfő reggel meglehetősen későn indult csapatunk számára, de nincs ezen mit csodálkozni, elég csak az előző esti, botrányosan szeretnivaló Boban Markovic Orkestar huncut talpalávalójára gondolni. Egy álmos, másnapos reggelen, amikor minden powerbank lemerült, realizáljuk, hogy számos szempontból előnyére változtak a körülmények: a megfáradt test a patakparton kihelyezett matracokon, padokon helyezheti el magát, elektronikájának pedig a Nagyon Balaton dugaljakkal ellátott, babzsákokkal övezett, árnyas pihenője nyújthat enyhülést.
Egy kicsit pironkodva vallom be, még nem vettem rá magam, hogy benézzek a Folk Udvar kora délutáni tánctanítására, amit a Pósfa Zenekar kísér, helyette viszont egy meglepően jól kalibrált előadást, a Rocktörténet Live-ot választottam Hegyi György dalszövegíró, zeneszerző vezetésével. Előadói képessége vitathatatlan, zenészei vele egy hullámhosszon játszották alá a zenei illusztrációkat. Hallhattuk többek között Elvis híres Jailhouse rockját, Ray Charlestól a What’d I say-t, Ben E. Kingtől a Stand by me-t, végül pedig Chuck Berry tüzes Johnny B. Goode-ját, illetve megtudtuk, mit kell csinálni atomvillanás esetén (asztal alá bújni), és azt is, vajon miért nem Magyarországon alakult ki a rock’n’roll, és mi köze a tranzisztornak a gitárhoz. Olyan minőségben állították össze az előadást, hogy az nyáron egy pohár sör mellett élvezetes legyen, de a tél se szégyellje műsorra tűzni, úgyhogy én mindenképpen befizetek a következő részre is, ami a beat felé veszi majd az irányt.
Fotó: Márk Martina
A Momentán Udvar Scherer Péterrel roskadásig telt, még a fákról is fürtökben lógtak a nézők, sokan kisgyerekekkel érkeztek, ülőhelyek limitált számban, állóhelyekből még kevesebb állt rendelkezésre. Lehetséges, hogy a népszerűségére való tekintettel hamarosan költözni fog a programsorozat, reméljük, hogy sikerül megoldani az elhelyezéseket, mivel maga az előadás nagyon ígéretesnek tűnt, kár, hogy sokan csak részleteket láttunk belőle. A dolog keserédességéből elvesz a Momentán bátorságpróbája, ami névjegykártya méretű kihívásokat tartalmaz, többek között olyasmiket, mint hogy stoppoljunk át Vigántpetendre vagy Dörögdre autóval, vagy hogy beszélgessünk fél órát egy helyivel, de bevállalhattunk kétperces némajátékot, egy eddig nem ismert munkatársunkkal elköltött ebédet, az előadók megdicsérését és még sok mást is.
Mi ebből a legelsőt választottuk és egy ajkai úriember segítségével átkocsikáztunk Dörögdre, ahol az Amphitryon című, eredetileg Molière-darabot játszották az SZFE Globe-ban. A Darvasi Áron rendezte vígjáték szövegkönyvét Dohy Balázs alkalmazta teljesen fogyasztható, ám az eredetit idéző módon. Viszonylag kevés szereplővel, tulajdonképpen négy karakterrel dolgoztak, amelyek közül a címszereplő thébai hadvezér alakja (Bordás Roland), illetve szolgája, Sosias (Dino Benjamin) megkettőzve működnek. Amphitryon gúnyáját Jupiter (Ertl Zsombor) ölti magára, hogy elcsábíthassa feleségét, Alkménét (Márkus Luca), a játéka, hangjának teljes kihasználása miatt felejthetetlen Dino Benjamin doppelgängere pedig Rudolf Szonja, vagyis Merkur, aki cingár verőlegényként igyekszik urának akaratát égire és földire erőltetni. Az utolsó negyedórában igencsak meglepték a nézőket azzal, hogy tulajdonképpen először hadvezérekből álló tanúk serege, majd vendégek lettek Amphitryon házában, átterelték őket, és a színtérről vettek részt annak eldöntésében, ki a valódi Amphitryon.
Fotó: Márk Martina
A műsorfüzet kegyetlen: dilemmánk, hogy Csaknekedkislány, Hiperkarma vagy Blahalouisiana legyen a záróprogram. A Csaknekedkislány Hangfoglaló Udvarbéli fellépésén túl sokan akartak részt venni, ráadásul, mint tudjuk, a tánctér közepén van egy fa, tehát még az a kevéske hely is foglalt volt, a létszámlimit után lezárták a bejáratot. A bent lévőknek megfelelő mennyiségű kint rekedt tömeg négy Csigabuszba nyomakodva kénytelen volt visszagurulni Kapolcsra, ahol a maradék két lehetőséget meglepően kevesen választották. A Hiperkarma félárbóccal koncertezett a Panorámán, Schoblocher BarbaraBlahája a Pest-Buda Udvarban eleinte szintén, azonban a hihetetlenül magával ragadó személyiségének és remek muzsikájuknak hála kapuig telt házzal fejezték be a bulit.
Hazafelé egy utolsó hangra becsalogatott a Kőbánya Udvarba az ígéretes Ék zenekar, új és régi számok egyaránt érkeztek, és méltatlanul vézna közönségüknek láttán azt gondolom, mindkét fél jól járt volna, ha a Csaknekedkislánnyal udvart cserélnek. Értettem a logikát, hiszen a korábbi években elég volt a Hangfoglaló nekik is, ráadásul a szervezők hamar korrigáltak a tévedésen, szinte azonnal a menetrendinél sokkal több busz érkezett az embertöbblet átszállítására.
Amit mára érdemes betervezni:
A Globe Kárpáti Péter Pájinkás Jánosát játssza, viszont a Színház Színpadon a keddi napon kétszer is adják a nagynevű Dorian Grayt, mi ezt biztosan a magunk műsorára tűzzük. Érdemes benézni a zenés Rockörténetre a Kőbányába, illetve a Kaláka Udvarnak Varró Dani lesz vendége fél hétkor. Továbbra is lesznek kézműves lehetőségek, jógaórák, majd az este beköszöntével megérkezik Péterfy Bori és szerelmes bandája, aztán ugyanott a Margaret Island kap nagyszínpadot. Párhuzamosan fut a Carbonfools és a Middlemist Red, aki pedig a dörögdi járatra ül fel, az az Úrfi, majd Szabó Benedek és a Galaxisok koncertje mellett esetleg a Romegora rophat egy jót. Kívánunk mindenkinek tartalmas szórakozást!
Egyszerre hátborzongató és csodálatra méltó, ahogy az irodalom találkozik komolyzenével, neofolkkal, pszichedelikus-posztrockkal, ahogyan ősi hangszerek, Pilinszky János, Charlie Chaplin és a Pink Floyd nem csak hogy megférnek egymás mellett, de valami egészen újat is alkotnak. Ez a Szekvenciák.
Első hallásra úgy gondoltam, a Szekvenciák majdhogynem értelmezhetetlen magas szintű irodalmi és zenei ismeretek nélkül, aztán rájöttem, hogy én is igencsak hiányt szenvedek ezekben az ismeretekben, a magam módján azonban nagyon is értem, hogy mi a lényege annak a nagyjából 90 perces projektnek, amelyet néhány nagyon különböző, mégis valamiben hasonló fiatal alkotott meg.
Ahhoz hasonlítható, mint amikor egy nagyon forgalmas, harsány városban a csendes szobánkból kilépünk az utcára, és egyszerre megrohannak minket a különféle hangok, ingerek. Beszélgetés, kiabálás, kutyák ugatása, madarak csicsergése, gyereksírás, szirénázás, a talpunk alatt elhaladó metró rázkódása. Mindez mégsem zavaró, mert hozzászoktunk; ez az életünk része, vagy talán épp maga az élet. A Szekvenciák is ilyen, a legkülönfélébb hangok, hanghatások találkoznak benne, és talán egy másodperc töredékéig zavar minket ez az összevisszaság, utána azonban hozzászokunk, elveszünk benne, ám mégis összeállhat valami nagyobb egésszé mint hangok keveredése. Senki sem ugyanúgy értelmezheti, hiszen mindenki mindent máshogy dolgoz fel, különféleképpen éljük meg ugyanazt az eseményt, élményt. A Szekvenciák célja, hogy egyfajta katarzist váltson ki a hallgatójából, akit isteni magasságokba, az álom és a valóság határára emel a hangzásával, valamint zenével kevert, sokszor hátborzongató lírai, vagy prózai műrészletekkel.
Jamriskó Tamással, a Szekvenciák egyik alkotójával, az Első Pesti Egyetemi Rádió főszerkesztőjével 2018 szeptemberében találkoztam először, amikor félős egyetemi gólyaként beültem a nálam alig pár évvel idősebb fiatalembernek az órájára pusztán csak azért, mert szükségem volt arra a három plusz kreditre, amit a kurzus adott. Három kreditből végül hat lett, mivel a következő félévben is felvettem az órát, Tamás és a rádiózás által pedig a személyiségem olyan részeit is felfedeztem, amiknek a létezéséről fogalmam se volt. Kicsit ilyen a Szekvenciák is.
Az óráin többször is találkoztam a Szekvenciákkal, de igazán sosem tudtam hova tenni, azt viszont nem gondoltam volna, hogy azt a különleges hangzású, néha már-már apokaliptikus, posztmodern művet, amibe néhányszor belehallgattunk, ő és egy maréknyi korombeli egyetemista alkotott meg.
Az alábbiakban Tamással készített interjúnkat olvashatjátok.
https://www.instagram.com/p/B0B39BrBUkA/
Mi inspirált a Szekvenciák megalkotásában, honnan jött az alapötlet?
Még öt évvel ezelőtt a titkos blogomra írogattam a szuburbia nyugalmából. Volt egy ilyen skiccem:
A szél szétfújja illatod, mint az isten ujjairól hullanak az éonok, A tél nem sikerül. Csuszamlós, nyirkos, nyálas idők jönnek, Befogom a szám, majd köd lesz a többlet. S én vagyok. Vagyok, vagyok, vagyok. S baltával faragom, növesztem, feltámasztom (a szőkés arcélt a teraszomon) s kopok, kopok, kopok.
Az élet néha megrázkódik (mint a kutyák eső után) és elbűvölnek kisbájai (mert illanóak és ítéltettek) ha ez a világ szelídítésre vár legyetek pilácsok! de ne a keserűség piedesztálján.
Ez nem sablonnal firkantott parancs kérés kívánat remény vakhit sóhaj.
Egy hajszálat találtam. színét nem tudom, a világom olykor nem színhelyes.
És volt egy pillanat évekkel később egy őszi, vagy talán már téli éjszaka, miközben a Pale Horse Named Death zenekar Die Alone dalát hallgattam, hogy „mi történne”, ha a dal kiállásaira, az instrumentális részekre ráraknám a skiccet darabokban. Fogtam egy szörnyű minőségű mikrofont, felmondtam és összevágtam az anyagot. Aztán körülbelül két évre félre is raktam. Lehet, érnie kellett neki, mert azért gót metált összerakni bármilyen szöveggel elég cheesy vagy cringe, túltolt, pátoszos, gruftiskodó tud lenni. Majd másfél évvel ezelőtt néhány belsős pesti bulin szelektorkodás után egy régi barátom, Kocsis Péter a Hanságból megkeresett, hogy lesz náluk az Omlás Virágai Malomfesztivál, ahol a koncertek, művészeti előadások után zenélhetnénk valamit – egyszerű zenepakolgatásról volt szó, de mindkettőnknek sajátos ízlése van. Szívesen mentem hozzájuk, és hirtelen ihlettől és lelkesedésből összeraktam egy Trippy Saturn nevű anyagot, ami talán a Szekvenciák ősének mondható. Szombat estéből vasárnap hajnalba hajlottunk, alig voltak, de az atmoszféra nagyon jó volt. Egy régi, száz éves hengermalomban voltunk és miközben ez és Sisters of Mercy szólt, néhány sarokkal távolabb egy esküvőn pedig Dr. Alban és hasonló esküvő kompatibilis dalok. Csodálatos kontraszt volt.
Ez ment le akkor, amolyan nyitányaként a DJ szetteknek:
Van benne D’n’B-vel keverve Garai Gábortól a Töredékek a szerelemről című alkotás, Pilinszky Jánostól a Harmadnapon pszichedelikus rockkal, Fever Ray, Alan Parsons, Szabó Lőrinctől a Semmiért egészen és Egy dal a ragnarökről, Peter Falk a Berlin felett az ég című filmből részletek, és Nick Cave and the Bad Seeds Loverman dala.
Ezután megmutattam egy volt hallgatómnak és immáron barátomnak, Őri Somának a fentit és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve ilyesmit csinálni. Igent mondott és elkezdtük a Szekvenciák projektet.
Nagyon sok ötleteléssel, zenehallgatással, szövegek keresésével, próbálkozással és kávéval, persze. Később csatlakozott hozzánk felkérésemre Vincze Kata, Bánhidi Bálint, Hódi Virág és Megyesi Detti, illetve a vizuális megvalósításhozCsendes Lőrinc. Az ősbemutató még 119 perc hosszúságban ugyanott történt, ahol azelőtt egy évvel a fenti szettet játszottam le. Újra meghívást kaptunk az Omlás Virágaira, ahol immáron a teljes projektet bemutathattuk. Sajátos élmény volt mindannyiunknak: az alkotóknak és a közönségnek is.
Visszatérve a kérdésedhez… Hogy mi inspirált? Nem tudom. Talán elkapott az a pillanat évekkel ezelőtt és folyton visszatér. Vagy nem hagy nyugodni. Azt sugdossa (eddig elég kellemes hangon) a fülembe, hogy meg kell próbálni valami olyat alkotni, összemosni, kotyvasztani, formálni, amit nem lehet szavakkal elmondani – érezni lehet. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki hallja a Szekvenciákat.
Már az elején tudtátok, hogy milyen hangzást szeretnétek létrehozni, vagy ez a munka előrehaladtával formálódott?
Dehogy. Bár ha jobban átgondolom, volt némi fogalmam. Tudod hogyan lehet egy márványtömbből elefántot faragni? Egyszerű. El kell róla mindent távolítani, ami nem hasonlít egy elefántra. Az már egy nagyon-nagyon más kérdés, hogy szerinted vagy szerintem mi hasonlít egy elefántra, de főleg az, hogy milyen eszközökkel, hogyan távolítod el róla, amit el tudsz vagy akarsz. Szóval közelebbről nézve, szerettem volna, hogy az anyagnak egy sötétebb, de nem érvágós-depressziós hangzása legyen. Olyan jellege, amiben el lehet merülni, keresgélni lehet. Olyat, ami elsőre távolinak tűnik, már-már világon túlinak, vagy egy alternatív világot alkotva, de mégis közelit. Amiatt, hogy tud hozzá kapcsolódni az ember, valamit ért, valamit érez belőle, komfortos, de nem túl puha és kényelmes, ami a múltból és a jelenből is merít és egyszerre formálhatja egy kicsinykét a jövőt is.
Mi alapján vontál bele másokat a projekt elkészítésébe?
Leginkább az alapján, hogy milyen emberek. Képesek-e érteni, hogy miről szól ez az egész – amit magam is nagyon nehezen tudok megfogalmazni. Mennyire tudunk együtt gondolkodni és alkotni. Lehetnek-e olyan tapasztalataik, amelyekből meríteni tudnak? Képesek lehetünk-e arra, hogy a lehetőségeinket, erőnket, kreativitásunkat és minden ehhez kapcsolódót ne összeadjuk, hanem hatványra emeljük? De minimum összeszorozzuk. És persze, hogy képesek-e érteni engem.
Hogyan választottátok ki, hogy milyen irodalmi, zenei és egyéb mű kerülhet bele a projektbe?
Somával rengeteg kis cetlit gyártottunk. Ezeken előadók, szövegcímek, írók, dalok, hanghatások voltak. Flipchart papírra ragasztgattuk. Amikor már többen lettünk, megbeszélések alatt hallgattunk zenét, olvastunk, javasoltunk – gyakorlatilag egy nagy kosarat készítettünk el, amelyet teleraktunk nagyon sok lehetőséggel. Ezt néha kiborítottuk, keresgéltünk, összeragasztottunk és daraboltunk. Különböző építőkockákat pakolgattunk. Volt, ami együtt jól hangzott. Az jó. De milyen értelme lehet egy versnek és zenének együtt? Jól hangzani nem volt elég. És ha a jól hangzás, az értelem és értelmezési rétegek is egészen jók voltak, akkor jött a legnagyobb kérdés: beleillik-e abba a kimondhatatlan jellegű játéktérbe, amelyet elképzeltünk? Ha igen, akkor maradt és csiszoltunk rajta. Bár volt olyan is, amit később félre raktunk. Olyan volt, mint a legózás, csak itt sokkal többoldalúbb és illesztésű „kockák” voltak.
https://www.instagram.com/p/BnWyy0eB770/
Számodra hallgatóként mit jelent a Szekvenciák? Kiknek ajánlanád?
Egy szörnyű klisével tudok válaszolni az első kérdésre, a Mennyei Királyságból (amikor a keresztes srác megkérdezi Szaladint Jeruzsálemről): mindent és semmit. Kinek ajánlanám? Ezt sem tudom. Mindenkinek? Igen! Nyugodt szívvel, őszintén állítom ezt. Legyen tétje is, vesszenek el a hátralevő éveim és emlékeim, ha van bárhol olyan ember, aki ne érezne, értene vagy élvezne legalább egy pillanatot belőle.
Mi az a cél, amit alkotóként kitűztél a projekt számára?
Nincs cél klasszikus értelemben. Olyan ez, mint egy követ eldobni: csak figyelni, hogy különböző felületeken hogyan pattog, miként viselkedik a tehetetlenségi erővel. És nincs két ugyanolyan dobás, kő, felület – ezért ez mindig érdekes lehet. Látod, hiába próbálkozom, csak hasonlatokat tudok írni, azok sem pontosak, többségében suták és megbicsaklanak. Van, amire a nyelv már nem képes – talán a nyelv kifejező jelrendszere és birodalmán kívüli a Szekvenciák is.
Hol és milyen formában lesz a későbbiekben elérhető a mű?
A Művészetek Völgye fesztivál harmadik napja az eddigi napoknál színesebb programkínálatot sorakoztatott fel a látogatói számára, több helyütt kettő, három, akár négy kiemelkedő program közül választhattunk, amelyek egymással párhuzamosan zajlottak. A harmadik napot színdarabokkal, illetve magyar és világzenei előadásokkal töltöttük, mondanom sem kell – remek döntés volt.
“Ez a ház kész őrültek háza”
Honnan lehet a legegyszerűbben megállapítani egy színházi előadásról, hogy egy mesterművel állunk (ülünk) szemben? A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk: onnan, hogy a zsúfoltságból kifolyólag biológiailag szinte értelmezhetetlen pozitúrákban is képesek vagyunk végigülni az előadás teljes játékidejét, sőt, szájtátva várjuk a következő és a következőt követő fordulatokat. Ezt az élményt hozták el a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatói a 29. Művészetek Völgye Fesztiválra, a Taliándörögd határán felállított SZFE Globe színházba, ahol az Ódry Színpadon a már 2018-ban bemutatott Lakásavató című darabot játszották el, amely korábban a színészosztály zenésvizsgája volt.
“A falak ilyen szürkék maradnak?” – talán az ilyen jellegű megjegyzések azok, amelyek egy házigazdát a végletekig fel tudnak bosszantani, különösképpen, ha a lakásavatóra meghívott vendégétől hangzik el ez a kijelentés, de ez főként akkor kínos, ha a lakás valóban félkész állapotban kerül felavatásra. Az ismertetett ballépés az okból alakult ki, hogy az ifjú feleség a ház elkészülte előtt kiküldte a lakásavató ünneplésre szóló meghívókat, így a vendégek a festési munkálatok előtt érkeznek, a nem mindennapi lakóközösséggel “megáldott” belpesti bérház emeleti lakásába.
Sorjában megismerjük a szereplőket, akik fő karakterisztikájukat – lévén komédiáról van szó – kisarkított, sztereotipikus mintákból, illetve magyar popkulturális termékekből nyerik, amelyek már a szereplőkben is megmutatkoznak: a színdarab kiégett művész karaktere még az általa kimondott mondatok szintjén is Menyhárt Tamás Menyus festőművész kétezres évek elején megjelent interjújából táplálkozik, ami azóta tekintélyes szeletet tudhat magáénak a magyar mémkultúra metaforikus értelemben vett tortájából. A darab jellemábrázolási receptje egyszerűnek tűnhet, de valójában egy olyan igényt elégít ki a nézőben, amire már hosszú ideje szüksége volt a modern magyar színjátszásnak, elképesztő közlésbeli közelséget tudtak kialakítani a jelenkor tényleges kommunikációs stílusával és ami a legfontosabb, ennek ellenére sem vált modorossá a színészek közötti párbeszéd. Ellenpontként sajnos valóban kijelenthető, hogy a mű által felsorakoztatott jellemek többsége elnagyolva rajzolódik csupán ki, a valós történések vezette fejlődés pedig csak kevés karakterrel történik meg igazán.
Fotó: Gráczer Asztrik
A mű legfőbb attrakciója mégsem a szereplők karakterisztikájában, hanem a darab atmoszferikus hatásában keresendő. A színészek egyszerre teremtik meg a színpadon a Bukowski életmű dohányfüstjét, amellyel keveredik a pesti bérházak sajátságos hangulata (az ezen keresztül bemutatott néplélek), valamint a becketti groteszk komédia átfogó eszmeisége. A meghökkentő az előbb felsoroltak alapján, hogy ez egészében egy nem csupán működésre képes, de társadalomkritikailag mély jelentéssel bíró színházi előadást képez.
Lévén a darab egy egyetemi zenés vizsgaként szolgált, felcsendülnek az előadás alatt dalok, de az előbb felsorolt értékek mellett az ének háttérbe szorul, a legtöbb esetben csak hangulati elemként jelentkeznek, a történetmesélésben sajnos nem vesznek részt. Sajnálatos hírként ért minket, hogy a Globe Színház harmadik napra tervezett darabjai, mint a Tűznyelők elmaradt.
Stafétaváltásban adták át egymásnak a színpadokat a zenészek
Kőbánya Udvarába a Szeder zenekar invitálta be a közönséget “Feri” fenekének fogdosására, ahogy azt a zenekar legismertebb száma is üzeni dalszövegében. A kezdés után pár perccel már fel is töltődött a domboldal a fűben üldögélő fesztiválozókkal. A koncert zeneileg jól összerakottan szólt, kellemes egyveleget alkotott az énekesnő akusztikus gitár kísérete és az ezzel keveredő szólógitár dallamok, ezzel kiemelve a dalszövegeket, amik a Szeder zenekari ars poeticájában a legfontosabb helyen szerepelnek.
A délután ezt követő programjának a Hobo Klub adott otthont, ahol Földes László Hobo billentyűsével Utcazene címen emlékezett meg az irodalomtörténet egyik leginnovatívabb modern szerzőjéről, Jack Kerouac-ról és a művészi beszédmódban az íróhoz nagyon közel álló Tom Waits zeneszerzőről.
Ezután szerencsémre életemben először alkalmam nyílt a Szirtes Folk zenei remekeit meghallgatni, melyek loopolt hegedű és beatbox alapra épülő nagyzenekari Pilinszky feldolgozások voltak. Az ismétlődő dallamsorokat tökéletes pontossággal illesztették össze, és egy egészen egyedi összhatást értek el a klasszikus hangszerek és a elektronikus zenei eszközök párhuzamos alkalmazásával.
Az este fő fellépője a Panoráma Színpadot felszántó szerb Boban Marković Orkestar zenekar volt, akiknek a koncertjére a Völgy teljes népessége feltolódott a dombtetőre. A kétórás előadás és persze a tomboló tömeg miatt fogadni mernék rá, hogy centiméterekkel alacsonyabbá tették Kapolcs legnagyobb dombját. A zenekar koncertje után egyértelműen kijelenthető, hogy ma is megállja a helyét a rézfúvós hangszerekre épülő zene, a balkáni hangulat és a keleties dallamminták, amelyeket főként a formáció szaxofon szólistájának köszönhettünk. A koncert felénél Boban Markovic néhány közös dal erejéig felhívta a színpadra a magyar népdalénekes Palya Beát, akivel a közönséget is megénekeltették. Az előadás tetőpontját a filmtörténeti klasszikusnak számító Bubamara című dalra egy emberként tombolt a közönség a zenekar tagjaival, akik legalább annyira élveztek játszani, mint amennyire mi hallgatni őket.
Címadó plágiumunk Lackfi Jánostól származik, aki idén is a Kaláka Versudvar házigazdája. Megjegyzendő itt rögtön – és elnézését kérem a kedves Olvasónak az in medias res-ért, de annyi izgalmas dolog történt, hogy kár a szót bevezetőre pazarolni -, a költészetet befogadni nem könnyű. A Művészetek Völgyének második napjáról írt tudósításunkat olvashatjátok.
Költészetről és nem szokványos lakásavatóról
Beültünk egy zenés versimpróra abból az indíttatásból, hogy kitöltjük a helyet a koncertek előtt, tehát szerzünk egy heverészős órát és megnézzük éppen mivel foglalkozik itt a völgyben Simon Márton. Olykor úgy érezni, hogy kifejezetten frusztráló, milyen másféle módon működik egy gondolkodós és egy semmittevős óra, és milyen nehéz ráhangolódni egy ilyen intimitást kívánó tevékenységre és meghallgatni ezeket a napon pörkölt költőket.
„Emberi módon megszólítom az embereket és hoppá, megtelnek az előadótermek” – megint Lackfi-idézet, de hogy ez működött-e, vagy a kitartás, meg hogy volt egy füzetem firkálni, amíg letelt a pirulós első negyed, ki tudja. Simon Marcinak is kellett az a negyed, amíg képes lett a saját versét-slamjét testidegenség nélkül előadni. Azt állítja, ő is béna, ez biztos megnyugtatólag hat a közönségre, ahogy az is, hogy süt belőle, mondott már olyat, aminek az ellenkezője teljesült, és bár valószínűleg egyre biztosabb a dolgában, egyre kevésbé látszik annak. Kegyetlen gyönyörűséggel figyelte a néző, hogy a két költő általunk bemondott lehetetlen szavakon ül, mint a csinnadratta és a borzalmasan hangzó velős pizza.
Tartogat a programfüzet nehézségeket annak, aki döntésképtelen: ha sikerült is a délelőtti és kora délutáni nyugodtabb lehetőségek közül választani, az este valódi dilemma a legtöbb napon. Szombaton a hét és tizenegy közti idősávba olyan előadók kerültek, mint az egészen meglepő módon Harcsa Veronika Udvarba palentált pszichedelikus Mörk, a rövid idő alatt toplistás Esti Kornél, sőt műsorváltozás ide vagy oda, a Bohemian Betyars is ekkor lett volna. Sajnáljuk, kedves Olvasó, három szék között Globe-ba ültünk, vagyis egy negyedik lehetőséget, a Lakásavatót választottuk.
Széljegyzetként meg kell említenem, hogy aki színházba szeretne menni, az vértezze fel magát türelemmel és kutyával, mert egy jó kutya mellett nem lehet dühöngeni. A Völgymunkások mind nagyon kedvesek és segítőkészek, de nem abban a patakban úsznak, ahol az információk, úgyhogy délelőtt érdemes megnézni a dörögdi kultúrház ajtaját, valamiért oda függesztik a műsorváltozásokat, amik bizony vannak, és a helyszínek messze vannak egymástól, úgyhogy nagy esélye van a látogatónak, hogy egyszerre két előadásról késsen le.
A darabról szólva: helyszíntől függetlenül is maradandó élménynek bizonyult. Az eredeti Globe népszínházában nagyobb szerepet kap a néző, mint a mai, akár interaktív darabokban. Nevetése ajándék, könnyei visszacsatolások, hallgatása, neszei, izgatott dobogása válaszok az alant folyókra, paradicsomja büntetés, záptojása átok. A Lakásavató a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színészhallgatóinak énekvizsgája is volt egyben, és szerintem nem én voltam az egyetlen, aki izgult értük azokon a lehetetlen hangokon. Hozzáértő kollégám szerint ének terén rendben voltak, hatáskeltésben azonban néhányuknak van még mit csiszolni, viszont ez teljesen eltörpült amellett, hogy harsogó, szívből jövő nevetéssel nevettük végig az egész darabot. Hiányzott belőle a mulattatásra szánt művek kényszeredettsége, a zenés darabok indokolatlan dalra fakadása. Pardon, ez nem, de ha hozzá gondoljuk azt, hogy a néző tudatában volt a vizsgahelyzetnek, érthető, miért felfokozott várakozással köszöntöttünk minden egyes megmozdulást. Maga a darab a szokásos aktualizálással készült, utalásokkal a helyre, a helyzetre, összességében olyan hatást keltve, mint a konfekcióáruk után végre egy ránk szabott tweedzakó.
Frőhlich Kristóf, Gombó Viola Lotti, Kenéz Henrik, Lengyel Benjámin, Major Erik, Samudovszky Adrián, Rohonyi Barnabás, Staub Viktória, Tóth Zsófia, Váradi Gergely és Veszelovszki Janka nevét érdemes megjegyezni, izgulhatunk értük a vasárnapi Beszédvizsgán, amelyet kora este tartanak, óráról ugyebár a kultúr ajtaján értesülhetnek. Rendezőjük Kocsis Gergely és Kéménczy Antal, beszédvizsgájukat Máté Gábor irányítja majd.
Vasárnapi betekintő
Mielőtt a tegnapi arcainkat böngésznénk, három fontos közlendőm volna még: találtunk palacsintát, a mai nap várhatóságai, illetve hogy hegyezzük füleinket, gyűjtünk Nektek olyan mondatokat, amelyek csak itt hangozhatnak el, ha nem hiszik, járjanak utána.
„…tegnapról beszélünk, szóval holnap lesz a ma…”
„…itt van Lackfi Mihály is, az író…„
„…aztán majd dumáljunk valamikor. A jövő héten itthon vagyok…”
„Ja, ja, boldogan…”
Vasárnapra kötelező program a Panoráma Színpadon tövig koptatni a szandált a szerb Boban Marković világraszóló rezesbandájának koncertjén, magam is így teszek majd, de a 8:30-tól fellépő Csík Zenekarral is bevehetjük a napi szívmelengetőt. Aki Dörögdöt választja, annak ott a Szirtes Folk, esetleg egy újabb darab a Globe-ban, a Tűznyelők, ami improvizációs gyűjtés lévén garanciális élvezet. Ha sikerült rákapcsolódni a költészetre, és nem akarunk lejönni róla, a Kávészünet jó átmenet lehet, és érdemes a programfüzetet bújni a három előtt kezdődő csemegékért is. Ha van nap, amiért érdemes átugrani annak, aki nem bírja végig a tücsökciripelést, akkor ez az a nap; az utolsó cseppig ki lesz használva a mi karszalagunk is.
Egy szelet India Magyarországon – így jellemezhetnénk a Somogyvámoson megbújó csodálatos közösséget, amelyet Krisna-hívők alkotnak. Ezen a hétvégén megmutatták, hogyan élnek: a háromnapos búcsúba mi is ellátogattunk.
Csak egyszer tévedünk el, az is a GPS hibája – nevetünk az autóban nagyokat, ahogy a helyszínhez közeledve megpillantjuk az első Krisna-völgyet jelző táblát. Először jövünk, még mit sem sejtve arról a hihetetlen kincsről, amelyet ezen az apró Somogy megyei településen rejtenek dombok, lankák, szinte velem egykorú erdők. Ahogy megérkezünk, mosolyogva fogadnak minket, kapunk a további útra egy kis teljes kiőrlésű kekszet – a búcsú helyszínéhez gyalogolni kell egy kicsit. Mi azonban izgalmakra vágyunk: ökrös szekérre pattanunk. Kocsisunk meg is jegyzi, könnyű lesz az út, ránézésre nem nyomunk sokat. Az iskoláig visznek minket, mi pedig azonnal ámulunk a csodás színekben pompázó épületen – be sajnos nem mehetünk.
A kilátást ezúttal péntektől egészen vasárnapig (július 19-21.) sátrak szegélyezik, minden kézműves megmutatja portékáját, de akár mi magunk is festhetünk pólót, kerámiát, vagy kipróbálhatjuk az aurafotózást és különböző masszázsokat is.
Idegenvezetők is segítenek még jobban megismerni ezt a különleges kultúrát, de mindenki nyitott a kérdéseinkre. Hogy jobban beépüljünk, végigmegyünk a mantra-ösvényen. Fakorongokon ugrálva 108-szor mondjuk el a híres Maha Mantrát: Hare Krishna, Hare Krishna, Krishna Krishna, Hare Hare, Hare Rama, Hare Rama, Rama Rama, Hare Hare. A szép teljesítményért oklevélben részesülünk, ámbár később megtudjuk, az itt élők akár naponta négyszer is végigmennek a 108-szemes imaláncon.
Fotó: Lutor Katalin
A búcsú idejére nemcsak a völgy kapui, de a házaké is megnyílnak évről évre. Hát bemegyünk, hiszen hajt a kíváncsiság: hogyan élnek itt. Amire tudatlanul számítunk: jurták a pusztában. Amit látunk: hatalmas, gyümölcstől roskadozó fákkal körülölelt házak. A közösség számára fontos, hogy a természet adta lehetőségekből tartsa fenn magát, így elsődleges energiaforrásként is a napot használják, minden házon apró napelemeket látni. Azonban ez csak a világításra elég – mondják a lakók – háztartási gépeket ne is keressünk, se televízió, se mosógép, de konyhai eszközök sincsenek. Az önellátásban pedig egészen odáig mennek, hogy gyapotot és lent termesztenek kísérleti jelleggel – hiszen ha a ruháikat is saját maguk készítik, akkor nem függnek semmi külső erőn.
1993 óta élnek itt Krisna-hívők, amikor idejöttek még kukoricaföldek, lepusztult legelők borítottak mindent, azóta több száz fát elültettek, hogy visszaállítsák az anyatermészet normál működését. Nincs műanyagszemét – ezen meg sem lepődünk – mindenhol bambuszból készült evőeszközöket és papír étkészletet kapunk. Az állatokat, főleg a teheneket mérhetetlenül tisztelik, így csakis adományaikat fogyasztják: a tejet és amit abból készítenek. A vacsoránkból azonban mindenevőként sem hiányoljuk a húst. Corn tikit választunk ananász chutneyval – elélnénk mi Indiában ilyen finomságokon – gondoljuk.
Búcsúzóul megsimogatjuk a borjakat mi is, és fejet hajtunk Krisna előtt, ahogy az itt élők teszik, hiszen erre a néhány napra bárki kicsit ide tartozhat, de nem először történne a közösség életében, hogy úgy bővül a létszám, hogy aki eljön ide kirándulni, többé soha nem megy haza.
A tegnapi napon végre megkezdődött az ország legnagyobb összművészeti fesztiválja, a 29. Művészetek Völgye. A rendezvénysorozatot magától értetődő természetességgel, barátságos és családias hangulatban nyitotta meg Oszkó-Jakab Natália, a fesztivál igazgatója a vigántpetendi Cirque du Tókertben.
Megnyitó Völgy-módra
A megnyitónak otthont adó petendi cirkuszi sátor körül már javában gyülekeztek a sajtó munkatársai – limonádéval és rétessel védekezve a tűző nap ellen -, amikor a forróságból előbukkant egy helyi- és vendégfellépőkből álló vándorszíntársulat, akik lakodalmi ünnepségre invitáltak: mélyvíz, happening-forma színház, kezdődhet a Völgy, tették egyértelművé, majd a sátor alatt bújó színpadon befejezték a délelőtt kezdődött sétálószínházi előadást.
Már a megnyitónak ez a protokollra keveset adó hangulata is valami olyan mesterbélyeg, ami azt hirdeti, hogy az elsőbbség, ha máshol nem is, itt a művészt és közönségét illeti: a fesztiváligazgató, a helyi politikus vagy a szervezet képviselője csak utánuk fog a színpadra állni – ebben a tíz napig tartó párhuzamos világban ez az evidencia.
Oszkó-Jakab Natália kiemelte, hogy a 29. Művészetek Völgye több jeles évfordulót is bennfoglal az amúgy páratlan évben: a Kalákaegyüttes, akik nélkül a fesztivál elképzelhetetlen, idén ötven éves, Szabó Balázs Bandája pedig fennállásának tizedik évét ünnepli Kapolcson. Harminc éves továbbá a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet, amely Márta Istvánnak, a Völgy ötletgazdájának és egykori vezetőjének kezdeményezése – ebből nőtt ki a helyi közösségek értékeire támaszkodva az egész rendezvénysorozat. Oszkó-Jakab Natália azt is hangsúlyozta, hogy a Művészetek Völgye idén fokozottan figyel a környezetvédelemre, ezért a fesztivál egész területéről kitiltották a műanyag evőeszközöket, és a tudatosság jegyében komposztálható anyagokat használnak.
A három falu – Kapolcs, Taliándörögd és Vigántpetend – polgármesterei köszönetet mondtak Márta Istvánnak és a fesztivál jelenlegi vezetésének, hogy részesei lehetnek ennek a kezdeményezésnek, amely egész évben hasznára válik a falvaknak; ráadásként és a humor kedvéért mindhárman felidézték a helyi cigányság egyik hagyományát, a prímássá avatást, amely a falvakat, a fesztivált és a felszólaló faluvezetőket is titkos csatornákon köti össze.
Ezekről a titkos csatornákról Márta István is beszélt nekünk a megnyitó után. Harminc évvel ezelőtt leginkább a véletlen folytán vetődött először Kapolcsra, ahol rögtön egy szürreális jelenet fogadta: egy vízvezeték-szerelő Villont szavalt neki Faludy György átiratában; a zeneszerzőben saját bevallása szerint olyan kíváncsiság gyúlt, amely nem hagyta nyugodni és elkezdte kutatni az elzárt, hegyek közé szorított települést. Az általa itt felismert értékek megőrzéséért hozta létre a fentebb is említett Egyletet, amely szinte mellékesen járt együtt az első zenei és színházi programokkal, célja inkább a falu és a patak megmentése, méltó megőrzése lett.
Ebből a helyi jelenlétet is követelő tevékenységből nőtte ki magát a Völgy – részint a helyiek, részint a fővárosból érkező művészek közös igényeinek és vágyainak megfelelően, szinte így kellett lennie. Márta István emberértő érzékenységének jó példája az is – hiszen ezen a kérdésen kevesek gondolkodnának el a programok sikereit látva -, hogy a beszélgetésünk során kifejtette, a történelem fogja eldönteni és értékelni, hogy a fesztivál végül jót tett-e a falvaknak: mivel jár majd ez a mesterséges beavatkozás generációkkal később?
A megnyitó és a gondolatébresztő beszélgetés után feltöltekezve vetettük bele magunkat a három falu forgatagába.
Délután a fehérorosz harmonikaművész, Yegor Zabelov szólamai kápráztatták el a közönséget a dörögdi Kocsor Házban, majd a Petendi Pajtában a Fran Palermo tagjai, Henri Gonzo (ének, gitár) és Daniel Perez (dob) tartottak egy akusztikus koncertet a zenekar dalaiból illetve az általuk kedvelt művek feldolgozásaiból – felcsendült többek között a Gorillaz klasszikusa is, az On Melancholy Hill, a frontember pedig elérzékenyülten emlékezett meg a zenekar első fesztiválkoncertjéről, amelynek szintén a Művészetek Völgye adott otthont még évekkel ezelőtt, igaz, idén szerencsére nem mosta el az eső a fellépésüket.
Az efféle nosztalgikusság – ami a Völgy velejárója – a legtöbb visszajáró előadót elfogta a nyitónapon, még a Panoráma Színpad közismertebb fellépőit is, akik közül elsőként Pásztor Anna, az Anna and the Barbies énekese táncoltatta meg közönségét, ezután pedig a Quimby kezdte el az éjszakába nyúló fesztiválnyitó koncertjét, amely óriási tömeget vonzott a színpad előtt elterülő mezőre. Újrahangszerelve hallhattuk azokat a klasszikusokat is, amelyek útjára indították a zenekart: többek között a Most múlik pontosan című slágert is átdolgozták, valamint a Kilégzés albumtól kezdve egészen a legfrissebb lemezekig mindről került fel egy-egy ikonikus, a maga nemében meghatározó dal. Ezt a miliőt és régi-újat egészítette ki Varga Livius mély, zsigerekig markoló energiája, aki színpadi jelenlétével hegycsúcs-magasságig tudta fokozni a dalok és az elsöprő dobszóló feszültségét. Az éjszaka közepén véget érő koncert után a hazafelé tartókat a taliándörögdi Klinika Udvar várta még elektronikus zenével, hajnalig tartó lépkedést ígérve.
A Művészetek Völgye a fesztivál hátralévő napjaira is hasonlóan erős zenei és kulturális programokat tartogat, mi pedig minden nap jelentkezni fogunk egészen a fesztivál zárónapjáig, július 28-ig.
Leskovics Gáborral, ismertebb nevén Lecsóval, a Pál utcai fiúk frontemberével, a Kiscsillag zenészével egy turné kellős közepén találkozunk – előbb említett együttesével ősszel új lemezzel jelentkeznek. A két zenekarban játszó zenész tegnap még egy Vas megyei kisvárosban játszott, ma a fővárosban találkozunk vele, és a beszélgetés után rögtön dél felé veszi az irányt. A megbeszélt időpontra még a sűrű napok ellenére is pontosan érkezik: éppen asztalt keresünk, amikor felvetem neki, hogy akár a dohányzó részlegre is ülhetünk, de mint kiderült, nem dohányzik…
Aki fut, az nem dohányzik, nem igaz?
Szerintem a kettő nem függ össze, de én már egy ideje nem futok, ugyanis volt egy sérülésem, azóta biciklizek.
És nem hiányzik?
A mozgás az igen, de őszintén szólva, nekem a futásban egy jó dolog volt: amikor hazaértem és vége volt.
Akkor miért indultál el?
Kezdetben az együttessel mindig klubokban játszottunk, aztán a kilencvenes évek elején jöttek a nagyszínpados koncertek, és akkor észrevettem, hogy a koncert harmadik számánál már nem kapok levegőt. Egy héten körülbelül háromszor futottam, olyan nyolc-tíz kilométert. Ennyi kellett az állóképességhez. Azért egy kicsit hiányzik.
A futás is egyfajta drog volt neked, ahogy a zene?
Igen, bár mondom, én tudok nélküle élni. A Lovi (Lovasi András – a szerk.) például rengeteget úszott régen – ma már a szeme miatt nem teheti –, és akárhol turnéztunk, az volt neki az első, hogy megkereste az uszodát. Én könnyedén hagytam abba, bár, ha sok a koncert, akkor a mozgás maga egyébként tud hiányozni. Érdekes, hogy eddig semmilyen mozgásszervi problémám nem volt, de most először januárban arra keltem fel, hogy fáj a hátam, mint kiderült, kezdődő gerincsérvem van, amire pedig sokat kell gyógytornáznom. Csinálom is, de azért jobban szeretek otthon ülni, egy gitárral a kézben.
Voltál katona, ahol a mozgás egy cseppet sem volt elhanyagolható elem. Hogyan emlékszel vissza a katonaéveidre?
Életemnek messze a legrosszabb időszaka volt. Úgy történt, hogy a zenekarból behívtak két embert, ezért én írtam egy kérvényt, hogy velük mehessek, mivel tisztában voltam azzal, hogy én sem fogom megúszni, hiszen semmiféle kapcsolataim nem voltak. Gondoltam essünk túl rajta, és akkor az együttest is kevesebb időre kell felfüggeszteni. Tizennyolc éves voltam, ekkor az ember olyan életszakaszban van, hogy az egész világot a keblére tudná ölelni. Meg voltam győződve arról, hogy a világ egy kurva jó hely. És akkor ebből az „állapotból” kerültem be a katonaságba, ráadásul tévedésből először az őrszázadba helyeztek, ahol száz emberből kilencven büntetett előéletű volt, esténként nem a könyvélményeinkről folyt a beszélgetés… Ekkor rájöttem, hogy a világ mégsem olyan mesés, mint amilyennek elképzeltem.
Azért adott valamit ez az időszak?
Amellett, hogy egy nagy pofont, egy nagy adag keménységet is. Az elején tényleg azt hittem, hogy bele fogok pusztulni, aztán kiderült, hogy nem. Amikor jöttek a fizikai megmérettetések, akkor a nagypofájú, kigyúrt srácok sorra kidőltek, én meg a negyvennyolc kilómmal megcsináltam, mert azt mondták, aki megcsinálja, hazamehet. Semmi nem érdekelt jobban, mint a hazamenetel; és én csodálkoztam a legjobban, hogy ennyi erőm van. A katonaság arra szolgált, hogy megtanuljál hazudni, lopni, és csalni, alkalmazkodva az akkori élethez, hiszen minden erről szólt. Én meg úgy döntöttem, nem fogok beállni a sorba, ezért mindig, amikor elő akartak léptetni, akkor szándékosan elkéstem, így maradtam közlegény és nem lettem felelős a többiekért, vagyis nem kellett senkit sem baszogatnom. Másfél év után tehát honvédként szereltem le, de így képes voltam ezt az időt úgy végig csinálni, hogy közben nem éreztem azt, hogy egy szarzsák vagyok.
Az elmondottak alapján akkor megtanultál hinni magadban?
Igen! Amellett, hogy testileg és lelkileg erőt adott, rájöttem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint azt addig gondoltam magamról. Ez a fajta gondolkodás később is velem volt: amikor leszereltünk, elkezdtünk koncertezni, és azon kaptuk magunkat az együttessel, hogy koncertről koncertre megduplázódik a nézőszámunk. Meredeken mentünk fölfelé, és ez azért lehetett így, mert egyrészt iszonyú düh volt bennünk a rendszer felé, másrészt pedig tudtam, hogy bármit képesek leszünk megcsinálni. A kilencvenes évek elején volt egy ősfelállásunk, ahonnan aztán néhányan kiváltak, mert azt gondolták, világhírűek leszünk és irány Amerika…
Neked soha nem voltak ilyen vágyaid?
Én mindig azt gondoltam, hogy nekünk klubokban kell játszanunk. Persze ma már látom a hibáimat, sokkal keményebbnek kellett volna lennem vezetőként. Nem szabadott volna hagynom, hogy letérjünk arról az útról, amin elindultunk. De egy idő után az ember belefárad a sok veszekedésbe, és akkor hiába gondoltam azt, hogy ez így szar, egyszerűen hagytam. Azon kaptam magam, hogy úgy nézek ki, ahogy nem akarok, hogy olyat játszunk, amit nem akarok. Tudtam, hogy a sportcsarnokokban most azt kellene üvöltenem, hogy „Fel a kezeket, látni akarom a kezeket, minden kézre szükségünk van…” Mert nagyszínpadon csak a nagy gesztusok működnek. Nem játszhatod el, milyen aranyos ez a Lecsó, hogy két mondatot nem tud elmondani a mikrofonba, dadog össze-vissza, ez a klubokban rendben van. Aztán – ahogy kiszálltak a bandából akikre már utaltam –, igyekeztünk visszatérni az eredeti útra. A kilencvenes évek elején kezdtünk igazán bekerülni a szakmába, ekkor éreztük meg, milyen a popszakma, ahogy a díjakért megy a harc, ahogy mindenki mindenkivel smúzol, de ahogy elfordulnak már megy a sugdolózás…
Te hogyan mozogsz ezekben a körökben?
Leginkább úgy, hogy nem mozgok. Ha muszáj, elmegyek, de ennyi. A szakmának mindig is megvolt az a része, amelyik inkább a kattintásszámra megy rá, én pedig tényleg azért írtam dalokat, mert el akartam másoknak játszani, meg akartam mutatni, hátha másnak is tetszik. Nekem hihetetlenül jól esik, hogy harmincöt éve van közönségünk.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy téged az sem zavarna, ha idős korodban majd lassú blues-dalokat játszanál egy kiskocsmában…
Nem várhatom el, hogy hetven évesen is legyen közönségünk, bár Mick Jagger is azt mondta, hogy 30 évesen nem fogja a Satisfactiont énekelni, és lám, még ma is énekeli. Nem egyszerű dolgok ezek, de nem lenne vele bajom, ha a kocsmában „végezném”. De ma már el tudom képzelni, hogy nem így lesz. Amíg írunk dalokat, addig szerintem lesz befogadókészség.
Azt is mondtad egy helyütt, hogy ha újrakezdhetnéd, akkor is mindent így csinálnál, maximum egy kicsit okosabban. Mire céloztál pontosan?
A pályánk elején mindenkinek elhittem mindent, tényleg hittem abban, hogy nekünk mindenki jót akar. Közben pedig volt, aki csak pénzzel akart lenyúlni, de mindenkinek megadtam az esélyt. Sok dologban saját magamra kellett volna hallgatnom, lehettem volna egy kicsit „Pataky Attilásabb”. Mára már a Kiscsillagnál is, és a PUF-nál olyan emberek vannak körülöttem a zenekarban, ahol azt érzem, hogy de jó, újra együttvagyunk és nem csak a színpadon, hanem a próbákon, az utazásoknál is. Abban, amit mi csinálunk, nincs annyi pénz, hogy érdemes lenne szarul érezni magam benne. De, az „okosságra” visszatérve: a rendszerváltás után alakultak a pártok, engem is megkeresett az egyik. Éppen sétáltam haza, és egy autó lelassított mellettem, kiszólnak belőle, „Gyere, ülj csak be, te híres vagy, indulj el Szigetszentmiklóson, lesz pénz, lesz minden…” Szóba sem jött, hogy politikailag egyet értek-e velük, csak az, hogy pénz, pénz. Ekkor már megéltem a zenélésből, mosolyogva mondtam nemet. Soha nem is bántam meg ezt a döntésemet. A politika arról szól, hogy alkukat kell kötni, de saját magad előtt soha nem jöhetsz ki jól. Előbb vagy utóbb szembe kell köpnöd magad.
Fotó: Keszte Bálint
Mennyire tudsz konfrontálódni?
Sajnos az élet minden területén iszonyú konfliktuskerülő vagyok. Addig húzom, ameddig lehet, néha sikerül, néha nem. Sokszor a dolgok maguktól megoldódnak, de ha valahol tüske van, akkor azt előbb-utóbb ki kell szedni. Le kell ülni, és beszélni kell, mindent meg kell beszélni, akár a zenekarban, akár a magánéletben, kapcsolatokban, még akkor is, hogyha tudjuk, ebből veszekedés lesz. Máskülönben visszafordíthatatlanná válik minden.
Neked a Kiscsillagban felüdülés létezni? Nem a te kezedben van a felelősség.
Igen, abszolút. Ugye már a Kispálban is állandó vendég voltam, azért is vállaltam el, mert már untam, hogy a saját zenekaromban folyamatosan veszekedni kell, így nagyon élveztem, hogy itt meg az a dolgom, hogy felmenjek a színpadra, és játsszak. Az én alkatomhoz ez nagyon közel áll, bár elképzelhető, hogyha nem lenne egy olyan zenekar, ahol én vagyok a főnök, akkor meg az hiányozna. Egy zenekar akkor működik jól, ha van egy belső erő, és persze az energiától, amit berakunk a közösbe. Szokták tőlem kérdezni fiatal zenészek, hogy miként lehetne gyorsan befutni. Mindig elmesélem, hogy „Hát, mi tíz évig koncerteztünk, aztán jött az első lemez…”, és akkor felkapják a fejüket, hogy ők most azonnal akarnak befutni.
Erre mi a jótanácsod?
Az, hogy hagyják abba. Ha a gyors befutás a cél, akkor úgy írják a dalokat, hogy az megfeleljen az aktuális rádiós elvárásoknak, mint régen a Danubius Rádióban, ahol meg volt adva tíz pont, aminek teljesülnie kellett ahhoz, hogy lejátsszák. Senki nem hitte el, de így volt. Ma már sok jó zenész van, viszont szerintem kevés jó dal születik, hiszen nem az a cél, hogy olyat alkossanak, amilyet előtte még senki, hanem pont, hogy olyat, ami ismerős az embereknek, akkor talán majd leadja a rádió. És sokszor már a közönség sem szeretne újat hallani, nekik is olyan kell, amit már hallottak, amit megszokott a fülük. Valahogy elterjedt az a gondolkodásforma, hogy csinálj szart, hogy megvegyék. Erre tökéletes példa az Euróvízió: rengeteg olyan előadó/együttes indul, akikről tudom, hogy nagyon tehetségesek, de oda olyan dalt visznek, amiről úgy gondolják, hogy elég szar ahhoz, hogy ott megfeleljen. A másik „fájó pontom” az élőzene: itthon ma alig tartanak igényt élőzenére, n”Nhogy már valaki összedobolja az estémet. Inkább legyen egy DJ, de az olyan legyen, aki azokat a dalokat játssza, amiket én ismerek„. Nemrég kint voltam Liverpool mellett egy kis 2000 fős faluban, ott egy hétköznap este a harminc(!) kocsmából húsz helyen zenekar játszott, más-más stílusban és mindegyik hely zsúfolásig tele volt. Az emberek nem a tévé előtt ültek otthon, az élőzene hozzátartozik az életükhöz.
Megszólal a telefonja, lassan indulnia kell…
Mit kell kívánni egy ilyen sűrű időszakban? Jó bulit?
Igen! Nyáron rengeteg a koncert, de nagyon élvezem, utazással-mindennel együtt. Jó, volt olyan, hogy tizenkét nap alatt tizennégy koncertet játszottam, az már nekem is kicsit sok volt a végén, de a heti 3-4 fellépés az teljesen rendben van. Tulajdonképpen eddig mindig hatalmas szerencsénk volt, hogy a turnék alatt soha senkinek nem volt semmi baja, akkor szoktunk ágynak esni, ha vége egy turnénak és nincs több feladat, ki lehet engedni. Ezért reménykedem abban, hogy addig és annyit tudunk játszani, amíg le nem esünk a színpadról!
Emlékeztek a pikkelyes dísztárgyakra, amelyek otthonotok nappaliját ékesítették? Vagy azokra a serlegvázákra, amelyeket a Forma-1 Magyar Nagydíj végén emeltek a magasba? Ezek mind a leghíresebb magyar márkát képviselik, a Herendi porcelánt, amely közel két évszázados múlttal rendelkezik. Mi minden történt a Manufaktúra ősének 1826-os megalapítása óta? Egyediség, sikertényezők gazdag sora, világhírnév, tradíció és innováció – dr. Simon Attilával, a Herendi Porcelánmanufaktúra vezérigazgatójával beszélgettünk.
Mitől vált a Herendi porcelán egyedivé, világhírűvé? Mi vezette ehhez a sikerhez?
A Herendi Porcelánmanufaktúra már a világ legnagyobb porcelánmanufaktúrája. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy manufaktúra, és nem gyár, ami azt jelenti, hogy kézi készítésű porcelánt állítunk elő. Hogy a legnagyobb manufaktúra, ez három szempontból egészen biztosan állítható. Az egyik, hogy az egyetlen nyereségesen működni képes manufaktúra a világon. A másik, hogy a legtöbb munkavállalót foglalkoztatja, mintegy 750 kolléga dolgozik a manufaktúra falain belül. A harmadik pedig, hogy a legtöbb exportpiaccal rendelkezik: több mint ötven országgal van kereskedelmi kapcsolatunk.
Sok-sok tényező együttes hatása kellett és kell ma is ahhoz, hogy a Herendi porcelán világhírűvé tudott válni. Az első: a világkiállítási sikerek. Kezdődött ez talán a legjelentősebbel, az 1851-es Londoni Világkiállítással, ahol az egyik termékünk, az úgynevezett Viktória-mintás porcelán annyira megtetszett Viktória királynőnek, hogy teljes készletet rendelt a Windsori Kastély számára. Az ő tiszteletére nevezzük ezt a mintát így azóta is. A világkiállítási sikerek folytatódtak, pár évvel ezelőtt a moszkvai Kremlben is nyílt Herendi kiállítás, amelynek rangját és méltóságát mutatja, hogy soha egyetlen magyar márka kiállítóként még nem tudott eljutni a Kreml falai közé.
A kulturális misszió, az alapanyagok titkos receptúrája mellett a minőség is meghatározó, amely nemcsak a termék minőségét jelenti, hiszen az természetes, hogy csak első osztályú, kiváló minőségű porcelán hagyhatja el a manufaktúra falait, hanem a minőség alatt értjük a rendet, rendezettséget, tisztaságot, és a kollégák közötti kulturált, etikus viselkedést is. Nagyon fontos az a gondolatiságunk is, hogy minden minőségi állapotnál van egy jobb, magasabb minőségi állapot, amelynek elérésére kell törekednünk.
Rendkívül erőteljes termékfejlesztési tevékenységünk van: a Manufaktúra előnye ma éppen abból adódik több más, külföldi manufaktúrához képest, hogy Herend nem akarja a múltját aprópénzre váltani, hanem folyamatosan keresi az újat, keresi a jövőt. Herend 16 ezer fehér formával, négyezer festőmintával, mintegy 64 millió különböző termékkel rendelkezik, és évente mintegy 300-400 új termék születik a Manufaktúra falai között. Ha ezt lefordítjuk a statisztika nyelvére, akkor azt mondhatjuk, hogy minden nap egy új Herendi alkotás születik.
A termékfejlesztési aktivitáson belül fontos a stílusteremtő munka: mi azt mondjuk, hogy olyan új termékekkel kell megjelenni a piacon, amelyek révén mások követnek bennünket, s nem mi követünk másokat.
Az egyediség is a siker egyik meghatározó eleme: nincs olyan lakásbelső, nincs olyan korosztály, akihez illő porcelánt ne tudnánk kínálni. Bármilyen igényt kielégít a manufaktúra, ebben is különbözünk másoktól. Örökös pótlást vállalunk: ha bárkinek sokéves porcelánja megsérül, mi ahhoz a készlethez elkészítjük a pótlást. Ezek az elemek alkotják Herend sikerét, ezek mind bele vannak építve porcelánjainkba, és amikor eladunk porcelánjainkból egyet vásárlóinknak, akkor valójában mintegy 750 ember kézfogását és porcelán iránti szeretetét is átnyújtjuk az alkotással együtt.
„Minden minőségi állapotnál van egy jobb, magasabb minőségi állapot, amelynek elérésére kell törekednünk”
Említette a Viktória-mintát, amely a veszprémi porcelánfán is megjelenik. Emellett melyek azok a formák, motívumok, amelyek hagyománnyá váltak Herenden?
A klasszikus, legismertebb minták a Viktória-, az Apponyi- és a Rothschild-minta. Az Apponyi-minta 1932-ből származik, első vásárlója gróf Apponyi Albert volt, az ő tiszteletére neveztük el így, a Rothschild-mintánkat pedig a Rothschild bankárcsalád vásárolta először. Herendre mindig jellemző volt, hogy az első neves megrendelőről neveztük el a termékeket, ez egyfajta tisztelet volt a vásárló és az első megrendelő felé. Nagyon ismert a régi herendi mintánk is, vagy közismertebb nevén a „pikkelyes” mintánk, ami ugyancsak a 19. századra nyúlik vissza: Jókai Mór kapta ezt első alkalommal barátaitól születésnapjára, és onnan terjedt el mára már elég sok dísztárgyra, figurára, vagy éppen a legújabb fejlesztések eredményeképpen porcelánszervizre is. Ahogy említettem, Herendnek mintegy négyezer festett mintája van, így rendkívül nehéz lenne kiemelni csak párat, de ha a legtradicionálisabb mintáinkat kéne számba venni, akkor ezek a Rothschild-, a Viktória- és az Apponyi-minta lenne.
,,Pikkelyes” kakas Fotó: Vas Enikő
Az innovációk közül melyek voltak a legfontosabbak a közelmúltban?
Évente mintegy 300-400 új termék születik a manufaktúra falai között, és kifejezetten a mai kor ízléséhez próbáljuk igazítani porcelánjainkat. Porcelánjainkkal hirdetjük a porcelán, mint anyag örök létét, s dacolunk korunk kultúraváltozásának silány tárgyaival, és egyben alternatívát jelentünk a gyorséttermek papírtálcás világával szemben. Minden évben trendelemzéseket végzünk, akár forma -, akár színelemzéseket, és annak megfelelően alakítjuk az újkori termékfejlesztésünket. Ha konkrét példát is kellene mondani, akkor napjainkban egyre gyakrabban az arany mellett a platinát is használjuk díszítésnek, amely kifejezetten az új korosztálynak, a fiatalabb korosztályoknak szól, hiszen sokkal szívesebben nyúlnak a platinához, mint egy arany díszítésű termékhez. Vagy ilyen a türkiz Apponyi-készletünk, ami kifejezetten fiataloknak lett fejlesztve, az ő ízlésvilágukhoz lett hozzáigazítva, és tavaly Magyarországon a Viktória-minta mellett már a második legkedveltebb porcelándekorunk volt. Próbáljuk a kor ízlését követni, és próbáljunk a mai fiatalokhoz is közelíteni a Herendi porcelánt.
Az innovációk közül szeretnék kiemelni egy alkotást: A királynő lepkéi nevű díszvázát. Meséljen nekünk erről az alkotásról! Milyen mintákkal rendelkezik, miért különleges?
Onnan indulnék el, hogy a manufaktúra termékfejlesztésének nagyon fontos része, hogy minden februárban a frankfurti Ambiente szakvásáron mutatjuk be újdonságainkat. Ez egy olyan motiváció, hogy folyamatosan felszínre hozza a manufaktúra alkotóerejét. Minden egyes szakmai kiállításnak vannak tradicionális gyökerei. Amikor A királynő lepkéi díszvázánkat kifejlesztettük, akkor valójában kerestük azt a mottót, amire ezt a terméket fel lehet építeni. A mottót pedig Viktória királynőnek két évszázados születésnapja adta. Mindenképpen tisztelegni akartunk ő előtte, így teljesen természetes, hogy a Viktória-mintánkat kellett valahogyan megújítanunk, és innovatív módra a nagyközönség elé terjesztenünk. A mintát lényegében egy térbeli vázára valósítottuk meg: amit eddig síkban láttunk, az most térben jelenik meg. A szervizről a lepkék, különböző motívumok megelevenednek, és egy kisplasztika révén a váza testén kerültek megjelenítésre. A síkbeli Viktória-minta térbelivé vált, ezzel tisztelgünk Viktória királynő születésének két évszázados ünnepe előtt.
Ez a díszváza teljesen jelképezi a manufaktúra mottóját.
Abszolút: tradíció és innováció. Két évszázados múltunkból egy teljesen új alkotás született. Ugyanúgy ez a megújulás látható Magyarország hivatalos nászajándéka révén is a Royal Garden mintán keresztül, amelyet Vilmos herceg házasságkötésének tiszteletére ajándékozott hivatalosan a Magyar Állam a királyi párnak. Az évszázad esküvőjére a Viktória-mintát alkottuk újra. Ez is tradíció-innováció, hiszen Viktória királynőtől Vilmos hercegig, több mint százötven év múlva újra meg tudtunk jelenni a Windsori kastélyban egy tradicionális mintával, de megújult színekkel is.
Hogyan válhat valakiből porcelánfestő művész, mintatervező?
Van egy Manufaktúrán kívüli folyamat, amit úgy nevezünk, hogy tehetség. Valakinek hordoznia kell születésétől kezdve azt a tehetséget, hogy a gondolatokat a festőecseten keresztül a nagyvilágnak meg tudja jeleníteni. Ha valakinek van tehetsége, akkor az általános iskola befejezése után jelentkezhet hozzánk porcelánkészítő, vagy porcelánfestő tanulónak. A manufaktúrának van egy saját fenntartású iskolája, a Fischer Mór Szakközépiskola, ahol három szakmában, három évfolyamon tanítjuk a tehetséges fiatalokat: ezek a porcelánkészítő, gipszmintakészítő és a porcelánfestő szakok. Akinek tehetsége van és sikeres felvételit tesz, akkor egy hároméves szakmai képzésben vehet részt, amelyet ha sikeresen elvégez, a manufaktúra porcelánkészítője vagy festője lehet. Amennyiben a tehetsége tovább fejlődik, akkor évekkel később egy mesterkurzuson vehet részt, amelynek eredményeképpen eljuthat oda, hogy az iskola befejezése után egy-két évtizeddel akár a manufaktúra mesterfestője is lehet, aki nemcsak a manufaktúrában, hanem a világ minden pontján tehetségével hirdeti a Herendi porcelán nagyságát és értékét.
„A Herendi porcelán egy olyan gyönyörű Hölgy, akit ha egyszer meglátunk, örök életünkre elkísér minket”
Ön személy szerint hogyan viszonyul a Herendi porcelánhoz mint művészi alkotáshoz?
Ha a Herendi porcelánról beszélek, akkor elnézést kérek mindenkitől, mert borzasztóan elfogult vagyok iránta. Az az érték, amit Herend képvisel, a világ minden pontján megállja a helyét. A Herendi porcelán egy olyan gyönyörű Hölgy, akit ha egyszer meglátunk, örök életünkre elkísér minket. Aki csak öt percig dolgozik a Manufaktúra falai között, azt az a szépség, érték, elegancia, amit Herendi porcelán hordoz, az el fogja kísérni őt az egész életén át. Mindig is tudtam, hogy a Herendi porcelán érték, amikor még gyermek voltam, a szüleim példáján keresztül láttam, hogy a Herendire vigyázni kell, egy értéket képvisel, és csak kivételes alkalmakkor, ünnepekkor tesszük az asztalra. Később, amikor a manufaktúrához kerültem munkavállalóként, akkor ez a szeretet, porcelán iránti tisztelet tovább fokozódott, és tart mind a mai napig. Egy olyan érték, amit ha egyszer az ember megpillant, soha sem fogja elfelejteni.
Platina Szobor Fotó: Vas Enikő
Van kedvence a porcelánok közül?
Nekem mindegyik porcelán kedvencem, de van minta, figura és dísztárgy is, amelyet nagyon szeretek és nagyon tetszik. Ha a minták közül kellene választani, akkor a türkiz Apponyi-mintát mindenképp elsőként említeném meg, hiszen gyönyörű színt képvisel, és gyönyörű platinával van megfestve, 21. századi modern alkotás, amely Herend két évszázados tradícióit hordozza innovatív módon.
Ha figurát kellene választanom, akkor az egészen biztosan a Herendi sárkány lenne. Ez a kitalált élőlény a keleti gondolkodás szerint a legjobb állatok tulajdonságaival rendelkezik. (Amikor a hölgyeknek otthon azt mondjuk, hogy „Te egy sárkány vagy!”, valójában megdicsérjük Őket.) A sárkány orra teve, a füle bivaly, a szeme démon, az agancsa szarvas, a hasa kagyló, a farka kígyó, a tappancsa tigris és a körme sas. A keleti gondolkodás szerint ezek csupa jó tulajdonságokat hordozó állatok, és a Herendi sárkányban ezeknek az állatoknak mindegyike megjelenik egy-egy jegyében.
Ha egy nagy köztéri alkotást kellene választani, akkor az előbb említett veszprémi Herend-fát említeném. A herendi porcelánfa felállításával Herend egy felhívást tesz közzé: akinek lehetősége van a köz érdekében tenni, az tegye ezt meg! Meggyőződésem, hogy ha a környezetünkben rend van, ez az embereket is rendezettebbé és a szépség iránt fogékonyabbá teszi. Nem ez az első köztéri alkotásunk, amit elhelyeztünk, hiszen Veszprémben a Benedek-hegy bejáratánál ott van az Ecce Homo szoboralkotásunk, Budapesten a parlamenti vázánk, az Operaházban, a Zeneakadémiában vannak azok a díszvázáink, amelyek a Herendi Porcelánmanufaktúra egy-egy jeles évfordulójának emlékéül lettek középületben elhelyezve. Örülünk annak, hogy most Veszprémben egy nagyon szép, Viktória-mintával elkészített Herend-fát tudtunk a köznek átadni. Hamarosan állítjuk a következő köztéri alkotásunkat is: Budapesten, a József nádor téren Rothschild mintás műremek fogja hirdetni Herend nagyságát, valamint a művészetek és a jövő iránti elkötelezettségünket.
Milyen herendi kiállítások várják a látogatókat mostanában?
A Herendi Porcelánmanufaktúra stratégiája három pilléren nyugszik. Sikeres gazdasági társaság elve – nyereséget és profitot kell termelni, hiszen saját erőnkből kell a Manufaktúrának a megélhetését és jövőjét biztosítani. A második pillér a szolidaritás elve – szolidárisnak kell lennünk a világgal szemben, az országgal szemben, ahol élünk és dolgozunk, és a helyi községgel szemben. A harmadik pillér pedig a kulturális misszió elve. Értékteremtés, megőrzés, átörökítés – ennek jegyében a manufaktúra folyamatosan kulturális kiállításokat rendez idehaza és külföldön. Az országimázs építésében is meghatározó szereppel bír a Herendi porcelán. Ha a közelmúlt kiállításait nézzük, akkor Fehérvárcsurgón, Sárváron, a Herendi Porcelánmúzeumban és Balmazújvárosban nyitottunk kulturális kiállítást. Emellett készülünk egy csehországi kiállításra, és ha minden jól megy, akkor még ebben az évben Rómában is Herendi kiállítást fogunk megnyitni.
Folyamatosan jelen vagyunk a kiállítótermekben, ezzel próbáljuk Herend értékeit a felnövekvő új generációknak is megmutatni. Kulturális kiállításainkon keresztül hirdetjük a Manufaktúra saját magáról kialakított önképét, amely az alábbiakban fogalmazható meg: a Herendi Porcelánmanufaktúra az egy kultúra- és értékteremtő közösség, amelynek feladata, hogy megőrizze és átörökítse évszázados értékeit, ahol a szépség, az egyediség és a kiváló minőség a mindennapok része.
