A magyar balsorsmentalitás – Múltba merengés, a jelen tékozlása, szorongás a jövőtől

Palotai-Kóbor Zalán 2017. Júl. 31. 0 6

A magyar nép alapvető borúlátása és a pesszimizmussal való szoros viszonya évszázados múltra tekint vissza. Mi sem bizonyítja ezt jobban népidentitásunk alapkövénél, nemzeti himnuszunknál, amelynek sorai – bár tömören felelevenítik történelmünk dicsőbb pillanatait – nagyrészt a századokon átívelő balsorsról zúgnak.

Rövid körbetekintést követően megállapítható, hogy mindez szöges ellentétben áll a rendre derűs hangulatú dicsénekekkel, legyen az inspiráló (francia), büszke (amerikai), vagy zengjen hűségről és kötelességtudatról (brit).

Olyasfajta tradíció ez, amelyhez láthatóan a magyar társadalom valamennyi polgára görcsösen ragaszkodik, és melynek kezelése helyett inkább olyan módszerekhez folyamodik, amik még károsabb helyzetet teremtenek elő mind saját magának, mind közegének. Ezeknek az eredete nyilván jóval régebbre vezethető vissza, mint Himnuszunk keltezése, ám a mű keretmondataiban ugyanúgy megtalálható, mint mindennapi életünkben – mélyen belevésve, már-már kitörölhetetlenül.


Napjainkban a pesszimista gondolkodásmód gyakran kéz a kézben jár a globálisan elterjedt népbetegséggel, a depresszióval (mellyel közel egymillió lakos érintett hazánkban). Magyarország a légborúlátóbb és legboldogtalanabb európai országok között helyezkedik el; egyfajta következményként mindössze Litvánia előzi meg az öngyilkossági ráta tekintetében az európai országok közül.


Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
´S lettél magzatod miatt,
Magzatod hamvedre?

A teljes társadalmi bizalmatlanság köszön vissza ezekből a sorokból: legalább egyidős a pesszimizmussal. Szinte feleslegesnek tűnik feltenni a költői kérdést, mégis hányszor hagyták a magyar arisztokraták elvérezni saját országukat? Meglehet, csak koraérett eszméiknek köszönhetően tartották úgy, hogy az önfeláldozás egy jobb célért (esetenként a hazáért) mégsem kifizetődő saját egyénjüknek, ennélfogva letettek az ilyen irányú próbálkozásokról.

Talán mindezen bizalmatlanság fő forrása a korrupció. Ez a jelenség átszövi a társadalom összes rétegét, és akárhová nézünk, nem lehet elkerülni. Bennünk él, belénk nevelik, és tudat alatt közösen osztozunk benne.
Mindez aligha adhat meglepetésre okot egy olyan gazdaságban, ahol az adócsalás gyakran elengedhetetlen eszköze a mindennapi betevő megteremtéséhez – márpedig az egzisztenciális biztonságérzet néha kénytelen felülírni a morált. A pesszimizmuson, depresszión és korrupción túl szintén jellegzetes népbetegség az alkoholizmus (több mint nyolcszázezer lakost érint). Katona József méltán híres Bánk bán c. operája egyszerűen foglalja össze az ehhez való viszonyunkat egy eltorzult Carpe Diem képében:


Gondold meg és igyál //
Örökké a világ sem áll //
Mégis, mit számít mindez, ha úgyis „eloszlik, mint a buborék”?


Az eddig felsorolt társadalmi deficitek legalább lehetnek annyira kiváltó okok, mint amennyire elkerülhetetlen következmények, a kettő közötti különbség szinte elvész. A gondot azonban mégsem a különbségtétel már-már lehetetlen természete jelenti, hanem az általános attitűd a problémák felé, ennek kulcseleme szintén megfogalmazódik himnuszunkban.

„Hisz megbünhödte már e’ nép
A múltat, s jövendőt”

Komfortos, ám annál károsabb felfogásmód, hogy aki eleget bűnhődött, annak ne kelljen a jövőben többet (vagy legalább egy jó darabig). Érdemes felvetni a kérdést, hogy amennyiben valaki folytonosan bűnhődik – értsd, szenved – nem tesz-e valamit sorozatosan rosszul? Ösztönszerűen az ilyesfajta felmerülő kérdésekre a kíváncsiságot csakis megfelelő válaszokkal lehet kielégíteni.

Azonban a válaszok keresését a polgár hajlamos a külvilágra korlátozni, és ha éppen nem megy jól a szekér, elég ránézni egy plakátra, vagy bekapcsolni a tévét, ahol lehetséges okok hadával árasztják el. Mint minden jól működő demokráciában, a polgáré a szabadság, hogy melyiket ragadja ki és találja szimpatikusnak. Amennyiben a polgárban felgyülemlett frusztráltság- vagy irigységérzet mások jóléte iránt elviselhetetlen mértéket ölt tényleges okok megtalálása híján, egyéb alternatívákhoz folyamodhat. A popkultúra és teljesítmény nélküli celebek világában nincsen nehéz dolga a negatív érzelmek csillapításában; a kereskedelmi tévék adásain szereplő hírességek igénytelenségek tömkelegét sorakoztatják fel (mely egy, még a polgárénál is önérzet nélkülibb világképpel szolgál).

A legtermészetesebbnek tűnő válaszok azok, amiket a leggyakrabban kínálnak fel, és könnyen elérhetőek. Amennyiben a polgár elindult a válaszkeresés göcsörtös útján, sőt, még találni is vélt egy-kettőt, a segítséget is kívülről várja, olykor kétségbeesetten (vagy talán remény-vesztve) fohászkodva érte;

„Szánd meg, Isten, a magyart”

A gondot pusztán az jelenti, hogy életünkben nincsen deus ex machina, és a változás mindig belülről halad kifelé, nem pedig fordítva. Nincsen egyszerű dolga annak sem, aki a változás útjára lép, hiszen a modern fogyasztói társadalom felszínes örömei és annál mélyebb függőségei sem járulnak hozzá annak eredményességéhez. A legegyértelműbb példa maga a Facebook, melynek algoritmusai megrekesztik a változ(tat)ás lehetőségét azáltal, hogy mindig a számunkra kedves tartalommal kecsegtet, továbbá felületén létrehozhatjuk saját, kozmetikázott virtuális valóságunkat, kész teremtő szerepet öltve magunkra.

Teremtő helyett saját magunk megváltóinak, messiásának kell lennünk, és nem külső okok és magyarázatok tömegével nyugtatni egónkat, miközben létünk ideje illékonyan tovaszáll, hogy soha ne térjen vissza. Egyének változása vezet a társadalom kollektív formálásához – legyen az pozitív, vagy negatív. Múltba merengés helyett abból meríteni kéne, a jelen tékozlását pedig a jövő építésére fordítani!

 

Tags: 5perc, alkoholizmus, depresszió, himnusz, irodalom, Kölcsey Ferenc, korrupció, magyar, mentalitás, pesszimizmus Categories: 5PERC
Related Posts