Poszthumán című versével Tamás Dénes lett az f21.hu első alkalommal kiírt verspályázatának nyolcadik helyezettje, melynek témája az ökológia volt. Az öttagú szakmai zsűri shortlistjére tíz vers fért fel, ezeket hétről hétre fogjuk közölni Kortárs rovatunk Öko-líra sorozatában!
Tamás Dénes: Poszthumán
Az alacsonyabb volt vágyakozóbb.
Megnövelte koronája térfogatát:
élére fordított leveleibe
szabadon kapott bele a meleg déli szél.
A törzsén vibráló üdítő sárga
vörössárgára váltott az ágak szétválásánál,
erőszakos érzékiségbe a lenti derű.
A termetesebb tartózkodásába burkolózott.
Sziklafal takarásában túlságosan
magasra kellett növessze törzsét.
Összegubancolódott ágaiban sértett büszkeség.
Létezése felemésztette párosodni vágyó energiáit.
Két havasi cirbolyafenyő.
Súlyos fejetek, ahogy belelógatjátok fényteretekbe.
Ennyi levegőt, ennyi fényt, ekkora teret felfogni,
ennyi simogatást, hajladozást, villódzást magatokba gyűjteni,
majd mindezt szétsugározni.
Van ahol a fény nem láthatóvá tesz,
maga az eledel.
El tudjátok képzelni azt a világot,
amelyben nem a szemeknek
felkínálkozva történnek a dolgok?
Azt a nagyságot, terebélyességet,
kiterülést, égbe szabadulást,
amit nem lát senki?
A szavak is nyitva tartott szemek.
Vakon, szavak nélkül kellene
közelébe férkőzni a történőhöz.
A gerincoszloppal nyújtózkodva utána eredni a felmagasodásnak.
A ráncok rajzolatával követni a kérgek árkait.
Az ujjbegyekről lefejteni a bőrt,
s kitapogatni az idő fájdalmát egy
lehasadt ág csonkjáról.
Gyomorsavban feloldani
az elválasztottság miatt érzett keserűséget.
Érzékelsz, módosulsz.
Két ember között – in concreto – nincs semmi.
Valóban nincs.
„Úgy szeretni, ahogy lélegzünk.”
De próbálj levegőt a másik szájából venni.
Reménytelenül vergődni egymáson elcsúszó testeken.
Van, ahol a szerelem valóban életet ad.
Mintha egyenes módon adnál és kapnál vért szerelmedtől.
Egymásba ömölnétek,
éltetnétek egymást.
Minden egyes porcikátok egymásért kezdene létezni.
Rejtőzködés nélkül.
A szerelem eddigi lexikája és grammatikája mellébeszélés.
Így csak egy fa érzékelhet egy másikat.
Nem a testét kínálja fel, hanem az életét.
Egészen a legkisebb gyökérzetig fedi fel magát.
Két havasi cirbolyafenyő.
Ömlik ki, ömlik ki lomjaikból a tagolatlan gondolat.
A láthatatlan, hatalmas lét gyönyörűsége reszket bennük.
Odaúsznak a közelükbe,
kidugják fejeiket a vízből,
– két szerelmes fénylény a jövőből –
elragadtatottan felnéznek rájuk a halak.
Tamás Dénes 1975 Sepsiszentgyörgy, író, kritikus, a csíkszeredai Sapientia EMTE tanára. Számos könyv szerzője. Lírakötete: Rémegyszerű versek, Napkút Kiadó, 2020.
