Marcel Duchamp, habár nem törekedett a népszerűségre és alkotásai saját korának művészi köreiben is megosztónak számítottak, mérföldkövet jelentett a XX. század művészetében, hiszen alapjaiban kérdőjelezte meg a magasművészet értelmezését és hitelességét. Munkái pimasz módon reagálnak a században dúló embertelenségekre.
A szabályokat semmibe vevő ifjú
Henri-Robert-Marcel Duchamp 1887. július 28-án született a francia Blainville-ben. Családjában nem ő volt az egyetlen, aki érdeklődött a művészetek iránt, nagyapja gravírozással foglalkozott, két fiú testvére pedig festő és szobrász lett.
1904-ben Párizsba költözött, ahol hamar megismerte a kor művészi trendjeit, azonban ahelyett, hogy egy irányt képviselt volna, inkább kísérletezett, próbálta áthidalni a különböző csoportok közötti határokat. Kezdetekben festészettel foglalkozott, amiben többek között a fauvizmus, Cézanne és a kubizmus volt rá nagy hatással. Utóbbi iránt való érdeklődése nem tartott sokáig, az irányzat statikusságát és rendezettségét túl unalmasnak tartotta.
Barátjával, Francis Picabiával ekkor kezdtek a non-figuratív művészetek felé fordulni. A kubisták által „túl futuristának” állított Nude Descending a Staircase, No. 2 (1912) festményét is ezen szellemben készítette. Az ironikusnak szánt mű mind Párizsban, mind New Yorkban csak elutasító kritikára talált. A negatív visszhangoknak köszönhetően Duchamp véglegesen hátat fordított a festészetnek.
Az esztétikával szembeszálló forradalmár
A hatalmas botrányt kavaró Nude festmény után az eredetiség értelmezésével kezdett foglalkozni, melynek eredményeképpen megalkotta a művészi alkotások egy teljesen új perspektíváját. A választott elemeket kiragadta eredeti környezetükből, és új kontextusba helyezte őket. Ezzel próbált rámutatni arra, hogy bármi lehet művészet, ha azt egy, a megszokottól eltérő térbe helyezzük, ráerőltetve önmagunkat a másfajta értelmezésre.
Ezeket az installációkat nevezzük ready made-nek. A név sokatmondó, hiszen maga Duchamp is kiemelte, hogy elsősorban nem alkotókról, hanem választókról beszélhetünk, akik nem hoznak létre semmi újat, csak elidegenítenek egy tárgyat és új közegbe helyezik őket. Az egyik legismertebb Duchamp-ready made a Forrás (1917). A rejtélyes álnévvel ellátott porcelán piszoár hatalmas ellentmondásokba ütközött az akkori művészvilágban. Ez az alkotás nem sokkal, de megelőzte Picabia dadaizmusról szóló cikkét, mellyel a mozgalom Amerikában is elindul.
A Zürichből induló „anti-művészet” mozgalom tagjainak elsődleges kifejező eszköze a cinizmus és a humor ötvözete volt. Alkotásaik semmibe vették a korábbi korok hagyományait, esztétikai ideológiáit, üzenve ezáltal a hanyatló civilizációnak: az elitista, magasművészetet képviselő társadalom tekintélye odaveszett a Nagy Háborúban elesett milliók halálával.
A dadaista kifejezésmód tökéletesen illeszkedik Duchamp személyiségéhez; iróniával, játékosan szembeszáll a hanyatló világ borzalmaival. Legjobb példája ennek a nihilista harcnak a Mona Lisa bajusszal (1919), mely kiválóan tükrözi a művész festészethez/művészethez való hozzáállását.
Hasonlóan a fent említett alkotáshoz, női alteregója, Rose Sélavy megteremtése is a nemek közötti áthajlások határainak bővítésére szolgált. Duchamp régóta foglalkozott a női test és az erotika viszonyával, amire korai festményei (Nude, Le passage de la vierge à la Mariée) is utalnak. Rose karakterében, Ducamp megteremtette önmaga tökéletes mását; neve szójátékból eredeztethető, élettörténetében ott rejtőzik a cinikus humor, megjelenése pedig bemutatja a nőiséget, nőiességet. Változatos portrésorozatát, a híres fotós, Man Ray készítette.
A mechanikus gépek kísérleti művésze
Számos ready made-je kapcsolódik a repeptitív mechanikus mozgásokhoz, mivel lenyűgözte a kerekek folyamatosan gyorsuló, éleket elmosó forgása. Első kinetikus installációjában (Roue de Bicyclette, 1913.), mint ahogy azt később ő maga realizálta, gyerekkora elevenedik fel. Az ember és környezetének kapcsolata visszaköszön a hokedlibe illesztett kerékben, ami a korábban említettek alapján Duchamp személyes emlékein alapszik. Ám ezek mellett a szürrealistákra hajazó, tudatalatti gondolatokat megidéző alkotások mellett, megjelennek a vizuális érzékelésre ható kísérleti konstrukciók. A Rotary Glass Plates (első változat: 1920.) egy mozdulatlan robotikus szobor, amely egy váratlan pillanatban kezd mozgást végezni. A kiszámíthatatlanság összeköti az idő különböző pontjait: a várakozást, a prekoncepciót, a gép beindulása által keltett sokkhatással, tapasztalattal és végezetül a vizuális effekt emlékével. Duchamp Moholy-Nagy Lászlóval és Alexander Calderrel karöltve új irányvonalak alapjaköveit fektették le a kinetika művészetbe való bevezetésével.
A mechanikus mozgások mellett kísérleti gépezeteinek fontos eleme volt a képek által generált benyomás. Rotorelief sorozata csak a kezdet volt, ami a Man Ray-jel közösen indított Anemic Cinema projektben (1926) teljesedett ki. A hét perces rövidfilmben végtelenül mozgó koncentrikus körök változó formáit látjuk, ami nem csak hogy vonzza a tekintetet, de megbabonázza a nézőt. Szándékosan nem tettek a mozgóképek alá hangot, hogy semmi se vonja el a figyelmet a látás általi érzékelésről.
Az új generáció tanítómestere
Habár kortársai körében Duchamp filozófiája elég megosztó volt, a későbbiekben rengeteg stílusirányzat merített inspirációt műveiből, többek között a pop- és op art, body art, installációk, konceptualizmus, minimalizmus.
Még 1968-ban bekövetkezett halála előtt, a 60-as években megjelenő új generáció ismerte fel, hogy ez a nézőpont kizárólag a vizualitáson keresztül gyökeresen megváltoztatja mind a művész, mind a befogadó hozzáállását az alkotáshoz. A kor egyik kiemelkedő alkotója, Peter Blake úgy fogalmazott, hogy Duchamp kinyitotta a lehetőségek ajtaját, hiszen elmélete alapján bármi, amit a művész csinál, művészetnek nevezhető.
Az ’50-es években megjelenő pop art nagy alakjainak többnyire alkotásai jelentették a kiindulópontot. Andy Warhol egyenesen rajongott a ready made-ekért, és számos esetben újragondolva elkészítette Duchamp installációit. Nagyon jól elsajátította az alkotások mögött rejlő iróniából fakadó kihívásokat. A két művész jó viszonyban állt egymással, hiszen személyiségük is nagyon hasonló volt; mindkettőjükben megvolt a rajongás a mindennapi tárgyak iránt, a nyelvek és szójátékok szeretete és a sokkoló hatás, amit ki akartak váltani az emberekből. A köztük lévő kapcsolatra, művészetükben megjelenő párhuzamokra 2010-ben a pittsburgh-i Andy Warhol Múzeumban külön kiállítás is szenteltek.
A fentebb említett Peter Blake szintén számos alkotásával tiszteleg előtte. Ezek közül az egyik sorozat Marcel Duchamp’s World Tour, ahol egy fantáziavilágban Duchamp maga kalauzol minket végig a világon, és találkozik a múlt és a jelen ismert művészeivel. Blake így próbálja bemutatni, mekkora befolyása volt a művészvilág alakulásában. Ugyanígy ő inspirálta a Beatles Magical Mystery Tour filmjének látványvilágát is.
Ha eddig nem is gondoltuk volna, most már biztosan kijelenthető, hogy Marcel Duchamp egy olyan mérföldkő a modern művészetek történetében, akinek köszönhetően radikálisan változott meg az emberek művészeti alkotásokhoz való hozzáállása. Vakmerőségében közrejátszhatott, hogy sosem tervezett megélni a művészetből, önmagának alkotott, kísérletezett, és próbálta más szemszögből vizsgálni a környezetét, szembemenve a korábbi eszmékkel. Megmutatta az utókornak, hogy nem feltétlenül csak fekete és fehér a világ, hanem igenis elmoshatók a határok.
