A Mai Manó Ház – sok más múzeumhoz és közintézményhez hasonlóan – idén is rendhagyó programokkal várta látogatóit. A Házba most kivételes bepillantást nyerhettünk, a nap során több alkalommal is indult épülettörténeti séta. Mi egy késő délután induló csoporthoz csatlakoztunk.
A délután érkező vihar sokakat meglepett, a Házba érkezők az épület előterében várakoztak. A szűk folyosó hamar megtelt, részben a még csepergő eső, részben a látogatók nagy száma miatt.
Nem sokkal később kezdetét vette az idegenvezetés. Kedves, mosolygós hölgy lép elő, Romoda Klára, aki a Mai Manó Ház egykori munkatársaként betéve ismeri az épület minden zugát. Előbb azonban a hely történetéről mesél, arról, hogy a századelőn, a kiegyezés idejében már működött ebben az épületben fotóstúdió.
Időutazás a Mai Manó Házban
Idegenvezetőnk sokat mesél nemcsak az épület, de a korszak történetéről is. A historizált épület ugyanis bizonyos értelemben egyfajta időkapszulaként őrizte meg a tizenkilencedik század miliőjét és technológiáit, amit napi használatban lévő bérházak csak igen kis része tud felmutatni.
Idegenvezetőnk először az első emeleti fogadóterembe kísér bennünket. Elmondja, hogy közel százötven évvel ezelőtt itt várakozhattak azok, akik fényképfelvételt szerettek volna készíttetni magukról. Most mi is egy ilyen, fényképezkedés céljából idelátogató pár útját fogjuk végigjárni. Nevezzük őket Etelkának és Jánoskának.
Idegenvezetőnk példája nem légből kapott. Leggyakrabban ugyanis friss házasok érkeztek, akik frigyüknek szerettek volna emléket állítani a korban még új technológiával, amit fényképészetnek neveztek. Ugyanakkor sokan fordultak a császári és királyi fényképészmesterekhez azért is, mert gyermekük legkorábbi éveit szerették volna megörökíteni.
Ők mind ebben a térben várakoztak. Itt tudták igényeiket, elvárásaikat egyeztetni a fényképésszel, illetve a fényképész itt mérte fel az alanyokat. Ekkor már gondolkodhatott rajta, hogy milyen beállítással és testhelyzetben mutatnának legjobban. A teltebb hölgyek gyakran fordultak azzal a kéréssel a fényképészhez, hogy alakjukat a képen formázza karcsúbbra. Mivel ezt lehetővé tévő utómunka a korban még nem volt elérhető, a fotósnak az alany beállításánál kellett a lehető legelőnyösebb pózt megtalálni.
A második emeleten folyt a fotózás, és annak közvetlen előkészülete. Idegenvezetőnk az eredeti falépcsőn irányít fel minket, ő a csoport közepén halad, hogy a legelső és legutolsó látogató is jól hallhassa. A kedves hölgy lépcsőzés közben is lelkesen, elragadottan magyaráz, pedig ez ma már a sokadik idegenvezetése.
Hamar felérünk a következő emeletre. Itt a fényképészhez érkező alanyok lepihenhettek, egy félreeső szobában a hölgyek megigazíthatták sminküket, ruháikat, ékszereiket a fotózás előtt. Ez a terem szalonként működött, a szoba belső udvarra néző keskeny ablakait eredeti Róth Miksa ólomüvegek díszítik. Idegenvezetőnk szerint ez a korban ,,nem volt nagy kunszt”, egy magára adó városi polgár csináltatott a közös helyiségek számára ólomüvegeket. A kérdés inkább az volt, hogy mekkorákat, és milyen díszítettséggel. A korban ennek ugyanis egyfajta státusszimbolikus értéke is volt.
A fotózásra érkezők innen léphettek a Napfényműterembe. Az épület egyik legimpozánsabb része ez, a széles szoba jócskán túlnyúlik a szomszédos homlokzatok vonalán, így a felhős idő ellenére is igen fényes ez a tér. A műterem teteje szintén üveg, erre – az egyenletes fényeloszlás miatt – fehér színű leplet húztak. A sok üvegablaknak egy másik hatása is volt, méghozzá az, hogy a szoba rettenetesen meleg. A párás időben a két mobilklíma sem tudott kellemes hőmérsékletet csinálni.
Ebben a korban más, ma már hasonlóan magától értetődőnek tűnő vívmány sem állt még rendelkezésre. Mivel villanyvilágítás sem volt, így a belső terekben olajlámpásokkal világíthattak, ám ezek korántsem adtak annyi fényt, amennyi elegendő lehet a fényképezéshez.
Idegenvezetőnk egy gondolatkísérletre invitált minket. – Képzeljük magunkat az 1880-as évekbe! Ventilátorról sem álmodhatunk, nemhogy ilyen klímákról! Akkor milyen meleg lehetett!
Hozzátette, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy a terem ablakai eredetiek, így ugyanannyi meleget engednek be, mint évtizedekkel ezelőtt. Praktikus volna ugyan modernre cserélni, de ennek az épületnek épp az a kulcsa, hogy amit csak lehetett, az építési állapotában meghagytak.
Etelka és Jánoska két háttér közül is választhatott – kanyarodik vissza vezetőnk példájához. – Rendelkezésre állt ugyanis egy beltéri és egy kültéri helyszínt formáló festett háttér a szoba két ellentétes pontján. Ezek nem csak önmagukban álltak, az alanyok a raktárból kérhettek különféle dísztárgyakat, bútorokat is a fotózáshoz. Antik oszlopok, szófák, kanapék álltak rendelkezésre, amelyeknek azonban nem csak dekorációs funkciójuk volt.
A korban egy kép elkészítése nem kis idő volt. A fényérzékeny anyagok és a fénygyűjtő lencsék még nem voltak olyan fejlettek, mint napjainkban. Emiatt egy-egy fénykép elkészültéig másfél-két percig mozdulatlanul kellett állniuk az alanyoknak. Ennek a mozdulatlan testhelyzetnek a tartását nagyban segíthette, ha az alany ülhetett, vagy egy alacsonyabb oszlopfőre támaszkodhatott, míg a kép készült.
Sétánk második felében a Ház látogatók elől elzárt részeibe is bepillantást nyerhettünk. A Napfényműteremből egy máskor elzárt lépcsőn jutottunk egy másik, kisebb terembe. Itt idegenvezetőnk megismertette a nagyérdeműt Pécsi Józseffel, aki a magyarországi tárgy- és reklámfényképészet egyik megalapozója volt.
A róla elnevezett könyvtárba is bepillanthattunk. A könyvtárról megtudhattunk, hogy – bár kevesen ismerik – szabadon látogatható, de az olvasás beiratkozáshoz kötött. Az itt található magyar és nemzetközi szerzők által jegyzett könyveket szabadon lehet itt olvasni, de kölcsönözni nem lehet, mivel ritka, nehezen pótolható darabokat is őriznek a könyvtárban.
Sétánk utolsó állomása az épület belső udvara volt. Itt a közönség megnézhette a régi bérlakásokhoz vezető belső lépcsősort, illetve a Ház belső homlokzatát. Ezen a részen irodák is működnek, így ez a rész sem látogatható máskor. A belső lépcsőházon keresztül jutottunk vissza a második emeletre, ahol a műterem működött. Itt, szintén a lépcsőházból megnézhettük a Róth Miksa ólomüvegablakok másik, belső felét is, innen kanyarodtunk vissza az épület előterébe, ahonnan sétánk indult.
A példánk két szereplője, Etelka és Jánoska is így kanyarodhattak a bejárat felé, miután megtörtént a fotózás. A képeket a Házon belül hívták elő, és készítették el róluk a kontaktnyomatokat is. Kérésre bizonyos retusálási munkákat is végeztek az itt dolgozó szakemberek, de néhány képet utólag kézzel ki is színeztek. A vevők ezeket a képeket vihették haza, egy pár milliméter vastag kartonlapon.
Idegenvezetőnk megköszönte a kifelé tartóknak a részvételt, sokan már esti múzeumlátogatásuk következő állomása felé vették az irányt. Látogatásunk nagyjából bő egy óra lehetett, így a múzeumi buszjárattal még mindenki elérhette a következő programot.
