A dokumentumfilm műfaja, amellyel fiatal képzőművészekről szóló sorozatunk kezdetét veszi, éppen egy határterület: az ismert definíció szerint a képzőművészet kézzelfogható, haszon nélküli alkotás, ebben is különbözik az iparművészettől. Onon viszont egy olyan rendező, akinek meglátásai rendkívüli helyzetéből adódóan is, már a vele való beszélgetés által érzékenyítőek. Nálunk debütáló diplomafilmje Itthon és otthon címmel a magyarországi mongol közösséget, szűkebben a mongol női kosárlabda-válogatottat mutatja be. Édesanyja, Raash Enkhtuya szemén keresztül belelátunk, számít-e még, hogy ki hogy néz ki, és mit rejt a cím, hány otthona lehet az embernek. Interjú következik a rendezővel, akit magát is igencsak foglalkoztat ez a kérdés.
Kezdjük azzal, hogy mesélj a gyökereidről: nálad ez sem volt átlagos, jól gondolom?
A születésem története elég vicces. [nevet] A szüleim itt dolgoztak Magyarországon: az anyukám 21-22 évesen jött ide dolgozni és itt ismerkedett meg apukámmal. Én itt fogantam meg, viszont anyukám akkoriban egyedül dolgozott, ezért úgy érezte, hogy ha itt szülne meg, akkor nem tudna felnevelni engem. Már a hatodik hónapban járt, amikor hazament, és így végül Mongóliában szült meg engem. Három hónapig ott volt velem, aztán visszatért Magyarországra, és én két éves koromig Mongóliában is maradtam. Anyukám bátyja nevelt fel a feleségével, meg a három gyerekével, mert ugye nekik már volt három kisgyerekük, így vállaltak engem is. Aztán a nagymamám szólt anyukámnak, hogy most már ideje lenne elvinni a gyereket, mert más ember gyereke lettem: a bácsikámat meg a nénikémet hívtam apának meg anyának. Emiatt kétéves koromban anyukám eljött értem és idehozott. Azóta itt élek. Persze az elején vicces volt, mert anyukámat fel sem ismertem, néninek hívtam, meg minden, de amikor idehozott, ő volt az egyetlen ember, akit ismertem, ezért tulajdonképpen hozzá voltam nőve. Apukámat meg végképp nem ismertem, az elején nem is engedtem, hogy egy ágyban aludjon velünk, hanem mindig lelöktem.
Egy teljesen átlagos általános iskolába jártam, viszont ott már szerettem rajzolni. Mindig is jó fantáziám volt és a művészetek álltak hozzám közel, ezért művészeti iskolába mentem, ahol dekoratőr szakot végeztem. Utána egy évig lakberendezést tanultam, viszont azt annyira nem éreztem magaménak. Az akkori egyik legjobb barátnőm a Kaposvári Egyetemre járt, mesélt róla, és láttam, hogy van itt képalkotás-mozgókép szak, és úgy gondoltam, hogy ez eléggé érdekes lehet. Én ugye filmezéssel soha nem foglalkoztam ezelőtt, viszont nagyon szerettem a filmeket, ezért ki akartam próbálni, új dolgokat akartam tanulni. Az elején nem volt túl sok önbizalmam e téren, mert a csoporttársaim többsége már évek óta videózott vagy filmeket csinált, úgy éreztem, le vagyok egy kicsit maradva. De aztán egyre több dolgot csináltam az órákon, pozitív visszajelzéseket kaptam, ezért úgy éreztem, hogy lehet, hogy jó lesz ez a pálya, amit választottam, és végül is úgy érzem, hogy jó döntés volt mozgóképre menni. Sokat tanultam, de nem mondanám, hogy maga az egyetem tanított sokat nekem, hanem inkább az egyetem alatt tanultam sokat önmagamról; éretlen emberből éretté váltam. Ezt a közösségnek köszönhetem, a barátaimnak, akiket ott ismertem meg. Az egyetem három éve sokat segített az önbizalmamon, tanulmányi szempontból és személyes téren is. Hála ezeknek az éveknek, meg tudtam alkotni egy olyan filmet, amit tényleg egyedül én magam készítettem el és ennek nagyon örülök, mert ha három évvel ezelőtt azt mondják, hogy én elvégzem az egyetemet, csinálok egy jó diplomafilmet és kitűnő eredménnyel diplomázok, valószínűleg nem hittem volna el.
Erről a szakról milyen irányba lehet elindulni?
A mozgóképről rengeteg irányba el lehet indulni szerintem, ami érdekel, tehát rendező, operatőr, világosító, castingos, producer is lehetsz. Mivel az egyetemen alapképzést végeztem, itt nem nagyon mentünk rá a specifikus irányokra, minden feladatot együtt végeztünk, mindenkinek a véleményére adtunk, nem voltak kiosztva a szerepek, mint a vágás, operatőri munka, így nem volt kötelező mindent kipróbálni.
Említetted, hogy a diplomafilmed a járványhelyzet miatt végül egyedül kellett elkészítened. Hiányzott ez a csapat mögüled?
A filmet eredetileg is csak egyetlen másik emberrel csináltam volna, az operatőrömmel, aki segített volna a vágásban is, mert ebben én elég amatőr vagyok, viszont így, hogy egyedül vágtam az egész filmet, nagyon sokat tanultam. Szerintem az ember egyébként is úgy fejlődik a legtöbbet, ha saját maga nekiáll a dolgoknak. Volt olyan, hogy hetekig hajnali ötig dolgoztam; nagyon sokszor kellett újravágnom az egész filmet, mert a konzulensem javításokat kért, ezt úgy ötször [nevet]. Volt, amit vissza kellett raknom, miután már kivágtam, mert anélkül mégsem volt az igazi. Egy teljes napig tartott, mire lefordítottam a teljes szöveget magyarra, és utána még feliratoztam is a filmet. Amikor nyolc órán keresztül fordít az ember, utána kicsit kiég az agya [nevet]. Soha életemben nem fordítottam még ilyen sok mongol szöveget, sőt mongol szöveget sem fordítottam soha, szóval ez nagyon nagy kihívás volt számomra, de örülök, hogy megtettem, nagyon büszke voltam, hogy ezt nem adtam fel.
A dokumentumfilm egyszeri választás?
Az egyetem első szemeszterei alatt sok megfigyeléses etűdöt kellett csinálnunk, nem színészekkel, hanem átlagos emberekkel, bármiről, ami érdekelt minket. Ez a dolog megfogott engem: hogy igazi emberekkel foglalkozzak, az ő életükkel, azzal, amin ők keresztülmennek. Valahogy ez a világ a fikciónál közelebb állt hozzám. Én is nagyon szeretem a játékfilmeket, de azt szeretném, hogy amit én alkotok, az igaz lenne és hű a valósághoz, ezért választottam a dokumentumfilmet.
Ebben a műfajban előny vagy hátrány a különleges származásod?
Szerintem ez szubjektív, én nem érzem hátránynak, jó dolog, hogy én eltérek az itteni, úgymond megszokott emberektől. Gondolkodásra hasonló lehetek, mivel itt nőttem fel, ebben a kultúrában, viszont a mongol származásom miatt olyan dolgokat tudok dokumentálni, meg úgy prezentálni, ahogy egy itteni ember nem tudna. Ha valaki onnan származik, máshogy áll hozzá a dolgokhoz és máshogy látja őket, főleg mivel én otthon is mongol neveltetést kaptam a szüleim által.
Számos művészeti ágban létezik az az alkotói magatartás, hogy az ember a saját szűrőjén keresztül szemléli a mindennapokat. Te is képzeletbeli objektíven át éled meg a dolgokat?
Nagyon gyakran előfordul, főleg most, hogy egy építési cégnél dolgozom, ahol rengeteg munkással találkozom. Mindig elgondolkozom rajta, hogy mennyi érdekes személy lehet itt, mennyi különleges életút, és hogy őket milyen jó lenne bemutatni.
Könnyen teremtesz kapcsolatot az emberekkel, akiket alanyodul választasz?
Nem mondom, hogy könnyen menne megkérdeznem, hogy követhetem-e egy napon keresztül őket, viszont ha valaki nagyon megfogott, és úgy érzem, hogy mindenképpen fel akarom venni, akkor nem félek annyira.
Innen hogyan tovább? Milyen fiatalként a pályán?
Most teljes állásban dolgozom, de ha elég pénzt összegyűjtöttem, mindenképpen szeretnék mesterre menni, dokumentumfilmes irányban. A jövőmet külföldön képzelem el, még nem tudom, pontosan hol, jó néhány lehetőségre nyitott vagyok. Szerintem a dokumentumfilm műfaja soha nem fog kihalni és sok fiatalt érdekel. Talán a dokumentumfilm annyira nem populáris, de mindig szükség lesz a dokumentálásra. Ez egy nagyon szép műfaj.
Ezt a kérdést minden, a sorozatban résztvevő alkotónak fel fogjuk tenni: szerinted mi számít művészeti alkotásnak? A közösségi médián megtalálható tartalmak változtattak ezen a képen?
A közösségi média szerintem lehetőségeket ad, a minőségből viszont elvesz. Most már a telefonoddal is készíthetsz valamit és felteheted az Instagramra. Ebből egy egész film is összejöhet akár, ilyen például Anna Frank, akinek csináltak egy Instagram fiókot az Anne Frank House-nál, és a sztorikon keresztül összeraktak egy filmet, tulajdonképpen a második világháborúról, és arról, hogy ő hogyan élte meg ezt az egészet. Szerintem nagyon kreatív dolgokat lehet kihozni ebből a lehetőségből. A 21. században élünk, ma már mindenki mást tekint művészi alkotásnak, vegyük például azt az esetet, amikor eladtak 120.000 dollárért egy falra ragasztott banánt az Art Baselen. Ez valakinek művészet, sok más embernek meg csak egy banán, felragasztva a falon. Szerintem, ha valaki művészeti alkotásokat készít és meg tud élni belőle, az művésznek számít, akkor is, ha én személy szerint nem tartom nagyra a munkáit.
Arra szeretnélek kérni, hogy javasolj egy olyan fiatal alkotót, akit te tehetségesnek tartasz, őt fogjuk felkérni a következő interjúhoz, illetve tegyél fel neki egy kérdést!
Az egyik olyan fiatal magyar művész, akit nagyra tartok, pont az egyik legjobb barátom, Helstáb Martin. Ő animációs és avantgárd filmekkel foglalkozik, most csinálja az első nagyjátékfilmjét, ami valószínűleg a jövő évben fog kijönni. Számos díjat nyert, és elég kritikus a filmesekkel szemben, ezért arra lennék kíváncsi, hogy ő a magyar filmesek közül kit tart igazán jónak, olyan filmesnek, aki másokhoz nem hasonlítható, egyedi ötleteket valósít meg.
