Helstáb Martin, a független filmes, aki a jég hátán is megél, sőt

Fiatal magyar képzőművészeket bemutató sorozatunk második része Enkhtuya Onon mongol származású dokumentumfilmesnek köszönhetően a pécsi Helstáb Martinnal foglalkozik. Martin fiatal kora ellenére a világ számos pontján gyűjtött már be elismeréseket rövidfilmjeivel Chicagotól Táplánszentkeresztig, wikipedia és IMDb szócikkei pedig amellett, hogy meglepően részletesek, jól mutatják, hogy a marketing inkább már self-branding, illetve hogy a név nem az év függvénye. Első nagyjátékfilmje, a kitalált, de nem képzeletbeli vidéken játszódó Zazongpari idén fog megjelenni. Azoknak, akik a szekérderéknyi elérhető interjúk után érkeztek ide, javasoljuk, hogy ugorják át az első, zanzásított eredettörténetet tartalmazó kérdést, vagy kezdjenek a beágyazott rövidfilmekkel!

Adok egy percet, próbálj meg ezalatt bemutatkozni egy olyan embernek, aki még soha nem hallott rólad semmit.

Helstáb Martin vagyok, a filmek nyelvén fejezem ki a gondolataimat a világról, ezekből elég sok van és igyekszem őket bővíteni, ezért ha valakivel megismerkedem, akkor neki is inkább kérdéseket teszek fel, hogy még többet megtudjak a világ azon oldaláról, ahonnan ő nézi azt, hogy így még többet tudjak mondani az én perspektívámból. Filmeket készítek, úgy hat éve, a képzőművészettel pedig 4-5 éves korom óta foglalkozom; ezalatt sokat tanultam, és lehet, hogy ezt a tudást egyszer tovább is tudom majd adni.

Lantos Ferenc iskolájába jártál, neki elég speciális rajzfejlesztési módszere van, ugye?

Igen. Az egész művészeti nevelési módszer, amit Apagyi Máriával, a feleségével kialakítottak, nagyon komplex, integrált, interdiszciplináris. Ebbe én öt éves koromban kerültem bele, mert a nővéremet is az ő pécsi iskolájukba íratták a szüleim, így már az óvoda alatt oda jártam, majd hivatalosan hattól tizennyolc éves koromig. A tanárommal, Lantos Évával, [Lantos Ferenc lányával] még mindig összejárunk félévente túrázni és megbeszélni a művészet és az élet dolgait.

Ők a hagyományos művészeti oktatással szemben elsősorban nem a technikát, hanem a szellemet és az embert fejlesztik.

Nem modelleket és csendéleteket rajzoltunk, hanem az volt a fő, hogy hogyan gondolkodunk a világról, és hogy összefüggéseiben lássuk a történéseket. Léteznek interdiszciplináris alapproblémák, mint a szimmetriák, az ismétlődés, a kontrasztok, ezek a dolgok vizuális nyelven is kifejezhetőek, és nyilvánvalóan meg tudom őket jeleníteni filmen is, csak más eszközökkel.

Milyen szakon tanulsz most?

Tavasszal, az állami féléveimet kimaxolva nem terveztem továbbtanulni, szívesen dolgoztam volna egy krokodilfarmon vagy tücsöktenyészetben. A közben felerősödő autoimmun ízületi gyulladásaim miatt viszont hosszú távon jobb befektetésnek láttam az elmém pallérozását. Lichter Péter filmrendezőnek kedvelem a munkáit és a gondolkodásmódját, itt tanít Pécsen; ő a filmes tanszék [Filmtudományi és Vizuális Tanulmányok] vezetője. Van egy dokumentumfilm-rendező mesterképzése, ahová nem tudtam a pótfelvételivel jelentkezni a nyáron, ezért elkezdtem a kommunikáció- és médiatudományt, ahonnan átjelentkeztem erre a dokumentumfilmes szakra, és így most tavasztól ott tudom folytatni. Ha kidobnak az ajtón, bemászom az ablakon. [nevet] Tanultam a kommunikáció szakon is hasznos dolgokat, a kutatásmódszertan például a későbbi pályámon, ha szeretnék tanulmányokat írni, biztos, hogy jól fog jönni, viszont azért a film az én életem.

Mindig a film volt a fő irányvonal?

Nem. 19 éves koromig kamerát sem nagyon fogtam a kezemben. Amit alapvetően tanultam a Martyn Ferenc Szabadiskolában, az a képzőművészet volt zenei analógiákkal, viszont mindig zoológus szerettem volna lenni, szerettem mindent már kiskorom óta, ami az állatokról szólt, és ez megjelenik a filmjeimben is szerintem. Amikor az egyetemen [PTE TTK] biológia szakon találtam magam, komolyabb tudományos kutatásokba is belefolytam. Mindig a hegyre mentünk machetével pockok után kutatni, száz csapdát kiraktunk, ezt nagyon élveztem, de utána rohannom kellett haza, mert a fizika, kémia és matek órákra kellett tanulni mellette. Ezek már kevésbé voltak jók, de ugyanannyira részei lennének a biológiai kutatásnak.

Amit hiányoltam, az az, hogy nem tudtam megélni benne a kreativitásomat.

Amikor egyszer egy kémiavizsgán elkezdtem részletesen lerajzolni az elektronokat mazsolás puding képében (ez a kémiában egy atommodellre használt hasonlat), a tanár azt mondta, hogy magának inkább rajz szakra kéne mennie, nem pedig biológiára. Végülis átmentem a vizsgán, mert azt mondta, hogy ez eddig egy egyes, én elájultam, és akkor mondta, hogy oké, akkor legyen kettes. [nevet] Még mindig a biológiához kötődően kerültem a filmekhez: írtam egy forgatókönyvet egy zöldenergiával kapcsolatos forgatókönyvíró pályázatra, amivel nyertem egy csomó pénzt és elmehettem a forgatásra. Sosem mondom interjúkban, mert ez eddig egy szép történet lenne, de amikor megérkeztem a forgatásra, elmondták, hogy valójában nem is az én forgatókönyvem szerint fognak forgatni, hanem helyette egy ócska Monty Python-feldolgozást, mert aláírtam, hogy bármit csinálhatnak a forgatókönyvemmel.

Onon említette, hogy nagyon kritikus vagy a filmekkel és filmesekkel kapcsolatban. Miért, miben?

Ahogy olvasom Lantos Ferenc írásait, ő nagyon kritikus a művészetet komolytalanul és felszínesen művelőkkel szemben, tehát azokkal, akik nem is próbálják megérteni a világot általa, csak szórakoztatásra gyártanak művészetet, vagy az ötleteik nem eredetiek. Ezt én a filmezésre áttéve ugyanúgy gondolom: nem szeretem a felszínességet, a lopást. Szeretem, amikor valaki megpróbál hitelesen szólni, és nem egyszerűen.

Utálom, amikor egy film legitimizálja azt, hogy hétköznapi problémákra egyszerű választ adjunk,

míg egy kicsit mélyebbre ásva meg lehetne találni a valódi megoldást a problémák kvázi-megoldása helyett, amit a Disney-világ kínál. Elég kritikus vagyok, ritka az, hogy valami olyat találok, ami tényleg tetszene. Idén is csak egy volt, a szolnoki filmfesztiválon Roy Andersson Történetek a végtelenségről [About Endlessness] című filmje. Nem csak a filmek terén vagyok ezzel így, szerintem például az, hogy valaki rajzfilmfigurákat és animéket másol, nem tartozik a művészet címszó alá.

Mondj olyanokat, akik viszont megütik nálad a mércét.

Vannak azért emberek, akiket követek, nemzetközi színtérről egy thai rendezőt, Apichatpong Weerasethakult, Panos Cosmatos görög-amerikai rendezőt, tőle a Mandy című film ismertebb, az iráni-amerikai rendező Ana Lily Amirpourt [Csadoros vérszívó, 2014], Harmony Korine amerikai rendezőt, aki a Spring Breakerst készítette. Alejandro Jodorowsky, aki idén 91 éves, és David Lynch, aki a Twin Peaks rendezője nagyjából látják a lényeget, igyekeznek a dolgok mélyére nézni, a művészetük egyedi, de nem öncélú.

Látjuk, hogy ők mint emberek hogyan gondolkoznak a világról, és ezt kompromisszumok nélkül.

Azt nem szeretem, hogy vannak olyanok, akik kivágnak jeleneteket filmekből azért, mert különben a 18-as kategóriába sorolják, és úgy kevesebben néznék meg a moziban. Az autonóm művészetet szeretem. Ha magyarokról beszélünk, akkor van egy ”listám” öt emberről, akikkel ugyan másként alkotunk, de őket a nyitott, értelmes gondolkodásuk miatt elfogadnám mesteremül: már mondtam Lichter Pétert, az elmúlt fél évben minden követ megmozgattam, hogy nála tanulhassak, vannak még a Buharov-testvérek, akik különleges avantgárd jellegű filmeket készítenek és Fliegauf Bence, a kedvenc magyar filmem jópár éve tőle a Tejút [2007], amit soha nem tudnék rendesen végignézni, bele szoktam tekerni vagy háromszoros sebességen nézem. Az a rossz, hogy a kedvenc filmjeim általában hosszúak és unalmasak, ezért dupla sebességen nézem őket. Végül Nemes Gyula, akinek még egy filmjét sem láttam, csak az előzetesét, viszont hallottam beszélni, és abból sejtem, hogy ő egy jó gondolkodású alkotó lehet. Azok a filmek, amiket én szeretek, azért unalmasak, mert minden sallangtól mentesek, a hatásuk is később érvényesül. Olyan dolgot fogalmaznak meg, ami érvényes erre a világra, anélkül, hogy egy primitív szinten hatnának az érzelmeimre. Azok a filmek, amik azonnal hatnak és erősen, szerintem többnyire felszínesek.

Ki az a fiatal magyar képzőművész, akit szívesen látnál a sorozatban? Őt fogjuk felkérni következőnek, és feltesszük neki a kérdést is, amit írsz.

Tudnék ajánlani egy csomó embert, akik velem együtt a Martyn-iskolából erednek, de belőlük pszichológus, építész vagy orvos lett. Alkotó emberek, de nem a képzőművészet területén. A Lantos-oktatás egyik lényeges eleme az, hogy ember-művet kell emelni. Szerinte azok az emberek, akik átlátják a világot, a művészetben és más szakterületeken is meg tudnak nyilvánulni. Michelisz Évát ajánlom, akivel 11 évig egy csoportban alkottunk délutánonként, és azóta is félévente találkozunk egy kiscsapatos kirándulásra vagy művészeti táborra. Évivel egész más a személyiségünk, én nyers, harsány formákkal dolgozom, ő finoman árnyalt vonalakkal érzékeltet vizuális viszonyokat. Az alapokat az építészetben és a tervezőgrafikában is kamatoztatta, ezért a kérdésem épp erre vonatkozik: akadálytalanul ki tudta-e bontakoztatni a gondolkodását ezeken a kötöttebb „vonalzós” alkotóterületeken?

Mivel a filmekkel kapcsolatban minden feladatot te végzel, része a munkádnak a self-branding, vagyis az énmárka-építés is, ugye?

Sokszor látok olyat, hogy valakiben van tehetség és akarat arra, hogy valami jót és értelmeset alkosson, viszont nincs benne ambíció arra, hogy eljuttassa az emberekhez; nem tudja a munkáját népszerűsíteni. A marketingem igazából abból áll, hogy nyilvánosan elmondom, hogy hogyan dolgozom és min.

Nem mondok valamit csak azért, hogy népszerűsítsem a filmemet, fontos a hitelesség

még akkor is, ha éppen magam alatt vágom a fát egy-egy nyilatkozatommal. [nevet] Szerintem nagyon lényeges, hogy egy alkotó próbálja meg sikerre vinni és eljuttatni a közönséghez a munkáit. A kedvenc rendezőim mostanában törlik magukat az Instagramról, pedig én szeretnék belelátni az életükbe, sőt a legtöbbjük egyáltalán nem is használ közösségi médiát, pedig szerintem sokak számára edukatív lenne látni, milyen életmódot folytatnak azok, akik inspirálólag hatnak rájuk. Hogy ne csak az alkotásaikból, hanem az életmódjukból -ami jobb esetben összefüggésben van az alkotásaikkal- nyerjenek tanulságot. David Lynch a karantén alatt minden nap kitett egy youtube-videót, amin bemondja reggelente a napi időjárást és megemlít néhány fun factet [vicces tény], mint hogy ma van a gyerekének a szülinapja, meg megmutatja, min dolgozik éppen. Ilyen életutakból inspirálódni azért nagyon becsapós, mert ezek az emberek teljesen más közegben és környezetben, a 60-as évek Amerikájában boldogultak művészként, mi pedig most 2021-ben, Magyarországon vagyunk. Itt egész más viszonyok között kell megoldania egy művésznek azt, hogy ki tudja magát fejezni és meg is tudjon belőle élni.

Te nehéznek találod?

Szerintem a kultúrában sokkal több pénz van, mint amennyit érdemelne. Nyilván nem könnyű és a támogatások elosztását sem látom értékarányosnak. Sok a megélhetési filmes, ha pedig az alkotás külső megítélésétől valakinek az anyagi biztonsága függ, ott a művészet óhatatlanul korrumpálódik. Rám sem hintik koboldok a pénzt szivárványból; most azért tanulok tovább, hogy akadémiai pályán oktathassam a művészetet. Utálom azt a hozzáállást, amikor valaki szenvedő, meg éhező művésznek adja elő magát, és azt mondja, hogy itt ebből nem lehet boldogulni: „inkább elmentem szobafestőnek, mert az igazi festészetből nem lehet megélni”. Hát a kifogásokból se. Akinek van egy fontos víziója, annál általában nem a pénz az akadálya, hogy megvalósítsa.

Zárjuk a mindenki által megválaszolt kérdéssel, a művészet definíciójával – szerinted.

Mondhatnánk, hogy minden, amit megalkot az ember, de akkor azt is ide sorolnám, amit a többi állatfaj készít, például van olyan hal, ami geometriai formákat karcol a homokba. A művészet számomra inkább tudatos, és olyasmi, amiben benne van a művész maga. Tartós, őszinte… Lantos azt mondja, hogy a tartalomból indulunk ki, az alkotásban benne kell lennie a világnak, legyen az képzőművészet, iparművészet vagy zene. Olyan módon vagyok neoformalista, hogy úgy gondolom, a tartalomnak egységben kell lennie a formával, a formának erősítenie kell azt, amit ki akar fejezni. Tehát mindent összevetve: a művészet az emberben lévő világ kifejezésére szolgáló eszköz.