Király Fanni Európa-szerte elismert ötvösművész, ékszertervező. Egyedülálló pergamenékszereivel Amszterdamban és Barcelonában részt vehetett neves nemzetközi művész-ékszer kiállításokon. MMA ösztöndíjasként római fibulákat foglalt ékszerekbe, emellett a Magyar Nemzeti Banknak tervez vert érmeket. Legutóbbi kiállítása a fehérvárcsurgói Károlyi Kastélyban tartott Friss Termés VI. Iparművészeti Szalon és Vásár volt, melynek szervező-kurátora volt. Pályájáról, munkásságáról, inspirációiról beszélgettünk.
A Magyar Iparművészeti Főiskolán fémműves-fémipari formatervező szakon mesterdiplomáztál 1997-ben. Mestermunkád a fertődi Esterházy kastélyban található architektonikus baldachinos ágy volt. Hogy jutottál el ezektől a nagyméretű tárgyaktól az ékszerkészítésig? Miért ezt választottad?
Igazából ezt úgy kell elképzelni, hogy a főiskolán haladtunk a pici tárgyaktól a nagy tárgyak felé. Ezt a mestereink, Péter Vladimir és Bánfalvi András úgy fogalmazták meg, hogy a társadalomra kevésbé veszélyes pici tárgyaktól haladunk a nagy tárgyak felé, amiket sok ember lát, és ha azok nem sikerülnek, rontják a közízlést. Mi mindent tanultunk egyébként, ékszert, asztali tárgyakat, kisbútort… Tulajdonképpen bármit képesek lennénk megcsinálni, minden teljesen azon múlik, mire van igény. Hogyha társadalmi igény lenne arra, hogy baldachinos ágyat csináljak, akkor nagyon szívesen csinálnék. De az ékszer mindennapi dolog, most erre van kereslet.
Volt olyan megbízásod, amit kiemelnél? Milyen típusú tárgyakat szeretsz a legjobban készíteni?
Ékszert szeretek a legjobban készíteni. Szeretem, hogy saját örömömre, megalkuvás nélkül készítek sorozatokat, és mindig hiszek és bízom abban, hogy a munkáimnak lesz gazdája. Nem azért csinálom, hogy valaki megvegye, hanem a szemem előtt van egy ékszersorozat, és ez visz. Az utóbbi években a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa voltam, ez lehetőséget adott arra, hogy sok időt és pénzt tudjak áldozni a munkámra, ezért az elmúlt három év nagyon termékeny volt.
Emellett az utóbbi időben vert érmeket tervezek a Magyar Nemzeti Banknak, ez nagy öröm és kihívás. Nem az egyedi megbízást szeretem ebben, mert sokszor a munka kompromisszumokkal jár, hanem azt, hogy sok emberhez eljut, amit készítek.
Rengeteg anyaggal dolgozol: sokféle ásvány, gyöngy, fa, pergamen és egyéb természetes anyag is megjelenik ékszereidben. Honnan merítesz inspirációt az anyaghasználathoz?
Az anyagokból merítek inspirációt, azáltal, hogy találkozom az adott matériával. Nem úgy dolgozom, hogy kitalálom, szeretnék egy ilyen vagy olyan követ, és addig vadászom, amíg meg nem találom, hanem megtalálom a követ és arra indul el a fantáziám. Az, hogy végül az ékszer milyen lesz, általában mind természeti inspiráció, még akkor is, ha az ékszer absztrakt, és nem hasonlít semmilyen természeti formára. Anyaghasználat szempontjából majdnem csak természetes anyagokat használok, mert úgy érzem, hogy azok életciklusa, tartóssága, időben való változékonysága közelebb áll egy ember, állat vagy növény változásához. Olyan tartós ékszert szeretnék csinálni, ami ötven év múlva is ékszer.
Van most a kortárs ékszernek olyan vonulata, ami társadalmi problémákkal foglalkozik, azok anomáliáit tárja föl. Megmondom őszintén, hogy rettentő sokat olvasok, gondolkozom, de amikor ékszert hozok létre, nem a társadalmi igazságtalanság ellen szeretnék lázadni. Nekem az a célom, hogy harmónia és öröm sugározzon az ékszereimből. Sok minden ellen van lázadnivaló, de nem az ékszert tartom a lázadás kifejezési formájának.
Időmérték című sorozatod az idő témájával foglalkozik. Nagyon különleges technikával jeleníted meg családtagjaidat. Hogyan készültek a bőrlenyomatos munkáid?
A Legnica Ékszer Fesztivál 2020-as nemzetközi ékszertervezési pályázatának címe „Silver” volt, erre készült ez a három ékszer. Az ezüst adott volt, erre kerestem valamit, innen jött a silver age, azaz az ezüstkor – ezek az én szüleim. Arra gondoltam, hogy az emberi bőr változását fogom dokumentálni, ami eleinte selymes és puha, aztán napcserzett, aztán a korral egyre barázdáltabb lesz. Technikailag ezek az ékszerek úgy készültek, hogy gipszlenyomatot készítettem a családtagjaim bőréről. A gipszbe puha méhviaszt simítottam és abból vágtam ki a formákat, amiket szerettem volna befoglalni és ezt öntöttem ki végül ezüstből. A kész ékszer végül pont úgy nézett ki, mint az adott kézfej bőre. Az ékszerek édesanyám, édesapám, a férjem és az én bőröm lenyomatai. Ezek persze nem eladók, mindenkinek a saját családjáról lehetne ilyet készíteni, mert ez nagyon személyes.
Az idő mellett a játékosság is nagy szerepet kap munkáidban – sok ékszered mobil, többféleképpen állítható darabok, amikkel lehet játszani. Mit jelent neked a játékosság és hogyan van jelen az életedben?
Nagy hagyománya van annak, hogy az emberek olyan tárgyakat viseltek, amik arra szolgáltak, hogy amikor feszültek, idegesek vagy gondolkoznak valamin, akkor fogdossák őket. Tulajdonképpen ilyen az olvasó is, ami archaikus és kultikus tárgy, amivel az imát kísérik.
Ez ma is így van: az emberek szeretnek a kezükkel valamit mozgatni, forgatni, ami az idegességet oldja. Sosem érdekeltek az olyan típusú ékszerek, amikor van egy kő, azt egy fémtárgyba foglalják karmos foglalattal és akkor az ott van. Engem az érdekel, hogy az ékszer konstrukció, egy háromdimenziós plasztika, és így nagyon érdekes szerkezete van. Szeretem, hogyha valamit sokféleképpen lehet viselni, és lehet vele játszani. Szerintem játszani mindenki szeret, és ezt lehet segíteni az ékszerekkel.
Gondolom, a tervezést és az ékszerkészítést is fel lehet fogni egyfajta játékként?
Abszolút. A kreatív dolgokkal való foglalkozás részben a lelki egészség forrása is. Az ékszerkészítéstől jobban vagyok én is, és az is, aki használja, amit készítek. Merthogy nem dísztárgyakat készítek, hanem használati tárgyakat. Az ékszerre sosem úgy gondolok, hogy vitrinben, kirakatban, fiókban végzi majd, hanem nagyon szeretném, ha hordanák. Amikor visszajön egy vevő, és azt mondja, húsz éve hordja az ékszert, és picit megkopott a kő, annak nagyon örülök, mert ez nemcsak azt jelenti, hogy tartós, hanem azt is, hogy szerették, és ennyit hordták.
Most novemberben a Friss Termés VI. Iparművészeti Szalon és vásár szervező-kurátora voltál, a kiállítás Fehérvárcsurgón volt. Mi ez a rendezvény, és idén milyen művészekkel dolgoztál együtt?
A Friss Termés szerintem hiánypótló rendezvény, ötvözete egy kiállításnak és egy művészeti vásárnak. Azokat a prémium kategóriás darabokat sorakoztatják fel itt az alkotók, amiket múzeumba adnának, azzal a különbséggel, hogy a vásáron meg lehet fogni, föl lehet próbálni őket és a művészek is ott vannak személyesen három napig.
Az installációkat a fehérvárcsurgói Károlyi Kastély adottságaihoz igazítjuk, például a díszebédlőben van egy hatalmas asztal, ezen négy művész – két textilművész és két porcelánművész – terít. Tehát nem független alkotók állnak egymás mellett különböző asztaloknál, hanem csoportok jönnek létre, és egymással összefüggő installációkat készítenek.
Többek közt ott volt Fodróczi Kármen kosárfonó művész, aki Európát járva gyűjti össze a különböző nemzetiségek fonási technikáit, és ezeket ötvözi a magyar hagyományokkal. Az ő kosarai Szentgyörgyi Tünde papírmunkáival együtt jelentek meg, aki XIX-XX. századi könyvek nyomott mintás belső papírjaiból készít könyvkötészeti alapanyagokat. Harmati Hedi textiltervező és Schulteisz Márti ruhatervező is ott voltak idén. Én a Pataki Tiles Kézműves Csempe Manufaktúrával szoktam kiállítani, a Szűcs Eszter Anita által tervezett csempék és tálak jól mutatnak az ékszerekkel.
Nagyon jó, hogy ilyenkor egymástól is vásárolunk, csereberélünk és hordjuk, használjuk egymás tárgyait.
Széles a korosztály, van a nyolcvanhoz közel járó iparművész, és főiskoláról meghívott vendég is, törekszem is arra, hogy az esemény diverz legyen. Idén harminchárom felnőtt és három művészeti egyetemista vett részt a kiállításon.
Mesélsz arról, hogyan dolgozol?
A tervezési fázis nagy szellemi izgalom, de maga a megvalósítás meditatív, monoton munka. Kis szériában sokszorosítható ékszereket csinálok, ezeket egyesével készítem. A kő vagy faberakásos ékszereim megismételhetőek azonos formában is, de csak néhány példányban, mert a nyersanyagok, amiket felhasználok, csak néhány példányra elegendőek.
De minden az anyagtól függ. A pergamenékszerek esetében például teljesen azonos példányt lehetetlenség csinálni. Attól még, mert van egy pipacs nyakék, tudom, milyen színűnek kell lennie, és van egy sablon, ami alapján a bőrből kivágom a formákat, mégis mindegyik máshogy szárad meg, így mindegyik kicsit más.
Honnan érkeznek a vevőid, megrendeléseid?
A Lucky Shepherd tervezői bolt a legfőbb felületem. Itt van egy nagy vitrinszekrényem, és minden elkészült és saját tulajdonban lévő ékszeremet ide hozom. Ezenkívül régóta van weboldalam, ahol a sorozatok szerint fent vannak az elkészített munkáim, ez olyan inkább, mint egy digitális katalógus, hiszen szerepelnek benne a régi munkáim is, amiket már nem tudnék reprodukálni, mert már nincsen hozzávaló anyagom.
Webshopom is lett a Covid alatt, ott minden megtalálható. Persze csak azok a dolgok, amik egyáltalán eladásra készültek, mert sok munkám nem arra készül, hogy bárki megvehesse.
Ezek szerint vannak olyan munkáid, amiket valamilyen oknál fogva nem adsz el.
Nagyon sok ilyen munkám van, például a pergamenékszerek közül vannak olyan különleges, nagy méretű és nagy munkaigényű darabok, melyeket úgy érzem, nem lehetne reprodukálni, ezért megtartom, hogy egy-egy gyűjteményes kiállításon ki tudjam állítani. Ezen kívül minden ékszernek az első példánya nálam van.
Természetesen, amikor elkészül egy nagyértékű pergamenékszer, ami nem megismételhető, nem tehetem meg, hogy mindegyiket megtartom. De nagyon számon tartom azt, hogy melyik ékszer kihez kerül, és szoros kapcsolatban állok a gyűjtőimmel, időnként vissza is kérem az ékszereket. Most például a B32 Galériában augusztusban volt egy kiállításom, ami az MMA ösztöndíjprogram lezárása volt, és három sorozatot mutattam be. Az egyik sorozat címe a Talált Kincsek volt, ami megismételhetetlen ékszerekből áll. Ezek római fibulák, textildarabok, amiket befoglaltam, hogy megmaradjanak.
Mindegyikről tudom, hogy kinél van, és úgy is adom oda az ékszereket, hogy a vevők tudják, időnként visszakérem. Februárban nyílik kiállítás a Vigadóban az MMA munkákról, ott megtekinthetőek lesznek ezek a darabok is. Szerintem a gyűjtőknek jóleső érzés az, hogy az ő tulajdonukban lévő ékszer kiállításra kerül a Vigadóban vagy a Műcsarnokban, így szívesen odaadják a darabokat.
Térjünk vissza kicsit a Talált kincsek sorozatra, mert nagyon különleges. Honnan jött az inspirációd hozzá?
Nekem minden az idő-kötődésemből fakad, gyűjtögető vagyok, nagyon sok kis gombot, csipkét, legyeződarabot, törött mindenfélét elrakok, és azt szeretném, hogy mindenki tudja, ezek milyen szépek, ne csak én. Azért tervezek az idő témában, mert úgy gondolom, hogy ezeket a tárgyakat meg kell ünnepelni. Nekem ez a célom. Most olyan kultúrában élünk, hogy mindent megveszünk, majd gyorsan eldobjuk, ez tökéletes ellentéte annak, amit én gondolok.
Kik inspirálják a munkádat?
Mind a két tanárom nagy hatással volt rám azzal, ahogy gondolkodnak. Minket a főiskolán gondolkodni tanítottak, és ez az én gondolati rendszeremben is látszik. A folyamat nem úgy néz ki, hogy jön egy ihlet, azt papírra vetem és megcsinálom, hanem nagyon átgondolom azt, hogy mi mihez kapcsolódik, milyen csomópontokat hozok létre, milyen technikával dolgozom. Van az egész folyamatban egy rendszerelvűség, ami abszolút formatervezői gondolkodás, ezt biztos, hogy a mestereimtől kaptam.
Leon Bakst is nagyon inspirált, aki a szentpétervári orosz balett jelmeztervezője volt. Van is egy sorozatom, ami az Hommage a’ Leon Bakst névre hallgat. Hatalmas inspiráció volt számomra, ahogy ő az ékszereket használja. Az ékszer nemcsak elöl, a nyakban lehet, hanem a karunkon, hátunkon, bokánkon, lapockánkon, sőt bárhol lehet, és segíti a mozgásunkat. Az ő hatására jöttem rá, hogy ékszert bárhova tehetünk.
Mellette nagyon szeretem René Lalique-ot. Persze Lalique-ot mindenki szereti, de én azt a bátorságot szeretem benne, hogy sokszor szokatlan, alapjában véve nem értékes és furcsa nyersanyagokat használt. Olykor viszolyogtató állatokat idézett meg, mégis tárgyai összhatása harmonikus és fantasztikus. Mikor nagy dicsőségemre az Iparművészeti Múzeum vásárolt tőlem néhány darabot, és a múzeológusok kérdezték, mit szeretnék a raktárban kézbe fogni, rögtön mondtam, hogy Lalique-okat. Nekem ez fantasztikus élmény volt.
Igazából ezt a két – már halott – mestert és a két tanárom tudnám kiemelni. De folyton inspirálódom, nemcsak más ötvösöktől, hanem mindenkitől és mindentől, ami körbevesz.
Kiemelt kép: Király Fanni
