Gwizdala Dáriusz szobrászként végzett 2016-ban a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Diplomamunkájában különböző köztéri szobrokról vett mintákból hozta létre sajátos remix-szobrait, de azóta számos médiumban kipróbálta magát. Készített rajzokat, Szentendre közterén kiállított egy pszeudo-újságosbodét, amit valódi magazinok parafrázisaival töltött meg; az utóbbi két évben pedig növényekkel foglalkozik.

f21

Az elsőre ikebanára emlékeztető Kóró projekt már nagyjából két éve meghatározza Gwizdala művészetét. Legutóbb egy hatalmas daruról lógó virágkompozícióval rázta fel Ferencváros lakosait. A mű, ami már lebontásra került – véget ért a pályázatban meghatározott kiállítási idő – enyhén szólva megosztotta a közönséget. Művészi cselekvésről, szakmáról, giccsről és iróniáról beszélgettünk Gwizdala Dáriusszal.

Pár napja bontották le a ferencvárosi Public Art pályázatra készült installációd, de előtte még volt egy búcsúbuli a Markusovszky téren. Hogy jött az ötlet?

Már rögtön az elején úgy gondoltam, ha már egy ekkora léptékű dolog kikerül a köztérre, annak vagy az elején, vagy a végén – most összejött, hogy mindkét időpontban – legyen valami, sima kiállításmegnyitótól eltérő. Evidens volt, ha már közterülethasználati engedély van, és itt ez a motívum, ami fel tudja dobni az odaérkezők hangulatát, akkor ez legyen.

Nyilván zene is kell hozzá, eszembe jutott Dávid Ferenc, a Tilos Rádió 7térítő műsorvezetője, akivel jó kapcsolatban vagyunk, és már többször nyitott meg nekem kiállításokat. Megkérdeztem, van-e kedve segíteni a szervezésben, és abszolút nyitott volt, egyből rákapott a dologra, meg is beszéltük, hogy jó hangos kultúrtechno fog dübörögni.

Az első egy órában nagyon sokan érkeztek. Amikor ott voltunk és beindult a hangos zene, hirtelen elég vegyes érzelmek törtek rám. Rohadt durva izgalom, egy új fajta közösségi energia; nem számítottam rá, hogy a valóságban ez így fog kinézni, rögtön az első órában elkezdett önálló életre kelni a hangulat. Az időjárás miatti csúszások következtében a közterülethasználati engedély is össze-vissza vándorolt.

Az önkormányzat nagyon sokat segített, de egy kicsit lassan tudott reagálni. Péntekre szerveztük a bulit, de úgy jött ki, hogy szombaton lett, és akkor már nem volt engedélyünk. Beszéltem a kapcsolattartókkal az önkormányzattól, és mondtam, hogy ez most már kifog így menni, tök mindegy, mi fog történni. Szóval ezért is elég izgalmas volt.

Dávid Feri, akinek kicsit nagyobb rutinja van Tilos Rádiós vonalon buliszervezésben, azt mondta, húsz perc alatt le fogják lőni az egészet, ennek ellenére három és fél óráig ment, úgyhogy a lakóközösség odatette magát. (Nevet)

Szóval a végén kijöttek a rendőrök?

Polgárőrök jelentek meg. Beszéltünk velük, és nem mondták, hogy „egyből kikapcs”. Nyilván a zenére külön kellet volna engedély, ment egy kicsit a jófejkedés – jó arcok voltak. Utána beszéltem az önkormányzat munkatársával, és ő is úgy látta, ha még egy kicsit tovább feszítjük a hangulatot, az problémás lehet. Nagyjából le is tettük a buligépet, de mindenki, aki eljött, megkapta, amit akart.

Számodra a művészet inkább a magányos elmélyülés vagy a közösségek összekovácsolásának eszköze?

Én az utóbbira teszem a voksomat. Más karakterű művészeknek simán működik, hogy magányos harcosok legyenek. Bár azt mondom, lehet váltogatni, de én ezt tűztem ki célul. Olyannyira, hogy még a doktorim is nagyjából ezt a témát boncolgatja.

Nem feltétlenül a művészethez tartozó fétis, meg a műtárgyon keresztül lehet kapcsolódni az egészhez, hanem a konkrétumon át. Például az újságárusbódé Szentendrén is erről szólt, hogy egy helyzetet teremtsen és azon keresztül történtjen valami. A daruval ez egy nagyobb léptékben sikerült, és konkrétan a buli helyzete, az a három és fél óra, ami leginkább értékelhető. Mert aki ott volt, szerintem egy kicsit levegőhöz jutott abban a tekintetben, hogy sok beépült elfogadott készletünk van arra, hogyan használjuk a közteret: mit lehet, mit nem, mi az, ami belefér.

A szentendrei „újságosbódé”. Forrás: artcapital.hu

Kicsit úgy érzem, hogy a kilencvenes évek sokkal aktívabb volt ennek boncolgatásában, vagy maga a megfigyelés, illetve a rendszer nem volt ennyire kiépült. Ott akkor tényleg miénk volt az a terület. Legtöbbünk szerintem nem mer belegondolni abba, hogy többet is ki lehetne hozni, és egyesülni, megmutatni – ezekre van igény, ezek azok a pillanatok, közösségi helyzetek, amiket a rendszer kifejezetten próbál kiiktatni. Most már mindent áthat az ellenőrzés, ezért egyre fontosabb, hogy ehhez így álljuk hozzá és egymáshoz is.

Úgy gondolom, művészként olyan jeleket, motívumokat, minél nagyobb léptékben kell megalkotni, amiköré össze lehet szervezni egy ilyen élethelyzetet. A Kóró Felhő ilyen bálvényként vagy érzéki motívumként tudott ott lenni a tér közepén. Furcsa helyzet tudott teremtetni a Markusovszky téren, ha csak három és fél órára is: egy védő energiát. Más történt, mint ami történni szokott.

Tehát van egy szándák a hétköznapok állóvizének felkavarására?

Szerintem mindenképpen, ez egy alapvető vonal, aminek mentén egy mai kortárs művésznek gondolkodnia kell. Az intézmények jól bevált tereiben történő megnyilvánulás jelenleg már ismert. Engem az szokott kétségbe ejteni, hogy az európai közeg, beleértve a politikát, közéletet, elfelejtette, kezd kivészni belőle az a fajta underground gerillaközösség, ami 10–20 évvel ezelőtt még tudta nyújtani azokat az alap élményeket, amelyek hozzátartoztak a fiatalsághoz, és ez segített megélni a műveket. Azt gondolom, hogy a képzőművészetet nyugodtan bele lehet olvasztani az aktivizmusba, ez egy naprakész hozzáállás jelenleg.

Szerinted azok a reakciók, amik leginkább a közösségi médián elvitatták az installáció művészi értékét, pont ezt a hiányt jelképezik?

Szerintem nagyjából tök mindegy, mert maga ez a kommentszekció, meg az interneten történő kommentekben megnyilvánuló kommunikálás az nem az. Félmondatokat dobálnak egymás elé emberek, és tök érdekes, hogy ha általában legörgetsz, száz komment után mindig ugyanoda lyukadunk ki: vagy politika vagy irigység vagy anyázás.

Ez inkább annak a tünete, – ha lehet ilyet mondani – hogy az átlag közönség vagy átlagemberek eléggé el vannak tájolva. Senkinek nem ez a profilja, hogy vizuális érzékenysége legyen az embereknek. Szerintem már az általános iskolában eldől, maga az egész oktatási rendszer, a művészek által vitt ösztönös dolgok helyett egészen más irányba tart, úgymond az ész által befogható ügyek mentén szerveződnek az emberek.

Én úgy tudtam magamnak megfogalmazni, hogy az újtól való félelemben magyarázkodás, vagy a teljes kapcsolódáson kívüliség – és főleg a komment ennek meleg ágya – előhozza az érzelmeket, ilyen tőmondatokban, kisülés szinten ott vannak. Ezekkel annyira nem szoktam törődni, jót röhögök, amikor olvasom. Azt gondolom, művészként nem tisztem reagálni annyira se, hogy kitegyek egy A4-es papírt, amire leírom, erről és erről szól. Nagyon sok olyan reakció volt, ami a „mit ábrázol” kérdésnél nem jutott tovább. Nyilván nehéz, hogy ott egy daru, a hétköznapi ember azt egy darunak fogja látni. Kell egy vizuális érzékenység, hogy ebben lásd a kompozíciót. Ez nem ábrázolt semmit, ez egy helyzetet teremtett, és ezt így nehezebb kódolni, ha nem vagy benne a kultúra folyásában.

Kóró Felhő 2022. A művész számára a Koós és Wéber darus cég biztosította a gépet.

Szerinted mi lenne az a nézőpont, ami segíthetné ezeknek az embereknek a mű befogadását?

Sokkal több ilyenre lenne szükség. Az általános és a középiskolai oktatást megnézve, hogy mekkora részét teszi ki a rajzóra, abban mennyire van komolyan véve a tartalom, amit át tud adni, és mennyire képes izgalmas lenni: szerintem az egy vicc. Ezzel a felvilágosultság utáni, tudományos, kézzelfogható, racionális világképpel történik a művészeti oktatás az iskolákban is. A művészet pedig pont a mitikus ügyek hordozója, és erre nincsen ráhangolódva a diák, nagyon keveset foglalkoznak ilyesmivel az emberek. Nem gondolom azt, hogy 100%-ig a szakma feladata, hogy ennek eleget tegyen. Ezek az élethelyzetek szerintem sokkal többet segítenének, mintha csak a suliban lenne tálalva, felkészítve vagy érzékenyítve a sok gyerek. A kettő együtt egy szép világot eredményezhetne.

Említetted, hogy a művészet a mitikus ügyek hordozója. Ez akkor inkább egy spirituális vagy szakrális megközelítése a dolgoknak, mint inkább filozófiai?

Semmi esetre sem filozófiai. Nem hiszem, hogy nekem lenne olyan spirituális magyarázatom vagy mitikus inspirációm, amire konkrétan azt tudom mondani, hogy én ezt ezért meg ezért csináltam. Szerintem pont itt kezdődik egy felfedezés, amikor kevesebbet gondolkozol és inkább ösztönösen cselekszel. Maga a virágszedés is egy fura tevékenység volt, amikor rendszeresen két-három naponta eljártam egyedül időt tölteni.

Olyan dolgokra próbálok hivatkozni, amit még én se tudok biztosan – miközben a legtöbb dolog úgy kommunikál feléd, hogy racionálisan közelítsed meg és értelmezd a körülötted lévő életet. Még azt is mondhatnám, – semmi hivatkozási alappal – hogy olyan mitikus önállósága sincs a közösségeknek, amiben tudnának bízni, valami olyan folyamatnak átengedve magukat, hogy ezen keresztül kapcsolódjanak. Mondjuk egy lazább fesztivál, az UbikEklektik vagy bármi ilyesmi, – vannak erre példák – kicsi közösségében teremtődik ilyesmi.

Jó pár generáció óta nincs meg az a gyökérzet, ami az ilyen szemlélődéseknek, megismerésnek a tudását adná ahhoz, hogy mitikus lényként hivatkozzunk magunkra, legyen bátorságunk magunkban azt feltételezni, így is tudok műveleteket végezni. Azt gondolom, a művészet ebben tud segíteni, hogy ezt előcsalja. Ha erre kifejezetten figyelnek, – és szerintem jó pár ilyen művész van – és ez át tud jutni, akkor sok minden lerombolható az eddig megszokott, értelmezhető világból. De a mitikus magyarázataimnak nincsen ilyen kifejezett tanítása, amitől majd „jobb lesz az életünk”.

Említetted a racionalitás nélküli megismerést. Az előző munkáidban – tehát még a növények előtt – már újrahasznosítottál elemeket, vagy dekonstruáltál, ha jobban tetszik. Ott is ez a megközelítés volt mérvadó?

Nagyjából az újságosbódénál jöttek az első olyan tapasztalatok, amik azt inspiráltak, hogy közösségi helyzetben képzeljünk el műveket. Ezen indult el, és akár összeköthető a többi fontosabb időszakommal ez a remix-hozzáállás, illetve hogy vágódeszkára kerültek legelső körben bútorok, utána köztéri szobrok, amik ilyen zsáner kategória. Utóbbiban kifejezetten azt bírtam, hogy szakmailag lenézett, gagyi tartalmakat kezdtem el használni: a szar szobor is lehet alapanyag.

Ezt minden egyes következményével vállaltam, hogy számomra is olyan helyzet, amiben nem tudom, mi a franc fog történni, ha ezt megcsinálom. Ez az újságosbódénál tudatosult, míg maga a remixelés részemről inkább egy technikai kérdés. Több projektet követően rajzolódott ki ez olyan motívumként, ami összeköt egymástól különálló dolgokat. Mikor rájöttem erre, kifejezetten próbáltam manőverezni a saját ötleteimmel is, hogy egymás után olyan projektekbe kezdek, ami teljesen más médium. Valahogy hallgattam ezekre a kormányelcsavargatós belső hangokra.

Yelow Remix (Tóth Dávid – Pauer Gyula – Puskás Öcsi Remix) 2016. Forrás: works.io

Mi volt az első hatás, ami a virágok, a növények felé terelt?

Egy kirándulás alkalmával vittem ollót, madzagot, és ezzel lett feldobva a túra. Egy-kettőt felszedsz, a végén lesz egy csomó, és volt egy trip az egészben – ez indította be.

Amikor kimész növényekért, vagy amikor vázákról van szó, ezt gyűjtögetésnek éled meg vagy vadászatnak?

Gyűjtögetésnek mindenképp. Vadászatnak nem, de amúgy benne van, főleg ma, mikor minden arról szól, hogy a természetre nagyon ráment az ember. Gyakorlatilag virágok leszedésével egy kiskapun keresztül jutsz hozzá a motívumodhoz, ez egy alapanyag is. Ez csomó gondolatot felébresztett bennem, és mindig oda lyukadtam ki, hogy az emberi, illetve a növényi történet olyan arányban lesz egymással, hogy tovább fog folytatódni az utóbbi, ha mi be is dobjuk a kulcsot. Például, ha mész az utcán, és a repedésekből kinövő, random helyeken ott lévő növényekre gondolunk – betonba photoshoppolt élő organizmusok. Ha ebbe a léptékbe tekintek a mostani tevékenységemre, akkor ez organikus anyag, tök mindegy, hogy egyszer elvittem a mezőről, valamilyen módon visszafog kerülni a rendszerbe. Nekem feloldozást adott, hogy amit csinálok, az a rendszerrel kibékülve történik.

The chrome eyed king (With the crown of emotions) 2020.

Tehát van a Kóró projektnek egyfajta posztapokaliptikus sugallata is?

Igen, van, de nem örülök neki. Viszont van egy ilyen hangulatom, egyrészt a pandémia is rádobott, és most ez a háborús helyzet még durvábban elkezdte ezt erősíteni bennem. Eddig se volt túl sok bizodalmam az emberi tevékenység és jövő kapcsolatában, de most egészen valóságossá vált, lerövidült az intervallum, amiben még van bizalmam. Szóval ez benne van a Kóróban bőven, de az elején még nem lehetett tudni. Ami érdekes lett, hogy elkezdett bekerülni hihetetlen nagy mennyiségű növény a lakásomba, a műtermembe. Néha azon gondolkodom, hogy ez a kapcsolat több érzékenyítő dolgot előhívott. Apróság, de akár ahogyan pakolok egy vázát, a sok virágot, állandóan változik körülöttem a környezet. Egy növénynek a kiterjedése sokkal több, mint amit a kezedben érzel. Könnyen leverhetsz vele bármit, vigyázni kell rá. Ez is egy érdekes kérdés, hogy egy ilyen ikebana-szerű kisebb Kóró műtárgy-e vagy sem. Direkt pórbálom terjeszteni, hogy ez egy olyan dolog, amire vigyázni kell, és egyre fontosabb, hogy erre rádöbbenjünk.

Let Me In, 2020.

Ez már valahogy nem megy olyan természetesen az embernek, megszokta hogy minden jó mindenhol elérhető. Ennyire közel lenni növényekhez – úgy, hogy amúgy nem vagyok mezőgazdasági ember – kurva jó hatással volt rám, az hogy beengedtem őket.

A Korónak van egy ilyen irányultsága, belecitálom az emberek életébe és közel akarom hozni, hogy a virágom meg a növények itt vannak és itt is lesznek. A Kóró vizualitása megjeleníti ezt: érzékek számára kellemes, szép, de néha – és ez a Kóró Felhőnél nagyon jó kijött – sokan gazt, hordalékanyagot, szemetet látnak. Pont az jön ki, hogy néha leuraló és gonosz is tud lenni. Nem feltétlen szeretnék minden tekintetben kellemes hatást kiváltani.

Mondtad, hogy vigyázni kell rá. Ezek nem maradandó dolgok. A műtárgypiacon sem megszokott jelenség bármi ilyesmi.

Szerintem a maradandóság egy illúzió. Én nagy rajongója vagyok az antik görög bronzművészetnek, amik az eredeti darabok. A római márvány másolat már egy teljesen más eset, arányait tekintve is végtelen számú, ahhoz képest, hogy nagyon kevés eredeti görög bronz maradt fent. Pedig sokkal több bronz munkát készítettek, mint amennyi követ faragtak. Minél visszább megyünk az időben, egyre inkább látszik, a tárgykultúrához, az anyagszerűséghez, a művészi kiélezéshez olyan viszonyuk volt, ami sokkal – már megint csak azt tudom mondani – ösztönösebb és mitikusabb, annál amit ma el tudunk képzelni.

Az egész művészettörténet durván bepalizta, hogy állandóan le lehet szkennelni, mi történt. Ezek lettek a nyomok, amik alapján tájékozódunk történetileg, vagy félretájékoztatjuk magunkat totálisan – néha ezt is érzem. Ennek kultusza a műtárgypiacon is megvan, pedig ez az egyik legkomolyabb illúzió a művészet kapcsán – nem maradandó dolgok, el fognak tűnni egyszer. Szerintem jelenleg többet fejezek ki azzal, ha készítek valamit, amire felhívom a figyelmet, hogy „erre vigyázni kell”, mintsem azt mondjam: „mehet rá az árcédula”, és „ez azért drága, mert öntve van, meg arany”. Vannak berögződések, amikre mindenképp szeretnék rácáfolni.

Viszont nagyon erős fotók is készülnek az alkotásaidról. Azoknak milyen szerepük van az idő-kérdésben?

Ez amúgy ajándékként jött a virágokkal együtt. Szobordokumentáció mindig történt, viszont eszméletlen tudatosságfokot és helyzetet teremtett, hogy a rengeteg növény állandóan változtatja a környezetet, bárhova leteszed, valami érdekes tud történni, mindet fel lehet vele, úgymond, pimpelni, sok lehetőséget teremtett.

Felpörgette, hogy kattintgatni kell, ez is egy ilyen új hozománya ennek a műtárgyhoz való lazább kötődésnek, hozzáállásnak. Most el is készült egy kb. száz fotóból álló kiadvány, digitálisan már megvan, most próbálom törni az utat, hogy ezt nyélbe üthessem. A szobrászat, virágkötészet meg a fotó, ennek a háromnak a mixtúrája lesz benne. Kifejezetten olyanra készítettem, hogy minél változatosabb szemszögekből mutassa be ezt a két évet.

2020

Korábbi interjúdban úgy hivatkoztál erre a projektre, vagy arra a stílusra, amit képviselsz, hogy terror-pop. Ez még mindig érvényes, vagy mit jelentene ez most?

Ez egy kicsit régebbi hivatkozási pont, még a szobrász időszakból. Leitner Levente, másik szobrász kollégámmal és barátommal közösen kezdtünk ezen poénkodni, de van benne igazság. Egy jó ideje tartozéka a munkáimnak és az egész művészeti kommunikációmnak a végtelen mennyiségű irónia. Szeretem direkt el is gáncsolni magam, a Kóró is ezt a célt szolgálja: szobrász és virágkötő teljesen külön világból, bármikor át lehet ugrani egyikből a másikba, nem lehet tetten érni, hogy ez poénkodás, botlás, vagy  konkrétan egy szobrászati harcimodor. A popkultúra, a popművészet, aminek hasonló az iróniakészlete, és nyilván a mai világban a fokozás, az a legfelsőbb foknál kezdődik. Meg ha a kóróra gondolsz, az nem mindig vicceskedik, hanem van egy köcsög verziója is.

A művészetedben gyakori élénk színvilág erre az iróniára játszik rá, vagy valami egészen más rendeltetést tulajdonítasz neki?

Ez már egy érett készlet használata színekben, anyagokban. A rajzoknál lett ez kivitelezve, a csillámokkal, meg mindenféle kínai üzletben elérhető agyhabosító elemekkel. A giccsnek van egyfajta szabadsága, nem lehet vele leállni, minél többet raksz rá, minél durvábban húzod az agyakat, annál inkább működik. Ebben megtaláltam magamat, egyrészt az iróniában, és a technikában, ez, ami leginkább jellemző rám. Az egész imázs – ha lehet így mondani – egy éteri, feminin magic world, látomásos, sejtelmes, habos valami akar lenni.

2020

Reakció ez valamire, amit említettél, a művészethez való hozzáállásra?

Szerintem az egész szakmához címzett ez az irónia. Nagyon sok a komolyság, meg ez a fajta komolyművészeti attitűd, a társszakmákban is, mint a kurátori világban. A divattól sem szabad elzárkózni, ezt nagyon tudatosan úgy kell beépíteni, hogyha elég erős vizuális kultúrával és belső érzékenységgel rendelkezik az ember, akkor azzal nyerhet. Ha nem érzi, hogy csorbát szenved a művészete. Ez kihat a művészi, szellemi státuszra, hogy te kebelezed be a divatot, vagy a divat téged. Itt már mérlegen vagy, szakma előtt is, meg főleg ebben a multikulturális világban, internetről ne is beszéljünk. Annyira egyszerre történik minden, hogy ez a „nulláról teremtem újra magam” mítosz, meg hogy „én zseniként szülöm bele az újat a világba”, szerintem lejárt, nincsen. Mindenhez hozzá lehet nyúlni, minden eklektikus, és minél inkább ezt az agyhúzós vonalat viszi, az már a divat része. Ha pedig elég masszív a személyiséged, a művészeti kiállásod, akkor ki tudod használni ennek a kommunikációs erejét.

Akkor a látványosság hangsúlyos?

Az egész egy látványosság. A virág önmagában, bocs, de a legnagyobb geciség: elviszed randira, hogy beállíthasd magad kellemes arcnak. Egy érzelmi váltó, amire nem lehet úgy reflektálni, hogy hülyeség, gonoszság – egyszerűen lekenyerez. Olyan motívum, ami azért izgalmas, mert a legevidensebben hordozza azt, hogy ez egy kész, szép dolog.

A kiemelt képen szereplő alkotást a művész Kotormán Ábellal közösen készítette.