A Závada név napjainkban minden, az irodalmi vagy zenei élet történéseit figyelemmel kísérő ember számára ismerősen cseng. A fiatalabb generáció elsősorban talán a zenészből lett népszerű költő-drámaíróhoz, Závada Péterhez köti – édesapja azonban ugyanakkora, ha nem nagyobb hírnévnek örvend, hiszen Jadviga párnája című regényével kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar posztmodern irodalomban.
Závada Pál Kossuth- és József Attila-díjas író, 2009 óta a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Habár már a Kulákprés és a Mielőtt elsötétül című művek kapcsán is felfigyelt rá a nyilvánosság, a valódi áttörést – és ezzel az országos ismertséget – a Jadviga párnája hozta meg számára, amely a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 1997-ben. A monumentális családregény nemcsak izgalmas cselekményének és érzékletes nyelvezetének köszönhetően ragadja magával az olvasót, de sajátos, a magyarországi szlovák kisebbség mindennapjait feltáró miliője, valamint szövevényes szerkezete és rafinált elbeszélésmódja is különlegessé teszi.
Zacsínam túto knyizsecsku.*[1] Én, Osztatní András 1915. Február hó 5-dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon”
– így szól a Jadviga párnája első két mondata, amely amellett, hogy pontos formai meghatározást ad a könyvről (hiszen jelzi, hogy az olvasó egy naplóregényt tart a kezében), az egyik főszereplőre, illetve a cselekmény kezdetének idejére is egyértelműen utal. Az alkotás kiindulópontja tehát András, azaz Ondris házasságkötése. Édesapja első szerelmének a lányát, Jadvigát veszi feleségül, akit kiskora óta ismer, minthogy Osztatní György magához vette a lányt, miután meghalt az édesanyja. Ondris a fiatal nőre szinte nem evilági ideálként tekint.
Az előzetes reményekkel ellentétben azonban már a közös élet első hetei is fölöttébb keserűek: a nő látszólag minden ok nélkül elzárkózik hitvese közeledése elől; ennek talán legszemléletesebb megnyilvánulása az el nem hált nászéjszaka. A testi szerelem, valamint ezzel párhuzamosan az érzelmi és intellektuális kötelék megtagadása odáig hajszolja a férfit, hogy rövidesen erőszakot követ el feleségén. Noha a hetekig tartó rideg viszonyt egy szimbolikus, húsvétkor történő kibékülés ideiglenesen feloldja, a nem éppen idilli kezdetet hasonló, sőt még viharosabb és fájdalmasabb folytatás követi.
A kapcsolatot nemcsak Jadviga és Winkler Franci, a „családi jó barát” bűnös viszonya árnyékolja be, de olyan mozzanatok is, amelyeket még a regény befejezése sem zár le megnyugtatóan. A nő apósa és egyben nevelőapja iránt érzett szerelme – amelynek puszta plátói voltát semmi sem bizonyítja – a múltba utalja a házasság kudarcát, mintegy eleve elrendeltnek tüntetve azt fel. A szövevényes helyzetet tovább-bonyolítja, hogy Osztatní György végrendeletében fia mellett Jadvigára is jelentős összeget hagy, ily módon felvillantva annak a gondolatát, hogy a lány nem csupán örökbe fogadott, de valódi gyermeke is. A szerző mindvégig nyitva hagyja a felmerülő morális kérdéseket, következésképpen a befogadó döntése, hogy meg akarja-e adni ezekre saját válaszait – és ha igen, milyenek lesznek azok.
Habár a cselekmény középpontjában Jadviga és Ondris kapcsolata (vagy inkább annak hiánya) áll, a mű sokkal több, mint egy házasság meséje. Családregény, hiszen több generáció történetét örökíti meg; a zárlat felé közeledve a két főszereplő már nem él, és az asszony házasságtörésből született gyermeke, Miso is idős ember. A szöveg azonban túlmutat az egymást követő nemzedékek egyéni életútjain: a karaktereket társadalmi, történelmi kontextusba helyezve ábrázolja, ami kiváló lehetőséget nyújt egy átfogó korrajz megalkotására. A magyarországi szlovák kisebbség tagjai saját bőrükön tapasztalják meg a huszadik század eseményeit azok anomáliáival együtt – elég Ondris barátját, a zsidó származású Buchbinder Mikit érő atrocitásokra gondolni. A második világháború borzalmai szintén testközelbe kerülnek, hiszen az éppen a fronton harcoló Marcit, Osztatníék idősebb – és törvényes, éppen ezért jobban is szeretett – gyermekét alig harmincévesen elviszi a tífusz.
Érdemes megemlíteni a besúgás visszatérő motívumát is, amely groteszk keretbe foglalja a huszadik század történelmi tablóját – Ondris és Miso egymástól függetlenül, több évtizedes eltéréssel és két különböző rezsim alatt kényszerülnek arra, hogy közeli ismerőseikről, olykor barátaikról jelentsenek a hatóságoknak. Ami pedig igazán különlegessé teszi ezeket az irodalomban már oly sokszor feldolgozott témákat, az – többek között – nem más, mint a szlovák nemzetiségi falu semmivel sem összehasonlítható miliője. A környezet és az emberek autentikus ábrázolása valószínűleg a szerző saját élményeiből fakad, hiszen ő maga is szlovák származású – ezen háttérnek olyan erőteljesen érződik a hatása a regényben, hogy nem tehetjük meg azt a gimnáziumi magyartanárok által kedvelt distinkciót, amely az írót abszolúte függetleníti alkotásától.
A jellegzetes közeg teremtette kivételes hangulaton kívül a regény szerkesztése és azzal szoros kapcsolatban álló elbeszélésmódja is kiemeli a művet a hasonló elemeket tartalmazó könyvek sorából. A már emlegetett naplóforma sokkal összetettebb, mint ahogy azt az első pár oldal feltünteti, Ondris bejegyzéseit ugyanis Jadviga írásai követik; gondolataik hat-hat egységben fogalmazódnak meg. A férfi elbeszélései és az asszony későbbi, már férje halála után keletkezett reflexiói ily módon érdekes párbeszédet alakítanak ki, mintegy átértelmezve egymást. Hogy lehetséges ez? A választ a harmadik elbeszélő személye adja meg: Miso évekkel később elrendezi, valamint hozzászólásokkal és lábjegyzetekkel látja el a szövegeket, végül pedig tovább írja a naplót. A kompiláció az ő logikai gondolkodása mentén megy végbe, ami nemcsak felborítja a keletkezési kronológiát, de szubjektív jellege révén viszonylagossá teszi az egyébként is rendkívül személyes bejegyzések tartalmát.
A többlépcsős szerkesztési rendszer, illetve a három különböző narrátorral dolgozó, heterogén elbeszélésmód – a posztmodern irodalom irányelveivel összhangban – alapjaiban kérdőjelezi meg a valóság fogalmát, miközben kihangsúlyozza, hogy nem létezik egyetlen, megkérdőjelezhetetlen igazság; a különböző eseményeket mindenki más és más módon éli meg. Kicsit olyan ez, mint a filmes formanyelvben ugróvágásként ismert eljárás: ugyanazt az eseményt kétszer veszi fel a kamera, de két különböző beállításból – így egyfajta hiány keletkezik. Hogy mié? Talán a folytonosságé. De az is lehet, hogy az igazságé.
Az elbeszélésmód a különböző nézőpontok ütköztetésén túl a regény stílusát is nagymértékben befolyásolja. A napló három fiktív szerzőjének nyelve gyökeresen különbözik egymástól: a művelt Jadviga díszes, néhol szecessziós leírásai, képi kifejezései éles ellentétbe kerülnek Ondris csiszolatlan, helyenként durva, ám következetesen lényegre törő mondataival. Kifejezésmód tekintetében Miso szövegei a legegyszerűbbek, mondhatni primitívek – nyelvi kelléktárát tömören jellemzi, hogy a regény utolsó szava – ekkor már ő a napló kizárólagos írója – „macisajt”. A stiláris keveredés fokozott sokszínűséget eredményez, ami rendkívül üdítően hat a több mint négyszáz oldalas könyvre, hiszen kiküszöböli a hasonló terjedelmű művek esetében gyakran jelentkező egyhangúságot és monotonitást.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy (a fent említetteken túl) miért aktuális éppen most beszélni a Jadvigáról, mikor folyamatosan érdekesebbnél érdekesebb szövegek kerülnek ki az író keze alól. Elég megemlíteni a 2019-es Hajó a ködbent, amely a zsidóság máig viták kereszttüzében álló kérdését történelmi kontextusban tárgyalja – a Závada által rég belakott családregény műfajában. Mégis visszatérően felbukkan ez a „magyar Bovaryné” az irodalmi diskurzusban. Megjelölhetjük ugyan a töretlen népszerűség okát az alkotás rendkívül magas minőségében (és valószínűleg nem is járnánk messze az igazságtól), de nem lenne hű szellemiségéhez, ha olyan címkékkel dobálóznánk, mint „zseniális”, „páratlan” vagy „lenyűgöző”; ezek mind szubjektív kijelentések, amelyek csupán a pillanatnyi olvasó szempontjából lehetnek érvényesnek. Inkább hagyjuk nyitva a kérdést, és tartsuk fent az ugróvágás lehetőségét: ha változik a kameraállás, változik a tárgy képe is.
[1] ’Elkezdem ezt a könyvecskét.’
Kiemelt kép: Részlet a 2000-ben, Deák Krisztina rendezésében bemutatott Jadviga párnája című filmből
A született mesélő most sem okozott csalódást – Vámos Miklós: Igen – könyvajánló
A született mesélő most sem okozott csalódást – Vámos Miklós: Igen – könyvajánló
