Könnyű azt hinni, hogy nem lehet már újat mutatni – főleg, ha olyan szerző munkásságáról van szó, mint Závada Pál, akihez több, a magyar irodalom elmúlt évtizedeit alapjaiban meghatározó alkotás köthető. És mégis: a nagyformátumú, lehengerlő családregények után kaptunk egy jambikus lüktetésű költeményt, ami úgy válik egyedülállóvá 2022-ben, hogy egy mindannyiunk által ismert klasszikust mesél újra. Az alma nem esett messze a fájától, pusztán annyi változott, hogy ez a tragédia nemcsak az emberé, hanem mindenkié – Istené, ördögé, angyalé.
Régi hagyomány új köntösben – Závada megidézi Madách Imrét
Az Apfelbaum – amely beszédes cím a bibliai teremtéstörténet megidézésen kívül egyúttal a főszereplő vezetéknevét is jelöli – több szinten utal Az ember tragédiájára. Madách Imre drámai műve nemcsak elejtett allúziók és jelöletlen idézetek révén jelenik meg a Závada-szövegben, hanem tematikus kapcsolódások formájában is. A szerző tulajdonképpen folytatja, amit elődje elkezdett: Ádám történelmi téren és időn átívelő utazását a huszadik század színeivel egészíti ki. A főszereplő Luciferrel karöltve megjárja a második világháborút, a holokausztot, a szocializmust, sőt lábai előtt omlik le a berlini fal. Bolyongásaiból ezúttal sem marad ki a létfilozófiai igényű eszmék keresése; a nemzetiszocializmus, majd a kommunizmus térnyerését (mind a főhős életében, mind tágabb, történeti perspektívában) hatásosan húzzák alá a cselekmény valóságalapú mozzanatai.
A több mint százötven éves alkotáshoz hűen a mai ember számára megfoghatóbb, időben közelebbi miliőben is megjelenik Éva, az angyalok kara, illetve maga az Úr. De milyenek ezek a szereplők? Nyoma sincs a Madách-féle egyértelműségnek, a tisztán fekete-fehér ábrázolásnak. Éva figurájába az olvasó szeme előtt olvad bele Lilit, a démon alakja, ily módon érzékletesen árnyalva az „első nő” mára toposzként működő személyiségét. Az égi szféra szereplői szintén a felismerhetetlenségig torzulnak az irodalmi előképhez viszonyítva – az angyalokat: Lenkét, Orsit és Charlie-t a várható pátosz helyett gúny és irónia övezi, ahogy az Úrtól is távol áll a mindenhatóság.
A regény megfontolandó teológiai kérdéseket pedzeget azáltal, hogy deista istenképet mutat fel. Az Apfelbaum istene nem csupán „meghalt”, annál sokkal rosszabb: passzív szemlélőként némaságba burkolózik. Történelmi kényszer, hogy ama bizonyos felsőbbrendű lény elvétve előforduló megszólalási kísérleteit se lehessen „hanghiba miatt érteni” – másképp mivel magyarázhatnánk a múlt század embertelenségeit? Noha „a titok megmarad. […] hogy miért is sírunk annyit a Földön”, az kiderül, hogy a hallgatás oka nem a közöny, hanem a tehetetlenség, amit remekül hitelesít a „reccsenő nyakát fájlaló” Úr antropomorf megjelenítése.
A mennybéli tétlenség érdekes ellenpontja Lucifer nagymértékű aktivitása: Évához hasonlóan „nyílt színen” vált szerepeket – hol Leni Riefenstahl náci operatőreként, hol pedig zsidó származású kommunistaként bukkan fel. Ő Ádám visszatérő kísérője a huszadik századot felölelő utazáson. Bábmesterként mozgatja a szálakat, de természetesen minden lépése a pusztulás felé sodorja az Embert.
Szerző és szereplő egyenrangúsága
Habár hagyományos értelemben vett „deus ex machiná”-val nemigen találkozunk, mégsem válik el élesen az égi és a földi szféra – de tér és idő, fikció és valóság sem. Az elbeszélésmód szinte jelöletlenül ugrál a főszereplők cselekményideje és a szerző fiatalkorának emlékei között. A kapcsolódási pont többnyire egy-egy mindannyiuk által megjárt helyszín: a városok, terek és utcák így asszociációs pontként szolgálnak, mintegy megindokolva, miért váltak a történet részeivé.
Az írói én további alkotói reflexiókat szintén elrejt a sorok között, például felhívja a figyelmet a „megteremtettek szabadságá”-ra, azaz a szereplők fokozatos önállósodására. Nemcsak e direkt szöveghely utal a szerző irányító szerepének viszonylagosságára, de az elbeszélői hangok egymásba játszása is: szinte minden karakter megjelenik narrátori pozícióban – anélkül, hogy ezt a központozás bármilyen formában jelölné. A szólamok összemosása nagymértékű bizonytalanságot szül: a különböző hangok közül egyik sem emelkedik ki, ennek következményeképp pedig uralkodó nézőpont, állásfoglalás sincs. Az igazság relatív: minden elbeszélő rendelkezik belőle egy saját darabbal. Egy viszont biztos: „valami bűzlik” Nagyváradon és Berlinben.
És ezen idézet nem képzavar Závada regényével összefüggésben, ugyanis az alkotás egyedülállóan gazdag allúziórendszert tudhat magáénak. Shakespeare-től kezdve Ady Endrén és Babits Mihályon át egészen Esterházy Péterig jutunk el. (Ki gondolta volna, hogy Isten kedvenc olvasmányai közé tartozik a Márk-változat?) Ez azonban még nem elég: a szöveg túllép saját keretein, és észrevehetően felidézi egy film, a Wim Wenders rendezte Berlin felett az ég alaphelyzetét. A posztmodern művészet elveihez hűen a rájátszásokat nem egyértelműsíti idézőjel, így teljes mértékben az olvasó feladata, hogy felfedezze azokat – már ha „belemegy a játékba”, és aktív befogadói szerepet vesz fel. Ez esetben számtalanszor újraolvashatja a művet anélkül, hogy unalmassá válna: valószínűleg minden alkalommal talál egy félsort, amelynek másodlagos jelentésrétege korábban elkerülte a figyelmét.
Az Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin első találkozásra is ismerősnek hat – de nem azért, mert a szerző magát (vagy Madách Imrét) ismétli. A déjà vu a mérhetetlenül emberi érzelmekben, kudarcokban és határhelyzetekben lappang. Závada érdeme, hogy ezeket érintésközelbe hozza a huszonegyedik századi olvasó számára. És noha a két szerző Ádámja voltaképpen ugyanaz: „egy ember csak, ki küzd és bízva bízik”, ez a „csak” nagy különbség.
