Marga Minco Keserű fű című autobiografikus műve tágabban egy holland zsidó család, szűkebben annak legifjabb tagjának ellényegtelenedését, kiüresedését igyekszik megmutatni a második világháború atmoszférájában, amely felfoghatatlanul és olykor észrevétlenül bontja le a szereplők hétköznapjait.
Szerző: Szegő Márton
A “másik lány” mint motívum, az egész regényen átívelve végigkíséri és kísérti a főhőst, fokozatosan megfosztja az identitásától, apránként elemelve énképének egyes alapköveit, így a főhős a regény végére egy lecsupaszított, lényegétől mentesített alakká válik. “Megálltam, s csak néztem, néztem a leszállókat, mint aki vár valakit.” (140).
Sok előrevetítéssel dolgozik a regény, az első szembetűnő a Klooster fasor c. fejezetben rajzolódik ki, amikor a csúfolódó gyerekhadon a nővér határozott vezényletével vágnak keresztül. Ez az emlékkép – megmozgatva az olvasó előzetes tudását a második világháborúról – egy személyesebb és hétköznapibb megvilágításba helyezi a zsidó identitást, ami azért is tud érdekes lenni, mert a család zsidósága heterogén, ám a sorsukat mégis mint közös pont, a későbbiekben ez homogenizálja. Az apa ragaszkodik a gyökereihez, és ennek megfelelően vezetik a háztartást is. Dave, mint első testvér, szakít a hagyományokkal, és ennek mentén a testvérei is. A “másik lány” motívuma már itt feltűnik egy osztálytárs képében, akit tiltanak zsidóházba menni, de mindennek nincs még akkora súlya; a narrátor is szarkasztikusan kezeli a szituációt. A vegyülésnek és a másokkal való érintkezésnek még érzékelhetőek a maga maradványai, esetleges konfrontációi és lehetőségei, ám ahogy halad a cselekmény, mindez egyre szűkül. A főhős itt még azonosulni akar és részben tud is a másikkal, lelkészi igazolással munkát adnak egy nem zsidó lánynak, katolikus neveltetésű kortársaival beszélget, nyúlcombot eszik a barátnőjével az automatából.
Bár nem kapcsolódik szorosan a másik lány motívumához, ám érdekes a hollandok jóhiszemű és már-már túlzottan optimista attitűdje, ami bár sztereotípiának hathat, a holland irodalmi művekben mégis, mintha nagyító alá kerülnének ezek a mozzanatok. Az apa erre tudatosan támaszkodik – amelyből a főhős is próbál erőt meríteni –, míg az anyánál ez természetesebben, a zsigerek szintjén működik. A fényképek elkészíttetését is ez motiválja, amiket az anya – nagy sajnálatára – nem tud megmutatni a Zwagers szomszédoknak, akik (vélhetőleg) elmenekültek már. A főszereplő reakciója is érdekes a fényképésznél – „Én majd legközelebb jövök” (35) –, mivel egy kettős kontrasztot teremt az epilógus – A megálló c. fejezettel. A főhős a hiányzó családtag a fényképekről, a cselekmény végére viszont a többi tag elvesztése adja a hiányt; Minco Smeltingnél még dönt a saját kimaradásról, a villamosmegállóban már csak beletörődik abba, hogy egyedüliként ő maradt életben. A döntés képessége és a kiválasztódás képtelensége egy előtte-utáni állapotba vetíti az ént, viszont a kettő közti átmenet nagyon szerényen és csöndesen van ábrázolva.
A főhős lecsupaszításának egyik első foka, amikor a szomszéd kislány átkiabál hozzájuk, hogy elvigye a teniszütőt, majd egy kis nézelődés után a kőcicát, a vázát, a rézszelencét, a saját kezűleg készített táskát és egyéb holmikat. Ekkor már a szülők Amszterdamba kerültek, Bettie-t pedig elvitte a szállítókocsi. Az átadást, a tárgyakról való lemondást leginkább az motiválja – és ezzel mindkét fél tisztában van –, hogy a szomszéd kislány által legalább megmarad a hasznuk. Minco tudja, hogy ezekkel a tárgyakkal nem fog tudni foglalkozni, és észszerűnek tartja, hogy a másik lány viszont igen. Azontúl, hogy a főszereplő egy egyszerű megőrzésnek tulajdonítja ezt az aktust, már valamelyest realizálja saját lényegvesztésének kezdetét, és ha más nem, a számára kedves tárgyakat legalább megkíméli a saját haszontalanságából eredő kihasználatlanságtól. Ezt követően Minco elutazik a szüleihez a gettóba, amit hazatérésként él meg. Az otthon fogalma így új színezetet kap; a hangsúly a helyiségekről és tárgyakról még inkább a személyekre és a hozzájuk való viszonyra, a családi kötelékre tolódik. A tárgyi javakkal való végső szakítás után a főhős önazonossága bomlik meg apránként, míg nem teljesen gyökértelenné nem válik.
A kislány c. fejezetben Minco-t elküldi az anya bevásárolni, ám amint kilép az ajtón, egy igazoltatás áldozata lesz. Látszólag semmi következménye nincs az esetnek, mert kiderül, hogy egy vele egykorú másik lányt keres az illető, majd tovább is engedi. A keresett, másik lánytól a személyi igazolványa felmutatásával különbözteti meg magát Minco, ám egyben ez a mozzanat előrevetíti a Valaki más c. fejezetet. A szavahihetőség már egyáltalán nem opció a szituáció kezelésére, de még segít a hivatalos irat, amely később egyféle, a lány sorsát megpecsételő irattá válik, így meg kell szabadulnia attól. Minco az önazonosság képlékennyé válását, annak foszlásának átmenetét egy pár szavas, jelentéktelennek tűnő kis dialógusba csomagolja. Hannes bácsinál a vacsorán szóba elegyedik a mellette ülő asszonnyal, akivel elbeszélnek egymás mellett. Az asszony a Minco-val egyidős lányát emlegeti, aki eltűnt, míg Minco az útkereszteződéstől a parasztházig vezető sétáját taglalja – a korábban még csak keresett másik lány most a már eltűnt másik lány képében tűnik fel, amely a főhősnek a sorsát is tükrözi.
Ahogy az önkép szükségszerűen egyre felismerhetetlenebbé válik az események forgatagában, ahogy egyre kevesebb marad belőle, úgy kezd a főhős számára is világossá válni, hogy ő ki nem lesz már többé. Már csak elhalványult emlékképei maradtak a normális életéből; az apa nyugalmat sugárzó mondatai, az anya péntek esti asztalterítései a sabbath előtt, de mindezeket csupán külső látványok implikálják, és nem egy szándékos visszaemlékezés eredményei.
Az események forgatagában kivesző személyiség a teherautó által összezúzott búgócsiga képében is megjelenik. Ahogy a játék az úttestre kiperdül – mint egy balerina –, és elmosódnak a színei, úgy forog Minco is a háború világot szétziláló forgatagában. Ez az eszmélet nélküli pörgés egy hétköznapi mozzanatban a cselekmény részét is képezi, mikor a Wout-tal való találkozás után Minco egy éppen a kávézóba belépő német katonával a forgóajtóban együtt forog.
Az ezt követő fejezetben teljesedik ki a másik lány identitás a főhősben. Minco kicsit aggódik, hogy nem hat természetesnek a szőkített haja, majd miután Wout megnyugtatja, és azt mondja „Viselkedj úgy, mint rendesen szoktál” (133), felmerül a lányban: „amikor csakugyan „rendes” voltam még (…) milyen is lehettem” (133). Egyik banális életképhez – mint utcán sétálás, vonaton utazás, üzletlátogatás – sem tudja magát társítani; a korábbi, rendes énje teljesen feloldódik a felejtésben. Önmaga számára válik valakivé. Ezután megkapja az új személyi igazolványt, amellyel mindez, úgymond, hivatalossá is válik. Ez is visszatükröződik a cselekményben: a hídon a szőke, overallos kislánynak Minco az új nevével mutatkozik be. A regény kezdetén még az apa azt mondja: „Nézzük meg, hogy mindenki visszajött-e!” (7), amire a főhős az utolsó oldalon meg is adja a választ: „Nem jönnek vissza többé – se apa, se anya, se Bettie, és Dave meg Lotte sem”. Hiányzik a rendíthetetlen hit a várakozáshoz, ami a nagybácsit még életé utolsó szakaszaiban motiválja, és ami a halálával végleg kiveszik a regényből. Minco azzá a másik lánnyá lesz, akinek semmije és senkije sem maradt.
