Az Athenaeum Kiadó égisze alatt látott napvilágot Vámos Miklós Palackposta című könyve, amelynek tartalma negyven évvel a szövegek megjelenése után sem veszített aktualitásából.
Ha a könyvajánló filmes műfaj lenne, akkor ez most kezdődhetne úgy, hogy egy rikkancs, hóna alatt újságokkal, ezt kiabálja: „Világszenzáció, világszenzáció! A ki nem küldött tudósító jelenti Az évszázad esküvőjéről: egybekelt Lady Diana Spencer és Károly walesi herceg”. Ha világszenzáció nem is, mindenesetre bravúros úgy írni valamiről, hogy nem vettünk részt az adott eseményen, vagy helyesebben Magyarország egy ideig nem vett részt a világban, mert bezárkózott a vasfüggöny mögé. Vámos Miklós a nyolcvanas évek elején mégis kísérletet tett rá az Élet és Irodalom hasábjain, hogy beszámoljon pár, az életünket mai napig meghatározó eseményről – mert mint tudjuk, ami Amerikában csak egy pillangó szárnycsapása, az Japánban cunami. A szerző feltette a nagy kérdéseket, hogy ne csak benne, hanem az olvasóban is elinduljon valami, és megpróbálja megkeresni a válaszokat. Mert tudatlanul, szemellenzősen lehet élni, de nem érdemes.
Vámos Miklós a nyolcvanas évek szocialista Magyarországán akarta elhelyezni magát és megérteni a világot, elsősorban a Nyugatot, a történelem főbb eseményeit szemlélve. Összeegyeztetni a kelet-európai eszmeképet a demokráciában és kapitalizmusban felnövő nyugatival. Vámos mint író és mint ember egyaránt kíváncsi természetű, ahogyan mi is lelassítunk egy balesetnél, mert a kíváncsiság a történelem kezdete óta az ember sajátja. Ő így van ott, ha olykor csak képzeletben is, a szabad világ sorsfordító történéseinél. Minden generáció azt reméli, hogy az utána következők már egy biztonságosabb, szebb és jobb világot kapnak örökül, de a Palackposta és Vámos Miklós majd negyven évvel korábbi írásaihoz fűzött lábjegyzetei is megmutatják, hogy vészterhes az életünk, mindegy, milyen politikai rendszerben kell boldogulnunk. Ahogy az sem számít, hogy látszólag mennyire kellemes „élnünk”. Az ember mindig ember marad az összes bűnével, gyarlóságával együtt.
Ahogyan a szerző elmésen írja A malvinok földjén című elbeszélésében: „Sajnos a háborúk éppen ott kezdődnek, ahol a józan ész véget ér.” (…) „A biztonságos jövő csupán illúzió, amíg akad fölfegyverkezett s fegyverkező nemzet e glóbuszon. Addig mi mind kiszolgáltatott malvinok maradunk, asszonyaink és gyermekeink, házaink és munkaeszközeink épsége a jó szerencsén múlik” – áll pár oldallal később a helyes megállapítás. Bár, ha nem lennének fegyverek, sodrófával ütnék egymást agyon az emberek: akkor is lenne értelmetlenül kioltott élet, csak egyszerre kevesebb. Már az ősember is fegyvert pattintott kövekből, azóta pedig sokat fejlődött az emberiség. De nem biztos, hogy hosszútávon ez az előnyére válik.
Kísérletezés ez a könyv: szövegei a határok átlépéséről szólnak. Az akkori rendszerben, amikor három évente kaphattak az emberek engedélyt külföldi utazásra, a cenzúra nem engedte az olyan szövegek megjelenését, amik árthattak az államszocializmus „eszméinek”. A kötet megmutatja, mennyire tolhatók ki a határok, és az olvasók miként fogadják a „külföldi tudósításokat”, miközben gyerekkorukban, fiatalként a szomszéd településre is csak engedéllyel lehetett átmenni.
Vámos Miklós saját elmondása szerint kétféle írótípus létezik. Az egyikük mindig hozza az elvárt szintet, ami idővel ugyan sablonossá válhat, de legalább kiszámítható; míg a másik mindig kísérletezni vágyik, még ha egyes könyveibe ezzel bele is kódolja a bukás lehetőségét. A szóban forgó mű szerzője nem a konvenciók embere: ezekben a történetekben is úgy mesél, hogy minden szavára oda kell figyelni, mert olyan éleslátás, értelem van bennük, amivel kevés mai szerző rendelkezik – vagy csak kevesen mernek, akarnak a világra ilyen szinten reflektálni. Vámos ezekkel az írásokkal népet nevel, mint ahogyan a jobb sorsa érdemes tanárok, adja át az ismereteit az életünkben zajló eseményekről. Van, hogy földrajztanár (Az olajfrontról) vagy történelemtanár (Az évszázad esküvőjéről, A malvinok földjéről), hitoktató (A Vatikánból), médiatanár (Hollywoodból), de mindig szabad gondolkodó és hiteles tudósító egy sokszor hiteltelen világban.
Nem magyarázatot akar adni, csak gondolatébresztőnek szánja a papírra vetett sorokat. Mert végső soron miért ír az író, és miért olvas az ember? Hogy megértsen valamit, vagy ha odáig nem is jut el, legalább megsejtsen valamit abból, hogy mi miért történik. Nem állítom, hogy minden könyv e célból születik, de talán a legtöbb igen. Hiszen még akkor is válaszokat keresünk, ha már nem vagyunk képesek ellátni magunkat, de az agy nem pihen, ahogy az alkotó elme sem. Vámos Miklósé pont ilyen. Ahogy A kukákból című elbeszélésben is írja: „Olyan vagyok én már – hűséges olvasóim régen észrevehették –, mint Svejk, a derék katona, akinek mindenről eszébe jut valami (ő e képességét azzal magyarázza, hogy pecsétes papírokkal igazolhatóan notórius hülye)”. Mindenről van egy jó története, amiben számos tanulság van.
A kötetben foglalt történetekből kiviláglik, hogy a negyven év alatt, megannyi változás ellenére, mintha mégsem forgott volna az idő kereke. Az ország, a rendszer szocializmusban szerzett „sebeit” nem hagytuk behegedni, újra és újra feltépjük a vart – talán azért, mert ilyen a magyar néplélek. Szereti, ha valami fáj, és búslakodhat, panaszkodhat. Az anekdoták magukban hordozzák a szocialista esszenciát, amikor a népet – az istenadta népet, na azt pont nem – a szocialista eszme által vezérelték; amikor mindenki próbált boldogulni a világban, ügyeskedett, hogy különféle javakhoz jusson. Felháborodott, hogy a panelházak elcsúfítják a városképet, és próbálta megszokni, hogy a szemetet különválogassa, de elsőre nem sikerült túl jól a kísérlet. A változás sokszor nem jó: a Balaton sem olyan már, mint amikor az író nyolcévesen a tó vizéből főzött bográcsételből evett.
A szocialista Magyarország szándékos bezárkózása – attól való félelmében, hogy a nyugat megmételyezi az embereket, vagyis rájönnek: nem biztos, hogy ez a legjobb rendszer, amiben élni szeretnének – miatt a külföldi hírek nem, vagy csak zanzásítva jutottak el az emberekhez. Ha nincs Vámos Miklós és az Élet és Irodalom, akkor még nagyobb burokba, még nagyobb szellemi sötétségbe lettek volna kényszerítve. Attól függetlenül, hogy negyven évvel később az okostelefon által a kezünkben tartjuk a világban zajló hírek forrását, nem sokat javult a helyzet. Sőt a 21. században sokszor nem hagyják, hogy kérdéseket fogalmazzunk meg és érdeklődő elmével nyissunk a sorsfordító történések felé; inkább megmondják, hogy mit gondoljunk, és az adott esemény (legyen az jó vagy rossz) miért olyan, amilyen, és milyen hatással van ránk. Egyre jobban megszűnnek az egyéni gondolatok.
Vámos Miklós, a ki nem küldött tudósító így jellemzi magát, amikor arról vizionál, hogy hová nem küldenék ki: „ugyanolyan önkéntes bámészkodó lehetnék, mint amilyen a nyolcvanas évek elején voltam”. Ugyan most már Magyarországról szabadon utazhatunk a Föld szinte bármelyik pontjára (a háború sújtotta területek és Észak-Korea kivételével), de még mindig szükség lenne egy ki nem küldött tudósítóra. Talán Pont Vámosra. Nemcsak látja és érti a világot, a benne zajló történések összefüggéseivel együtt, hanem érzékletesen képes átadni azokat olvasóinak. Belőle még mindig nem veszett ki a gyermeki rácsodálkozás, nem múlt el az az állapot, amikor az ember mindent kérdések útján akar megérteni. „Miért zöld a fű, miért van szivárvány, miért, miért…?”. Bár félig viccesen megjegyzi, ha most nyugdíjasként valaki mégis kiküldené, akkor ez lenne az első igazi munkája. Valójában bátran kiküldhetnénk – vagy ki nem küldhetnénk – , csak írjon, mert a gondolatai értékesek, és minket, magyarokat is elhelyeznek a nagy glóbuszon, ahol élnünk kell.
Kiemelt kép: Serge Lemoine / Getty Images Hungary
