A PesText irodalmi fesztivál keretén belül zajlott le a Visegrádi Együttműködés tagországainak felolvasóestje, ahol zeneszóra kultúrák simulhattak egymásba.
Szeptember 28-án a zsúfolásig telt Három Holló adott otthont a V4-es felolvasóestnek, melyhez a JazzaJ nyitott-zenei klub szolgáltatta az aláfestést. Három különböző országból érkeztek hazánkba a szerzők, mégpedig a cseh nemzetiségű Marie Iljašenko, a lengyelországi Agnieszka Wolny-Hamkało és a szlovák Viliam Nádaskay. A magyar oldalt Závada Péter képviselte, illetve a külföldi költők mellé szinkronként társultak műfordítóik, név szerint Vörös István, Keresztes Gábor és Ferencz Mónika. A JazzaJ részéről a hegedűt Bartek-Rozsnyói Judit szólaltatta meg, a tormbitán Kiss Árpád játszott, a dobok mögött Miklós Szilveszter ült, a zongora húrjai közé pedig Rubik Ernő Zoltán csapott.
Elsőre talán másféle elképzelés él a nézőközönség tudatában, hogyha azt hallja, hogy zenés felolvasóest, mint ami ezúttal a színpadon zajlott. Talán kevesebb improvizációra, interakcióra és kaotikus pillanatra számítunk, és abszolút „nem ilyennek képzeljük a rendet”. Ebben az egész zűrzavarban azonban volt egyfajta megmagyarázhatatlan összhang, amely teljes mértékben megragadta az ember figyelmét és csodálatát. A lehető legjobb értelemben véve volt ez az előadás a teremtés, az alkotás káosza, mondhatni bábeli zűrzavar.
De miért is?
Az egész este egy Rubik Ernő Zoltán által vezetett interaktív gyakorlatsorozattal indult, ahol Petőfi Sándor Szabadság, szerelem című versére születtek nézői alternatívák. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy melyek azok a létszükségletű kapaszkodók a közönség szemeiben, amelyek a szabadság vagy a szerelem helyére tudnak lépni. Ezután skandálva gyakoroltuk be a költeményt, amely köré az egész estet építették fel Marie Iljašenko azonos című versére asszociálva.
Miután mindenki aktív tagjává vált az estének, kezdetét vette a produkció, mely félmondatokból és hangokból állt össze. Minden szerző-fordító sajátos módon vitte színpadra a kétnyelvű produktumát. Egy adott pillanatban párhuzamosan hallhattunk szlovák és magyar költeményt Viliam Nádaskay és Ferencz Mónika előadásában, akik többek között egy élethez szóló „elbocsátó szép üzenetet” adtak elő – a létezés statikus és dinamikus oldalát is szemléltetve, ahol az ember valahol csak elszenvedője ennek a mindenféle felelősség alól felmentett, világmindenség névre hallgató őskáosznak, miközben a lírai én lemondóan, mégis fájó szívvel égeti fel a hidakat maga mögött.
Ezt követően egy csavarral egybekötve a cseh és a magyar versek szólaltak meg felváltva szavakra, olykor szótagokra bontva egy-két dobütemmel elválasztva, visszatérő motívumként beépítve a szabadságot, a szerelmet, a távolságot, az úton levést és a szolidaritást, olyan aktuálpolitikai témákat is érintve, mint az ukrán menekülthelyzet. Agnieszka Wolny-Hamkało és Keresztes Gábor pedig a trombita hangjára adták elő a lengyel költeményeket és azoknak a fordításait, melyekben a beteljesületlen és a földi léthez nem elégséges szerelem tájképéről és idilli nyárvégi pillanatokról hallhattunk.
Závada Péter képviselte verseivel a kortárs magyar költészetet, aki a jazzjáték rögtönzött passzusaira szavalt. A költő olyan verseket választott ki, melyek egy aktuális társadalmi problémát vagy kérdést dolgoznak fel, mint például a digitalizáció fenyegetése az emberiségre és a művészetre nézve. Az elhangzott szövegek szerkezete piramisszerű, vagyis fokozatosan csúcsosodik ki bennük a feszültség, amely ezúttal megfagyasztotta a levegőt a teremben – a hangszerek zsongtak és a vers már-már harsogott.
Egy-egy mű között improvizációs szünetek töltötték be az űrt, amikor intuitív zenére előadó és néző egyszerre oszthatta meg bekiabált szavak formájában a vers kapcsán benne megfogalmazódó gondolatokat.
Az előadás végén megtudhattuk, hogy a színpadon összegyűlő alkotók – nem meglepő módon – életükben először az előadás napján találkoztak ebben a formációban, és csupán egyetlen közös próbát ejtettek meg a színpadra lépés előtt. Ennek ellenére a maga bábeli zűrzavarában bár, de teljes mértékben kerek volt az előadás, bőven hagyva útra- és gondolkodnivalót a befogadó számára.
Végezetül, hogy az egyik előadót idézzem az előadás után: „Még nekem is fel kell dolgoznom ezt a nem tudom, hogy micsodát, ami most történt velünk.”
Kiemelt kép: Pestext
