A szegedi Magyar Könyvkiadók Napját szeptember 22. és 23. között rendezték meg, immár ötödik alkalommal. A rendezvény idei témája az Évfordulók emlékezete volt. Cikkünk szerzője a csütörtöki irodalmi beszélgetésekről számol be.
Szerző: Erdősi Martin Zsolt
Egy történet lezárása – Markó Béla könyvbemutatója
Csütörtökön 11 órakor kezdődött az idén 70 éves Markó Béla könyvbemutatója. A szerzőt pályájáról és új köteteiről (Egy mondat a szabadságról, Kalligram, 2020; A haza milyen?, Kalligram, 2021) Fried István kérdezte.
Mint az ismeretes, Markó Béla a rendszerváltozás után bő tíz évre elfordult az irodalomtól, ahogy ő fogalmazott, „folyamatos lelkiismeret-furdalással küszködve”, és politikai szereplőként is tevékenykedett. Beszélt arról, milyen volt erdélyi íróként megélni a rendszerváltozást – ami ott jóval véresebb volt –, majd felolvasta A forradalom meghatározása című versét.
A költészet és politika kapcsolata is szóba került a beszélgetésen. Minthogy a költő általában hozott anyagból dolgozik, mondta Markó, nem lehet kivonni a politikai és magánéleti valóságot az alkotásból, ezért az nyilván megjelenik a költészetben is. Ugyanakkor saját magát nem tartja közéleti költőnek – különben is az a fő kérdés, hogy tudunk-e ebből az anyagból érvényes szöveget létrehozni –, hiszen a költő számára a politika is metafora, zárult a gondolatmenet.
Markó kedvelt formája a szonett. Ehhez fűződő viszonyáról megjegyezte, hogy szonettjei világa valóban a kert, ahogy azt Fried István találóan megállapította (azzal a humoros kiegészítéssel, hogy „én is azt hittem, hogy Voltaire jó szerző”). A kert a lét egy kötött formája – így a szerző –, ahogy a szonett a nyelvé, ily módon tartalom és forma nem különül el, hanem erősítik egymást.
Ezután Markó felolvasta A haza milyen? című versét, mely a kötet hangsúlyos részén, a végén szerepel. Egy kötet záróversei, mondta Markó, nem csak úgy odakerülnek, vagyis az nem jó, ha „csak úgy” kerülnek oda, mert a vers történet, ahogy történet a kötet is, és az utolsó vers sem csak van, hanem lezár egy történetet. A szerző a költészet jelenlegi helyzetéről annyit mondott, hogy ez utólag fog majd kiderülni, most átmeneti állapotot lát – habár valószínűleg minden kor minden költője elmondhatta volna ezt, jegyezte meg. A beszélgetés a Kincs című vers felolvasásával zárult.
Kerülni egy istent, akivel szemben soha nincs igazunk – Vajda Mihály beszélget Fekete Éva Lukács-életrajzáról
Délben kezdődött a beszélgetés Fekete Éva Lukács-életrajzáról (Fekete Éva: Lukács György – Késleltetett életrajz, Kalligram, 2021), melynek során Vajda Mihály filozófust, Lukács közvetlen tanítványát Czeglédi András és Fekete Kristóf kérdezte. Fekete Éva 1997-ben hunyt el, azóta – ahogy Vajda Mihály fogalmazott – elfelejtették őt, és ennek oka az, hogy Lukács György is eltűnni látszik a magyar szellemi életből.
Fekete Éva Karádi Évával közösen a Lukács-életműhöz kapcsolódóan két kötetet adott ki: egy Lukács-fényképalbumot, valamint egy Lukács-levelezést. Az életrajzot 1974-ben írta, de akkor nem jelenhetett meg – hogy miért, és miért csak most lett kiadva, ezt Vajda Mihály, mint mondta, nem érti. Példának hozza fel, hogy az erősen baloldali szemléletű kötetből kimaradtak olyan részletek, mint Lukács 1918 decemberében írt, A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikke, amiben a filozófus elítéli a marxista eszme erőszakos megvalósítását. Két hónap elteltével, 1919 januárjában Lukács új cikket ír Taktika és etika címmel, amelyben azonban elfogadja, hogy egy gyilkos rezsim kiszolgálója legyen.
Ha ez szerepelt volna a kötetben – így Vajda –, érthető lenne, miért nem adhatták ki. Azt is elmondta, hogy ennek valószínűleg nem Aczél Györgyhöz volt köze, hanem Kardos Györgyhöz, a Magvető Kiadó akkori igazgatójához, mert Kardostól még Aczél is félt valamilyen okból kifolyólag (ezekre még visszatérek a Radnóti-beszélgetés leírásánál), és Kardos különben is szívesen játszadozott az egész Lukács-bandával – köztük Vajda Mihállyal is.
Lukács életművét elsősorban a kontinuitás felől közelítette meg Vajda. A regény elméletében Lukács már egy olyan hegeliánus történelemszemléletet fogalmaz meg, amely lényegében élete végéig megmarad, és ahogy Fekete Éva és Hévízi Ottó egymástól függetlenül megállapították: esztétikai felfogása sem változott, még ha ő maga ezt is állította. Vajda ezután elmesélt egy ehhez kapcsolódó történetet. Lukács a halálos ágyánál azt mondta neki: „Rájöttem, hogy maguknak van igazuk. Ez az egész kommunizmus egy zsákutca. De 400 év múlva újrakezdjük.”
Fekete Kristóf megkérdezte Vajdát, hogyan lehetne megszólítani a fiatalokat, hogy olvassanak Lukácsot, elválasztható-e a Lukács-életmű Lukács politikai szerepvállalásától. Vajda szerint Lukácsnál nem létezik tiszta elmélet. A filozofikus gondolkodás nála arról szól, hogy mi az, ami az embert kimenti eldologiasodott állapotából. Ez kezdetben a művészet, majd a proletariátus forradalma (itt Vajda megjegyzi, hogy Lukács soha nem írt azokról a borzalmakról, amelyeket a Szovjetunióban a saját szemével látott és élt át), később aztán megint visszatér – ha némileg más formában is – a művészethez. Vajda még cinikusan megemlítette, hogy az ember megmentéséhez, ha végigtekintünk a történelmen, látható, hogy nem elég egy jó regény, hanem inkább egy új állatfaj kéne.
Arról is beszélt Vajda, hogy mit jelentett számára Lukács. Elmondása szerint fontos volt neki, de nem tanult tőle semmit, csak azt, hogy a dolgokat radikálisan is végig kell gondolni. Mindezért hálás is neki, ahogy azért is, hogy egy bátor, gondolkodó légkör vette körül Lukács mellett. Talán erélyesebben kellett volna az öreggel vitatkozniuk, gondolt vissza Vajda, de nagyon tisztelték őt. Nem tudja, hogy miért, mondta, de a jelentős ember arról ismerszik meg, hogy nem tudjuk megmondani, miért jelentős. Itt visszatér Fekete Kristóf kérdéséhez: egy jelentős ember munkáit akkor is érdemes olvasni, ha egy szóval sem tudunk egyetérteni az olvasottakból, mert ilyen emberrel érdemes konfrontálódni.
A beszélgetés végén szót kapott a közönség is, a lehetőséggel egyedül Gyenge Zoltán élt. Megjegyezte, hogy mindenkinek ajánlja Fekete Éva életrajzát, mert egy korrajz, görbe tükör az akkori állapotokról, és emiatt azt is megérti, hogy miért nem adhatták ki akkoriban. Megjegyezte, hogy a fiatal Lukácsra milyen nagy hatással volt Kierkegaard, sőt, ez a hatás még Az ész trónfosztásában is kimutatható, valamint az, hogy Lukács a kierkegaard-i Isten-fogalomba helyettesítette be a proletárforradalmat, azt takarta el a bolsevik fátyollal. Ezzel Vajda egyetértett, és megjegyezte, hogy Lukács valószínűleg éppen Kierkegaard miatt fordult el istentől, mert félt egy olyan istentől, akivel szemben soha nem lehet igaza.
Péter naponta eszembe jut, nagyon hiányzik – Felolvasások Esterházy Péter emlékére
Délután 5 órakor, kis késéssel kezdődött el az író-filozófus focimeccs után a születésnapi felolvasás. Elsőként Garaczi László Kukorelly Endre 70. születésnapjára olvasott fel egy vérbeli garaczis szöveget, amiben megemlékezett arról, hogyan került be az irodalmi életbe Kukorelly mellett. Bencsik Orsolya pályakezdését elevenítette meg egy nagyon vagány nyelvezetű írásban, habár Garaczi után a regiszterváltás először kissé meglepett. Ő Garaczit köszöntötte.
Vajda Mihály talán még humorosabb volt, mint a délelőtti beszélgetésen, de nem kevésbé összeszedett és izgalmas. Szövege címe: Születésnap, megjegyzése hozzá: nagyon egyedi. Kiemelte, milyen neurózist okoz a Facebook, milyen rettegést kelt, hogy ma vajon hány születésnapost kell felköszönteni. Elege van a születésnapokból, a Facebookot utálja, vonta le a keserű-ironikus szöveg után a következtetést, majd így búcsúzott: „Péter viszont naponta eszembe jut, nagyon hiányzik.” Számomra ez az est legmegrendítőbb felolvasása volt.
Németh Gábor a Kukorelly 60. születésnapjára írt, Literán is megjelent apokrif-Esterházyját olvasta fel (Könyörgés irgalomért). Halász Rita egy zseniális novellát olvasott fel, ez volt talán a legemlékezetesebb szövege a napnak, olyan mondatokkal, mint hogy „a lustaság lelkem legmélyéig kibélel”, fantasztikus lélekábrázolással. Ő Garaczi Lászlót és Németh Gábort köszöntötte.
A felolvasásokat Gyenge Zoltán zárta, aki tréfásan megjegyezte, hogy elfelejtette, hogy ez tematikus felolvasás lesz, pedig úgymond szervező volt ő is. Az emlékezésről és az időről írt egy filozófiai elmélkedést, amiben kiemelte, milyen fontos a felejtés az élet elviseléséhez. Habár nem idézte, de mikor a mindenre emlékezésről beszélt, nekem rögtön a Funes, az emlékező ugrott be Borges-től. A zárógondolat csak erősítette bennem ezt az érzést: Nietzschét mindenki bolondnak hitte, miközben ő lopva megteremtette magának a világot.
Nagy dolog elkapni és megfogalmazni, ami a levegőben van – Beszélgetés Radnóti Sándorral
Egyik csúszásból jön a másik, így Szabó Gábor körülbelül hét órakor kezdte el kérdezni Radnóti Sándort – pontosabban nem is kérdezett, csak szövegeket olvasott fel, melyek valamiképp kapcsolódnak Radnótihoz, aki ezekről szívesen mesélt részletesebben. Szóba került, hogyan ismerte meg Pilinszkyt, és milyen nehéz volt összeegyeztetnie lukácsista nézeteivel, hogy egy katolikus költő megrendíti. Elmondta, hogy Kardos Györgyről egyszer megkérdezte a fiát, Kardos Istvánt, hogy mi az apja titka, aki erre azt felelte, hogy egy orosz ügynök – talán ezért félhetett tőle még Aczél is.
Petri György írta Töredék Misunak egy megíratlan regényből című versében: „megmaradt (emlékezetemben) / a Gül Baba utca, ahol R.S. vodkát ivott / – egy egész üveggel egyetlen slukkra! / Aztán ült a lépcsőkön és zokogott. / – Temette a korszakot”. Radnóti nem tagadta meg a vodkát, megjegyezte, ezek szerint ez Gyurinak nagyon imponált, viszont nem úgy emlékszik, mint aki sírt volna – ellenkezőleg, nem tudott felkelni, csak feküdt a földön, és röhögőgörcsöt kapott. Meglehet, hogy temette a korszakot, de nem sírva.
Kitért arra is, hogy 1968-ban hihetetlen gyászt éreztek az események miatt, és ezt házibulikkal próbálták enyhíteni. Petri György egy másik versében (Széljegyzet egy vitához) megtámadta Radnótit, aki azt mondta, emlékszik a vitára, valami olyan jelentéktelen, értelmetlen dolgon vesztek össze egy társaságban, hogy kimenjenek-e a fiatalok március 15-én, vagy ne. Mindezt március 14-én. A verset magát csak két évvel később ismerte meg, de nem sértődött meg, sőt, erős politikai költeménynek tartja.
Ezek után Szabó Gábor négy Radnóti ellen intézett támadást idézett fel. Az elsőt Nemes Nagy Ágnes tollából, aki azért haragudott meg rá, mert Radnóti élesen bírálta Nemes Nagy Ágnes – szerinte igaztalan – Lukács-kritikáját. Nemes Nagy Ágnes az Újhold-évkönyvekre érkezett Radnóti-kritikára válaszolt levélben. Itt Radnóti megemlíti, hogy egyébként Nemes Nagytól mindenki félt, még Aczél György is.
A második Radnótit támadó írás Kulcsár Szabó Ernőé volt, ebben azt fejtette ki, milyen nehéz eldönteni, hogy Radnóti Sándor írásai mely szaktudomány nyelvét használják. Radnóti barátságtalan kritikájára volt ez válasz, amit Kulcsár-Szabó Esterházy-kötetéről írt. Később Csurka István támadta Radnóti Sándort, Vajda Jánossal és Heller Ágnessel együtt a Zuschlag-ügy kapcsán, miszerint háromszor kilencvenmillió forintot kaptak adófizetői pénzből indokolatlanul. Erre Radnóti megjegyzi, hogy ő csoportvezetőként nemhogy kilencven, de kilencmilliót sem látott, sőt, sajnos, kilencszázezret sem.
Az utolsó, a beszélgetésben felmerülő vitát Bán Zoltán Andrással folytatták az Élet és Irodalomban a politikai költészet aktualitásáról, ebbe többen is becsatlakoztak. Ezek után Bárány Tibor összeállított egy kitűnő antológiát politikai versekből (Édes hazám, Magvető, 2012), ami megmutatta, hogy Radnótiék rátapintottak valamire, ami már ott volt körülöttük. Radnóti Sándor zárógondolata az volt, hogy nagy dolog elkapni és megfogalmazni valamit, ami a levegőben van.
Nem az est fénypontja – Beszélgetés Kiss Tibor Noéval
Negyed kilenc is elmúlt, mire a beszélgetés elkezdődött. Kiss Tibor Noét Szegő János kérdezte írói pályájáról és új regényéről, a Beláthatatlan tájról (Magvető, 2020). Szóba kerültek Kiss Tibor Noé fiatalkori emlékei, írói indulása, irodalomhoz való viszonya, valamint felolvasta egy Telexen megjelent tárcáját és a Beláthatatlan táj első fejezetét.
A szerző írói indulásáról elmondta, hogy klasszikus élmény, „kimész az erdőbe és verseket írsz Pestlőrincen”, ami nem éppen egy bukolikus környék. Az írásban az érdekli, hogyan mutatható meg, legalábbis külsőségesen az identitás. Magáról is elmondta, hogy ha nem lenne ez az „identitás valami”, ahogy fogalmazott, akkor nem lenne író sem, habár valószínűleg boldogabb életet élne. Viszont nem foglalkozik szakmailag az irodalommal, mint azt megjegyezte, „ne is küldjetek nekem szöveget a Jelenkorba, mert csak tördelő vagyok.”
