Milyen egzisztenciális lírát lehet csinálni a 21. századi Magyarországon? Urbán Bálint debütkötete, az oscuro (FISZ, 2021) izgalmas válaszlehetőségeket kínál.
A nyár utáni FISZ könyvheti alapozót a Lumen kávézóban rendezték meg. Egy barátnőmmel közösen elrángattuk egymást az eseményre, hogy megeddzük az írótáborban szerzett friss önbizalmunkat. A kultkávézó ízlésesen berendezett tereiben mozogtak a Művészek néhányan (frissen vasalt ruhában, mintha egy manhattani teraszon kávéztak volna), mások csapatokba tömörülve beszélgettek a kertben, megint mások a legbelső teremben nézegették a legújabb könyveket. Az írótáboros barátnőmmel, akit, mondjuk, nevezzünk Lídiának, néha beténferegtünk ezekbe a körökbe, de aztán kis unatkozás után ki is ténferegtünk belőlük. Mindenkinek ikeás illatgyertya-szaga volt.
Inkább elkezdtük kivesézni az asztalon heverő friss FISZ-könyveket (amibe persze némi kortársismereti villogás is került). Egyeztettük, hogy az elmúlt két év ,,terméséből” mit olvastunk a kis árusasztalról, miről olvastuk, hogy más olvasta, és mi az, amit elolvashatnánk, akárha csak levendulaszörpöket ajánlgatnánk egymásnak az étlapról (például, hogy Bartók Imre azt írta, hogy Székely Örs ostinatója milyen zseniális). Természetesen a legtöbb témában különbözött a véleményünk. A vékony, fekete borítójú oscurót elég későn vettem észre, és már kicsit tartva attól, hogy Lídia megun, belelapoztam.
— Hát ez nagyon rossz — mondtam. Lídia nem reagált; kiderült, hogy épp chat-üzenetet kapott, ezért a telefonjába mélyedt. Közben észrevettem egy sötéthajú, jófej-tekintetű srácot, így amíg Lidi az üzeneteivel volt elfoglalva, tréfásan megkérdeztem, hogy melyik könyvborító stílusára hasonlítana a legjobban az övé, ha írna egyet — Ott van a kötetem — mutatott az oscuróra. — És szerintem is jobb az Örsé. Így ismertem meg Urbán Bálintot.
Az oscuro spanyol szó, jelentése sötét, komor, félhomályos. (Egyébként nem holmiféle erkölcsi penzumot rovok le azzal, hogy írok róla, de erről később.) A kötet 2021. februárjában jelent meg. A szöveg két (sajnos már nem) létező alak párbeszédéből áll össze: Kurt Cobainnek, a Nirvana énekesének beszélgető-átélő-társa William S. Burroughs, a Meztelen ebéd c. kult-könyv írója és az amerikai beat-hullám prominens szerzője. A fülszöveg, amit Földényi F. László egyetemi tanár jegyez (nem akartam nevekkel elárasztani az első bekezdést, de így alakult), egyfajta negatív egzisztencialista kontextusban helyezi el a művet: „[az elbeszélők] az elszemélytelenedés misztériumát keresik, hogy a pusztulás kerülőútján szülessenek újjá.”
Az olvasó tehát (ha nagy szavakkal szeretnénk élni) egyfajta dantei pokoljárást feltételezhet, ami azonban nem a társadalmi tudattalanba, hanem az egyéni komplexumba vezet. Más szóval: dervisi kábulattotalitást, Ady Endre-i tébolyt, baudelairei nihilizmust. Ez – ahogy Földényi is kiemeli az utószóban – szokatlan vállalás a kortárs irodalomban. A legtöbb pályakezdő kötet struktúrája egyfajta ikebanaként funkcionál: egy központi témát, egy saját hang-regisztert és a belső világhoz tartozó dramaturgiát is tartalmaz, de ez általában nem egy túlságosan jelzett vagy aláhúzott dramaturgia. Ehhez a klasszikus sémához képest az oscuro a líra és epika határán helyezkedik el (ha magyartanárokat akarnánk bosszantani, azt is mondhatnánk, hogy a szöveg egy pszichoanalitikus ballada).
Első olvasásra (és fellapozásra) is szembetűnő a sorok elrendezése, amiben a KC-vel és WSB-vel jelzett két szereplő sűrű mondatokban, egymást kiegészítve és a másik állításait továbbgondolva kommunikál. Ezt az informatív kuszaságot az is fokozza, hogy a fejezetek csak a kötet végén vannak jelölve, csak az egyes mottók választják el a részeket egymástól. Az első például Gilles Deleuze modern francia filozófustól lett átemelve: „I must have a body because an obscure object lives inside of me.”
Az érzelmi telítettség nem csökken. KC és WSB nem egyeznek meg egyszer csak abban, hogy kevésbé szenvedélyesen fognak társalogni és helyette majd a formát kapott emberi életük valós emlékeivel fertőzik meg a kontextust. „Az eksztázis tárgya saját kényszerjellege” – írja Adorno. Az oscuro szervezőereje ez a címben is jelölt sötét feszültség, amit azonban nem lehet egy szervhez, funkcióhoz vagy emberi determinációhoz sem kötni. Ez a folyamatos és fokozódó energia egy mélységélményt, egy alámerülést, átszennyeződés-érzetet is kelt.
A különálló versrészek címei mégis konkretizálják az olvasatot: Amazónia, Houston-Texas, Marrákes-Belém, Belém I, Álomgép… Mintha egy utazás állomásai lennének. A Belém szakaszcím Terék Anna Út Magadanba c. versének a játékosságával is rokonítható (Belém létező brazil város/illetve a beszélő belseje).
A szerzői életrajzból kitetszik, hogy Urbán Bálint maga is gyakran utazik, illetve portugálból fordít is. További olvasata lehet a helyszínneveknek Az ember tragédiájával való hasonlatosság is: Madách művében is helyek adják a jelenetek címét (mint Róma vagy Athén), nála is központi motívum a létezés értelmetlenségéből fakadó („an obscure object lives inside of me”-jellegű) feszültség. Illetve a már említett Isteni színjátékban szintén helyek adják a három helyszín nevét (Pokol, Purgatórium, Paradicsom).
Az oscuro nyelvezete a gondolati síkon előkerülő alapkérdés mellett mégis egy avantgárd kassáki képhalmozásra épül, ami már a fülszövegen is megjelenik:
WSB: Mi van az üvegben?
KC: A gondolat eróziója.] Az ész homálya és éjszakája.] Egy bagolytetem.] avreniM]
A mi közös éjszakánk.”
Bár a kiemelt részletből nem látszik, de a szöveg anyagában a biológiai, pszichológiai és filozófiai kifejezések és teóriák is megjelennek, akár az ödipális komplexus, vagy egyéb tudományterületekből átemelt szavak.
KC: […]Az eksztázis radikális kívüliségében jóllakott anakondák
tekergőztek közöttük. Volt, aki merev testtel, hátát a földnek
vetve a sellakká sűrűsödő éjszakát figyelte, míg mások
magzatpózba görnyedve csak a tüzet bámulták tükörré
feszült szemekkel[…]”
A kiemelt részletben szereplő sellak szó például egy speciális rovarváladékot jelent, amivel a bútorokat szokták bekenni, tehát – sok más, a kötetben előforduló kifejezéshez hasonlóan – nem része az alapműveltségnek. Ám a szövegnek sincs szüksége arra, hogy minden szóhoz konkrét értelem társuljon; a ráérzett, következtethető vagy teljesen homályba húzó szavak sokkal ráolvasás-szerűbbé, intuitívabbá teszik az olvasás ritmusát.
További vizuális trükkök is megfigyelhetőek a kötetben. Vannak fekete alapon fehér sorok, dőlttel szedett sorok és elefazssiv írt szavak is. Kijelölt alkotói logika mégsem társítható hozzájuk, és ez sokszor kicsit frusztráló is tud lenni: valamilyen típusú hatás élesen történik, de az elkülönített, sejtelmes marad. Ugyanakkor nem árt kifejeznem, hogy az oscuro nem utaztatóregény, művészeti album vagy a Royal & the Serpent legutóbbi lemeze, hanem elsősorban verseskötet. Nem épít fel explicit dramaturgiát, mert verseskötet. Nem muszáj, hogy szociopolitikai legyen, mert verseskötet. Nem okoz fájdalmat, ha rádobják valakire, mert verseskötet.
A kérdés, amire mégis választ keresek, egy oscuro-típusú könyv hatásmechanizmusa. És ebben a retorikai építményben a múlt is lehet az állatorvosi ló: miért váltott ki első fellapozásra a kötet a fiatalabb énemből mégis olyan erős hárítóreakciót? Miért nem tudott a szövegvilág alagutat törni a szürkeállományomba? Miféle kövicsek akadályozták?
Ennek vélhetően több oka is lehet, az első (amit Földényi F. László is említ a fülszövegben), hogy a magyar lírában a pusztulás egy kevésbé bejáratott toposz. Prózában és drámában többször esik szó az elme vagy psziché lecsupaszodásáról, akár a huszadik század eseményei kapcsán (mint Krasznahorkai, Nádas, Esterházy, Visky András vagy Spiró szövegeiben) és sokszor még egy építkező gyásznarratíva is kapcsolódik hozzá (mint A szív segédigéiben vagy A meg nem születettben). Emiatt egy ilyen olvasásmódon szocializálódott egyén automatikusan ezeket az okokat, sarokpontokat keresi egy olyan lírában, amiben a bomlás, szétbontás jelenik meg és csalódottabb, ha nem leli meg ezeket.
További ok lehet, hogy az oscuro tartalmazza a vulgaritás lehetőségét, hiszen a pusztulás, az emésztés és a szaporodás különböző képeit hatékonyan és dinamikusan építi be a kontextusba, mégis hiányzik belőle, hogy obszcénné vagy köznapivá váljon. A két beszélő alak, Cobain és Borroughs, és az ő ikon-példakép-mivoltuk is az általános értelmezés felé tolja a pusztulás alapmotívumát. Az egyetemes köz problémái is felbukkannak a szövegben, mint az élővilág gátlástalan rombolása vagy isten legújabb megölése (ha széplélek volnék, alkothatta volna ez is az elemzés gerincét), de ezek nem válnak egyénivé vagy meghatározhatóvá. Az oscuróból hiányzik az infantilizmus, ami a kötet létező miszticizmusát idegeire feszítve a Lapozgatók tudatába lőné magát. És ez a hiány azért is veszteség, mert a kötet valójában új színeket és valójában szövegvilágot hoz be a meglévő diskurzusba.
A barátom szerint nem lehet rövid kritikában ítélkezni (láthatóan ebben különbözünk), de kérdés, hogy mennyire etikus egy első kötetet, amely vállaltan nem csak magán, de össz-mitológiát is épít, lehúzni olyan címszavakkal, mint ,,kevéssé infantilis”, ,,nekem szokatlan” vagy ,,nem eléggé obszcén”. A retorikai kérdést az ízlés körfűrészes, fogas, szőrös nyelvére való hivatkozás követi.
Az oscuro nem lett híres kötet, mint az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélni vagy a Gondoskodás, így foglalkozni vele nem is társadalmi munka. De a maga tiszta módján jelenség, és vélhetően meg is fogja találni az útját a jövőben azokhoz az olvasókhoz, akiket ez a típusú hangulat bevonz, akik kedvelik Saint-Exupéry sivatagábrázolásait, Gulácsy Lajos külföldön festett képeit, David Attenborough dzsungelben forgatott filmjeit vagy a sötétebb goa zenét.
Kiemelt kép: f21.hu
