„Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel” – Isten a kortárs magyar költészetben

Locker Dávid 2020. feb. 13. 0 0

A vallás, a spiritualitás, az istenkeresés évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül a költészet alaptémái közé tartozott. Nem volt ez másképp a magyar költészet esetében sem: a líránk (irodalmunk) – ahogy sok más európai népnél is – a katolikus egyház körein belül indult. De mi a helyzet a mával? Milyen transzcendenciaképzetekkel találkozunk, ha felütjük napjaink versesköteteit, folyóiratait? Erre a kérdésre keresi ez a cikk a választ – természetesen a teljesség igénye nélkül. 

(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.) 
Szerző: Locker Dávid

Tornai Szabolcs azt írja a transzcendenciát és a modern magyar költészetet vizsgáló kötetében, hogy a spirituális hanyatlás legerősebb fokmérője mindig is az volt, mennyire képes az adott korszak kapcsolatot teremteni az anyagon túlival. Eszerint az emberi történelmet vizsgálva négy nagy érát rekonstruálhatunk. Az első fázisban az emberek tudnak és képesek kapcsolatba lépni az éggel; a másodikban akarnának, de már nem tudnak. A kettő közti fordulópontról szól az összes, valamiféle idillikus állapot elvesztését – Aranykor, Paradicsom etc. – tárgyaló nyugati alapmítosz, kezdve a bűnbeeséstől Ikarosz történetén át egészen a Bábel tornyáig. A  harmadik szakaszban az ember akar valamit, de már nem tudja valójában, micsodát – erről szól többek közt a Godot-ra várva (bővebben róla itt). A negyedik szakaszban az ember teljesen vakká válik a transzcendenciára – ez az az állapot, melyet a buddhizmus avidjának, tudati vakságnak nevez.

Utóbbinak végső állapota, hogy nem csak vak lesz, hanem ésszerűtlenségnek tartva kategorikusan tagadja a transzcendencia létezését. Tornai szerint ebben a negyedik szakaszban egyedül a költők képesek még – valahol az első és a második szakasz közt ragadva – kapcsolatba lépni az anyagon túlival; valószínűleg nem véletlen, hogy az archaikus társadalmakban még nem vált élesen külön a papi és a költői (művészi) hivatás. Na de ír még valaki egyáltalán verset Istenről (lehetőleg irónia nélkül)? A válaszom nem lesz meglepő, főleg, hogy ez a cikk megszületett: igen.

Azt azonban el kell ismerni, hogy a témát illetően azért volt némi üresjárat a XX. század második felében. Pedig az istenes verseknek letagadhatatlan kultúrája volt és van a magyar irodalomban: lényegében egy Mária-siralommal indul a magyar költészet. És akkor még nem beszéltünk Balassiról, Rimayról, Szenczi Molnár Albertről, Faludy Ferencről – csak néhány névről, akik jelen voltak a magyar poézis születésénél. A folytonosság viszont valóban megszakadt az 50-es évektől kezdve. Először a pártállami kultúrpolitika miatt volt hanyagolva a téma; később, amikor bejött a posztmodern, a cikiség miatt. Persze ez nem azt jelenti, hogy 50 éven keresztül ne születtek volna, ha más nem, metafizikus versek (Weöres) – az arányuk és a diskurzusban való reprezentáltságuk azonban megcsappant.

Az elmúlt évtizedekben viszont mintha a téma újra aktuálissá vált volna. Hogy köze van-e ennek az újkomolysághoz, nem tudom. Mindenesetre úgy veszem észre, mindenképp megélénkült a figyelem a téma felé. Ennek bemutatására öt verset hozok, hogy felvázoljak hasonló, vagy épp markánsan különböző poétikai irányokat a témával kapcsolatban.  

Talán érdemes az élő klasszikusoktól elindulni. Emiatt adja magát, hogy Kemény István Remény című nagy versével indítsam a sort. Már itt kirajzolódik az erős antropomorfizációnak nevezhető – egyébként a klasszikus modernség óta dívó – irány, melyet lépten-nyomon fellelhetünk majd a tárgyalt a versekben: Isten, ellentétben a premodern korszakok isten-reprezentációjával, nem omnipotens és végtelen entitásként jelenik meg, hanem egészen emberi körvonalakkal bíró formában. Ahogy ebben a versben is, ahol bár – a zsidó-keresztény kultúrából ismert atyai szerepet nem mellőzve – levezeti a beszélőt a hegyről, mégis egészen közeli formában; olyan figuraként, akit akár meg is érinthetünk

A cikk folytatását IDE kattintva olvashatod testvéroldalunkon, a kultagora.blog.hu-n.

Kiemelt kép:
Kemény István: Könyves Blog
Izsó Zita: Könyves Blog/Valuska Gábor
Térey János: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Tags: irodalom, Izsó Zita, Kemény István, költészet, kortárs irodalom, KultAgora, kultúra, Locker Dávid, Térey János, versek Categories: IRODALOM
Related Posts
Leave a reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük