Élj érdekes időkben!
/ ősi kínai átok /
Jack Kerouac Úton című könyvét a karantén alatt olvastam el, a járvány második hullámának idején. Amíg Sal Paradise (az író alteregója) és Dean Moriarty önmaguk és a világ határait feszegették, addig én és valamennyi, velem közel egyidős társam a négy fal féltőn fojtogató, fojtogatón féltő ölelésében készültünk az érettségire.
Tudtam, hogy életem néhány legszebb éve kerül éppen a meg nem történt múlt iránti sóvárgás jövőbeli tárgyai közé. Éreztem, hogy a járvány alatt a dolgok elveszítik addigi kőbe vésett jelentésüket, és az idő futóhomokká válik a lábam alatt, és a végtelen terek kiszámítható négyzetméterekké szelídülnek, az emberéletek pedig számokká, statisztikává butulnak a híradóban. Nagymamám, aki ‘56-ot egy pesti pincében vészelte át alig 10 évesen, azzal vigasztalt, hogy legalább így részese leszek a történelemnek.
Kerouac témává emeli az időt
„Mi ismerjük az időt” – mondja többször is prófétikus révületében Dean Moriarty, akinek – nyilván nem véletlenül – egyik kedvenc olvasmánya Proust. A fizika törvénye szerint – és ahogyan azt a Belga a maga nagyszerűségében is „énekli” – „Az út egyenlő sebesség szer idő.” A járványig tehát úgy véltem, ismerem az időt, amelyet egyetlen betűvel képesek vagyunk eme csodás egyenletbe kényszeríteni (t, azaz time – és egyben a múlt idő jele nyelvünkben).
Ám a digitális oktatás alatt a napok olyan egyhangúvá váltak, hogy már úgy éreztem, a jól ismert idő és a benne foglyul ejtett világ egyszerre válik mozdulatlanná – és egyszerre mégis olyanná, mint a legvadabb folyam, ami a Danaidák elkárhozott türelmével zúz porrá kősziklákat. Habár Kerouac-ék véletlenül sem teljesítik az egyenes vonalú egyenletes mozgás kritériumát, útjukat az idő, mint egy megállíthatatlanul növekvő pókháló szövi be, hogy aztán élő szemfedője legyen annak, amit már nem lehet megbocsátani, hiába minden emlékezés és felejtés, írás és olvasás.
Az én és a Kerouac nemzedéke közötti különbség a szabadságélmény oldaláról is megközelíthetővé válik. Amíg az akkori szabad szellem elsősorban az útkeresés közös tapasztalatiságát hangsúlyozta, olyannyira, hogy járt utakat hagyott el a járatlanokért, addig a mi, koronavírus által kettétört generációnkat nem a szabadság, hanem a szükségszerűség száműzte új élmények megtapasztalása felé. A beatgeneráció térélménye a végtelen pusztaság – a miénk a bizonytalan időre szóló szobafogság volt.
Amíg ez a „tengés-lengésre kárhoztatás” a beatek számára megtermékenyítő volt, addig a Z-generáció sokkal inkább a kontroll elvesztését tapasztalhatta meg a világjárvány és a digitális oktatás jóvoltából, az operatív törzsek és a kormányrendeletek sokszor egymásnak is ellentmondó útmutatásain keresztül. Az izoláció, az életidegenség, az egyhangúság, a Zoom-cellák rezervátumába kényszerített interperszonális szféra szöges ellentéte a végtelen utaknak, a hömpölygő bebopnak és az ezutóbbival rokon időnek, ami közel ezeregy éjszaka képében ezeregy köntösbe bújik Kerouac regényében.
„Szürke lepel borult az egész városra. A hegyek – a fenséges Sziklás-hegység csúcsai, melyeket a város bármelyik részéről lehetett látni nyugat felé – ››papírmaséból‹‹ voltak. Őrült és kancsal és végtelenül fura volt az egész világegyetem.”
Az időt egyszerre jellemzi a végtelenség és a végesség élménye – Kerouac regényének ez az egyik fő tematikája. Aki szeretné az időt megismerni, gyűszűvel megmérni a tengert, vállalnia kell küldetése lehetetlenségét. Van ebben valami szép. Sal Paradise és Dean Moriarty figuráját inkább a keresés, mintsem a megtalálás motívuma löki tovább, aminek esetlegességét az alábbi mondat eredetije is kifejezi, egyszerre idézve meg valamilyen vakmerő küldetéstudatot és a menthetetlen bizonytalanságot: „We’ve got to go someplace, find something…” És ugyanígy, magyarul is kifejező lehet ez a kettősség: „A végső dologhoz nem juthatsz el […]. A végső dologhoz senki se juthat el. De abban a reményben élünk, hogy valamikor majd egyszer és mindenkorra megtaláljuk.”
Ellentétek és párhuzamok regénye
A megismerés, a keresés, az élet éhségét Kerouac a valódi, biofizikai éhséggel állítja párhuzamba. Ez a párhuzam egy ellentmondást is magában foglal – kettő lehetséges életfilozófia szembenállását. Egyrészt az életéhség alapvetően misztikus, spirituális élményeket követel (a regényben így kap hangsúlyos szerepet a zene a bebop és a jazz képviseletében), és egy ellenkultúra kibontakozásának lehetőségét hordozza magában. Ezzel szemben a biofizikai éhség materiális jellegű, specifikus igényeket testesít meg és a fogyasztói kultúrával való kényelmes megállapodást képviseli (aminek visszatérő jelképe a fagylaltos almás lepény).
Ez a kétféle éhség végérvényesen választja majd el egymástól a két jó barátot – a lassú szakítás egyik utolsó fázisa valamennyi addigi állomás közül az egyik leginkább egzotikus helyszínen történik, Mexikó egy ártatlan, civilizálatlan zugában.
„Aztán elkapott a láz és félrebeszéltem és eszméletlenségbe süppedtem. Vérhas. Felnéztem agyam sötét örvényléséből és tudtam, hogy ágyammal nyolcezer láb magasságában lebegek a tenger szintje fölött, a világ tetején és tudtam, hogy egy teljes életet és még néhány apróbbra valót éltem szegény atomokból szőtt porhüvelyemben és végigálmodtam minden álmomat.”
Az idő megismerése tehát egyre misztikusabb, transzcendentálisabb élménnyé válik, amit egyedül csak a szótlan ámulat lesz képes hitelesen megörökíteni – ez a szemlélet az anyag aktív formálójától, a kizökkent időt helyretolni hivatott embertől örökös térdre roskadást, elcsendesülést követel. Ezt a regényben eleinte egyfajta wow-élmény testesíti meg, ami, habár kétségtelenül kifejező, kissé megfeledkezik az olvasóról, és a szereplők által megtapasztalt eksztatikus vizualitást az artikulálatlan vokalitás (üvöltések, szinte barbár rivallások) eszközeivel fejezi ki.
„Gyorsan besötétedett. Mindannyian meghúztuk az üveget, és hirtelen azt látom, hogy eltünedeznek a Platte zöldellő táblái és helyettük, ameddig a szem ellát, lapos pusztaság nyúlik el mindenfele: homok és üröm. Elámultam.
– Ez meg mi az ördög? – ordítottam Keszeg fülébe.
– Itt kezdődik a puszta, fiacskám. Hé, hadd húzzam meg még egyszer!
– Juhúúú! – rikoltoztak a diákok. – Viszlát, Kolumbusz! Mit szólna a Cseles meg a többi, ha itt lehetne! Juhú!”
A nyelv leíró funkciója – leginkább Dean esetében – fokozatosan elveszíti kapcsolatát az érthető valósággal, töredékessé válik, és végül egészen elnémul.
„Folyamatos beszédre már nem volt képes. Szökdelt, nevetett, dadogott, hadonászott – Hé… há… ezt meg kell hallgatnotok. – Hallgattuk, figyeltünk erősen. De elfelejtette, mit akart mondani […] és megkövült bánattal meredt a tenyerére. – Beszélni már nem tudok… értitek-e, hogy ez talán… vagy akár… de hallgassátok csak! – Hegyeztük a fülünk. Az éjszaka neszeit hallgatta. – Igen! – suttogta áhítattal. Látjátok… beszédre már semmi szükség… többé.”
Aki tehát az időt megismeri, elsőnek a szavakat, majd a hangokat is elveszíti, akár Dean Moriarty, az amerikai Rimbaud, akinek kimondatlan gondolatait immáron csak a kozmikus csönd képes tolmácsolni felénk. Vereség ez? Olyan vereség, amit Csáth Géza sorából olvashatunk ki, miszerint „nem az idő múlik, hanem mi”? Kerouac erre a kérdésre már nem tud választ adni – magunknak kell megtalálni, megismerni azt, hogy az érdekes időket idomíthassuk, és az ősi kínai átokból áldás legyen. Ami, ha kaput nem is, de legalább ablakot nyit a négy fal börtönén, a végtelen terek felé.
