A paraszomnia egy alvás közben kialakuló rendellenesség, magatartási, mozgási, vegetatív jelenség. Olyan állapotokat sorolhatunk ide, mint a fogcsikorgatás, alvajárás, alva evés, lidércnyomás. Nem véletlen, hogy ezt a címet viseli Szabó Fanni könyve is: a verseket olvasva egy ilyen öntudatlan állapotban rekedünk, s a bénító, fullasztó sorok között csupán időnként, egy-egy rövid pillanatra tudunk levegőhöz jutni. Szabó Fanni Paraszomnia (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020) című debütkötete különleges bemutatkozás a kortárs magyar irodalomban: elvont költői hang, ami valami félelmetesről számol be. 
Az olvasás során gyakran találhatjuk magunkat egy-egy szertartás/rituálé közepén, melyekben minden történésnek súlya van. A három ciklusból (Pórázon sétáltatja ujjait, Megtanít az Isten a tisztátalanra, Ólomból Dunántúl) álló verseskönyv egyszerre idézi föl az archaikus korok szakralitását s a jelen valóságunk tudatalattijában való elmerülést. Ez legerőteljesebben az első ciklusban van jelen, de lényegében az egész kötetet végigkíséri: „Levadászott őz vagyok. / Testemről lenyúzták a bőrt, fejemet otthagyták, / legyek költöztek belé, vérem megalvadt. / Naphosszakat tartogatta gégémet, vadvörös / torkába tette, szétmorzsol, újra összerak…” (Kánikula).
Visszatérő motívumként jelenik meg a kötetben a tánc/ugrálás/körbeforgás motívuma is, ami szintén mágikus dimenzióba helyezi a tetteket:
Körbeforog háromszor maga körül / az Isten, negyedjére nem figyel, / maga helyett engem kerül körbe.” (Dávid körforgása).
A rituálékban minden történés, természeti jelenség valami felsőbb hatalom, isteni kinyilatkoztatás részét jelentette. A Paraszomniában fel-felbukkanó szereplők – akikről egyébként alig tudunk meg valamit – ennek a világnak a részei: olyan történéseknek vannak kiszolgáltatva, melyben inkább eszközök, bábok, mint független létezők, akiken keresztül egy nagy, ismeretlen egész erői megnyilvánulhatnak. A szertartásokat idéző epizódok többnyire a létezés esendőségére mutatnak rá, arra, hogy a világ ismeretlen erői, s mellette önmagunk belső szörnyetegei miként uralkodhatnak el fölöttünk.
A versekben erőteljesen lép fel a kapcsolódás valakihez/valakikhez. Mintha a megszólaló gyakran párban lenne egy másik személlyel, akiről lényegében semmit sem tudunk meg. Különösen furcsává teszi ezt a kapcsolódást annak gyakorisága, hogy ezt a „másikat” sokszor meg sem szólítja, csak első szám harmadik személyben beszél róla: „Felbugyogott szavaivá válok, / légbuborékját kipukkasztom, / felszínre tör magáért” (Tenyérjóslás); „Átizzadt lepedőn fekszik. / Elalszik, míg beszél hozzám.”; „Kötőszövet vagyok csontjai között” (Látomásaid); „Szájürege / oxigéncsatorna, / újratölti tüdőm” (Belmagasság). Ez a beszédforma valamiféle elidegenedést eredményez, s a rejtély később sem oldódik fel, talán csak kizökken, amikor időnként első szám második személyű beszédmóddal is találkozunk. Ám arról, hogy ki ő/kik ők, ilyenkor sem tudunk meg semmit. A versnyelvezet csak annyiban emeli közelivé a másik oldalon állót, hogy most már konstatálhatjuk: megszólítható.
Talán a fentiekből fakadhat a lírai én megragadhatatlansága is: inkább tűnik álombéli szereplőnek, mint valódinak. Ő is egy paraszomniában felbukkanó jelenség, akárcsak mindenki és minden más. Egy számunkra ismeretlen világról beszél, ebből eredeztethető fölénye és bölcsessége is. Tud, sejtet, beszámol, de csak töredékeket közöl: „Boszorkányok fedik fel előttem a kártyát, / kézen fogva táncolják körül álmaim. / Ráncaik jövőt jósolnak, jóslatukban múltjukat látom. / Tetteim súlyáról beszélnek, felelősségről, amit vállalok.” (Jóslat); „Sokan ordítják nevem az éjszakába, / amikor nem figyelek rájuk, / körbetáncolják testem.” (Körtánc)
A kötet második ciklusában a hallucinációs hangulatok immár a nyelvet is megzavarják, oda is befészkelik magukat: „Végül a legkegyetleneb(b) / ek csontja között fog meghal / ak között fog lélegezni / gét hint-port és hamutálat ad kezedbe, s belefújja / hályogos szemedbe a szót.” (Ninive); „Koholt vádakkordja zengem / alólban magamatt festékkel / felfestem” (Portré). Mintha a kommunikáció, ami hidat képez belső világunk és a külső világ között, egészében megtörne, kontrollálhatatlanná válna. Így idegenedünk el még inkább a külsőtől, s merülünk el saját, titkokat rejtő, valóság mögötti világunkban, ami egy félelmetes, kontrollálhatatlan utazás.
Végül mégis levegőhöz jutunk: a szavak helyükre rendeződnek, a gondolatok összeállnak, a versnyelvezet kevésbé töredezett. S bár letisztultabb sorok között találjuk magunkat, továbbra sem ébredünk fel a zavaros alvásból, ahogy azt a kötet címadó versének első sorai is leszögezik: „Nyitott szemmel alszom / Felülről látom magam, / szemem rozsdabarna. / Tejfehérre meszelt gödörben / betontömbhöz simulok, / érzékeim átgurítom a látóhatáron.” ; „Levágom testemről a hipnotizőr / gyökereit, szemhéjamat kifeszítem, / nem engedem többé, / hogy uralkodjon rajtam.” (Paraszomnia).
A harmadik ciklusban a versbeszélő szüntelenül mesél, s talán itt érezhetjük legerőteljesebben, hogy az olvasót is a történetek részesévé teszi, bevonja őt világába. A korábban észlelt töredezettség majdhogynem egészében feloldódik:
Élete életeken át folytatódott, / imái nem hallgattattak meg. Bezárta ajtaját, / kulcsát elrejtette, átfestette szobájának falait. / Szalmából embert font, kőből a szemét alkotta meg, / a szív helyén mogyoró, a tüdő két levél, a lábai ágak.” (Szalmabáb)
A paraszomniák világa kontrollálhatatlan, bármi megtörténhet bennük. Minden képlékeny, minden változik, transzformálódik egyik állapotból a másikba. Semmi sem ura önmagának, semmi sem bizonyos, talán csak az állandó változás az, ami újra és újra birtokba vesz, eluralkodik, egy-egy állapot formájában valakin vagy valamin: „rétegenként vájja bőre mását a földbe, / ami hagyja magát, úrrá teszi maga felett, / testét belőle fogják újra kifaragni” (Bőrbe szegelt gólyaláb); „cérnaszál-erei domborodnak / mellkasomon” (Alagút).
Talán nem véletlen az elrugaszkodottság, a világból való kifutni-vágyás szándéka sem, ami gyakran vonatkoztatható arra a bizonyos „ő”-re, „te”-re, de magára a lírai énre is: „óriási / létrát építettem, minél messzebb / kerüljek a földtől” (Felcímkézett bolygók); „a hegy széléről / nekifutásból a mélybe ugranak.” (Nekifutásból). A hétköznapi jelenetek időnkénti felbukkanása már-már zavarba ejtő ebben a szürreális, hátborzongató légkörben. Mintha egy percre felébrednénk, megkapnánk az esélyt, hogy elhelyezzük a történéseket a normálisnak vélt valóságban: „Minden nap megígérjük, / kitakarítjuk a lefolyóból / a hajszálaimat.” (Belmagasság); „Éjszakai aluljárók, sötét sikátorok. / Melegítőben táncolok át rajtuk” (Repülő ház); „Mangófából lesz az összes bútorunk. / Az ágyneműnk csíkos, / művirágok minden sarokban, / hetente függönyt, / naponta ablakot mosok” (Kolónia).
A könyv záróversében, a Lakótelepi trambulinban mesteri módon érzékelhető mindannak az elengedni-vágyása, ami az eddigiekben felhalmozódott. Mintha egyszeriben fel akarná rúgni az egészet, fel akarna kelni ebből a terhes álmodásból, s új lappal kezdeni:
Meg kellene halni / és szétverni a világot, / darabjaira tépni, hogy újra összevarrd. / Nulláról kell kezdeni, a tizediken / mélyzuhanásban bukfencet / hányni, spiccben tartott lábbal / várni a földet érést.”
Vajon álom-e vagy valóság a Paraszomnia világa? – kérdezhetnénk. S még ha nem is jutunk dűlőre a kérdést illetően, az mindenképp elgondolkodtató, hogy álmaink, rémálmaink, különféle zavaraink bizonyos értelemben valóságunk képződményei, tükörképei. Ebből fakadóan talán nem is álmainkban rejlik a valós rettenet, hanem ott, ahol nem hinnénk: „Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek, / rejtekhelyük mi magunk, ők – mi vagyunk.” (Rétegek)
