Kazuo Ishiguro japán származású, kortárs brit író, 2017-ben ő nyerte el „nagy érzelmi regényeiért” az irodalmi Nobel-díjat. Legújabb műve, a Klara és a Nap egy disztópikus világban játszódik, valahol az elképzelt jövőben. A könyv fő motívumát a jövőről alkotott legtipikusabb képünk és aggályunk képezi: a robotok, amik túlnőnek az ember képességein.
Klara, a főszereplő egy RB, vagyis egy robotbarát, akit gyerekek számára álmodtak meg mint állandó, fejlesztő társaság. Az ő szemszögén keresztül és tapasztalatai által tárul elénk a regény tere, és tágul fokozatosan a perspektívánk erre a világra, amelyről pontosan annyit tudunk, amennyit Klara hall, érez vagy gondol róla. A disztópikus vagy utópisztikus regények általános vonalvezetése az olvasó számára először ismeretlen világ szabályrendszerének, szokásainak, történelmének aprólékos bemutatása, ami mindig lehetővé teszi a cselekmény valamihez való viszonyítását, kifutási ívének megértését.
A Klara és a Nap olvasója egy ismeretlen világot fedezhet fel
A Klara és a Nap nem egy ilyen mű. Beszippant, és állandó felzárkózást sürgetve egyértelműnek kezeli világ- és valóságismeretünket, ismeretlen tárgyak és jelenségek neveit – közös tudást feltételez, s közben mégsem kér lehetetlent. Egy-egy elejtett szóval világosodik meg sokszor több száz oldallal később valami, a történet szempontjából kardinális probléma, és tárul fel egy ismeretlen jelentéssík, miközben a nemértés feszültsége még tovább fokozza a felismerés letaglózó erejét.
Sokáig nem világos, hogy mi kelti az alapvető diszkomfortot a regényben, de véleményem szerint a megértésből visszatekintve egy zseniálisan felépített művet láthatunk, ami fokozatosan és természetesen áll össze. Ishiguro nem magyaráz, de amikor belenyugodnánk a látszólag idilli, vízesésekkel és parkokkal teli világ működésének rendjébe, mint Klara, felnézve szemben áll velünk egy dühösen fújtató bika, a mélyben lappangó feszültségeket és elfojtott fájdalmakkal átitatott indulatokat szimbolizálva.
Az az érzésem támadt, hogy valami óriási hiba történt, hogy ennek a teremtménynek is megengedett, hogy egyáltalán itt álljon a Nap áldó fényrajzolataiban, hogy ez a bika valahová a mélységbe való.”
Az író ezzel a gesztussal nem húz kizökkentő magyarázatokból álló védőhálót a cselekmény és közénk, amelynek résein kilesve az irracionalizmus adta biztos távolból figyelhetnénk az eseményeket, mondván, ez a mi világunkban sosem történhetne meg. Nem: kénytelen-kelletlen belehelyezkedünk a világról (látszólag) mit sem sejtő robot, Klara szemszögébe, aki a boltjának kirakatában állva várja, hogy egy kisgyermek kiválassza, s olthatatlanul kíváncsi tekintete szélesebb horizontot járhasson be az elé táruló utcaképnél. Erre nem is kell sokat várni, ugyanis Josie személyében nemsokára megérkezik az, akinek odaadó barátságát felajánlhatja. Édesanyja (vagy ahogy Klara hívja, az Anya) is beleegyezését adja, miután megbizonyosodott róla, hogy a robot képes utánozni lánya mozgását, s így a főszereplő RB otthonra lel.
Klara nem rendelkezik sok tapasztalattal a világról, de a Nap létszükségletének megmásíthatatlansága feltételezi, hogy annak ereje elengedhetetlen az RB-k működéséhez. Otthonra lelésével a Nap immár nem a szemben lévő épület mögé megy aludni, hanem a Josie szobájából belátható világ szélén álló pajtába, ami a Mr. McBain nevű szomszéd tulajdona. Ez sokatmondóan jelképezi, hogy mindennapi életterének megváltozásával nem nyílik ki a világ a főszereplő előtt: azt hiszi, amit az értelmezést segítő négyzetekre felosztva lát. Ha a Nap a szomszéd pajtája mögött tűnik el, akkor bizonyára oda megy lefeküdni, ott tér nyugovóra.
A Nap mint központi motívum
Az égitest gyógyító ereje központi szerepet tölt be a mű további részében is: Josie megbetegszik, és ezzel az összes fény kiszökni látszik otthonukból, az orvos és a szülők tanácstalanok, mi olvasóként pedig azt érezhetjük, hogy már megint kihagytak minket valamiből, mivel sokáig ismeretlen előttünk a betegség oka. Klara az egyetlen, aki képes pozitív maradni, mivel valami emberen túli erőhöz fordul segítségért: a Napnak tulajdonít ilyen életeket befolyásolni tudó hatalmat, tőle kéri Josie gyógyulását. Egyszerűnek, naivnak és félreértettnek érezhetjük a világról alkotott felfogását. Fölényes többet-tudásunk már-már engedne a valóságos információhiányunk adta ráutaltságából, ha a robot cselekedetei nem döbbentenének rá minket újra és újra, hogy az emberi szereplőket meghazudtolóan hasonlít arra az általános képre, amit magunkról alkottunk.
Hihetetlenül paradox és letaglózó, hogy az egyetlen a szereplők között, aki hisz valami transzcendensben, az Klara. A felnőttek mind a racionális tudomány talaján mozognak; Josie szülei a technológia eszközeivel próbálják feldolgozni a gyászt, idősebb gyerekük, munkájuk elvesztését, és most kislányuk megbetegedését is. Mikor pedig az orvostudomány csődöt mond, vele együtt a kilátásaik is.
Az egyedüli, aki hisz a lány gyógyulásában, az az egyetlen, akiben nem emberi szív dobog, és aki létezésének mikéntje pont kizárná ennek lehetőségét. Akinek cselekedeteit a mindenki felé való megfelelési kényszer irányítja, hiszen minden kis csavar és drót ilyen rendeltetéssel lett benne elhelyezve. Rick, Josie legjobb barátja és szerelme támogatja a robotot segítségkérésének megvalósításában, később pedig a tudománytisztelő, sztereotípiákat megcáfoló mérnök, az Apa is. Alakjukban a szeretet és a segíteni akarás felülírja a világukban általános, mesterségesen módosított emberi képességek egyeduralmát.
Klara bizalma a Nap gyógyító és életet adó képessége iránt megszemélyesíti az égitestet, valamint szimbolizálja a vallások legjobban leegyszerűsített sémáját, amely során az ember próbálja magyarázatokkal felcímkézni a világot, megkísérelve csökkenteni kicsinysége és a végtelen közötti távolságot, átláthatóvá tenni a mindenséget. De hogy jön mindehhez a pátoszos emberi magassághoz egy robot? Vajon a segíteni akarás belekódolt kényszere indítja el ezen az úton, vagy több köze van a szánalomhoz, a ragaszkodáshoz, már-már a szeretethez?
A gyermeki, naiv mondókákra és népdalokra emlékeztet az a kétségbeesés és bizalom, amivel Klara a Nap erejében látja világa és rendeltetése középpontjának, Josie-nak a gyógyulását. Közben Klara egyre több időt tölt az Anyával, akinek értelmet nyer a legelső, még a boltban hozzá intézett kérése, amely válaszút elé állítja az RB-t. Rick, az ő édesanyja, valamint az Apa is több dolgon őrlődik mindeközben, de mindegyikük életében új perspektívát jelent Klara világlátása. Igaz, nem lobogtatja Polar expresszesen a kezében a „higgy” szóra kilyukasztott vonatjegyét, hanem kevésbé direkt módon, egész lényével egy sokkal magától értetődőbb világ működési rendjét képviseli, s így a reményt is ő testesíti meg.
Elérkezett az ember-robot ellentét újragondolásának ideje
Az egész regény értelmezhető egyfajta társadalomkritikaként, többek között a tudomány fejlődésére, a környezetszennyezésre, a hitre vagy annak hiányára vonatkoztatva – azazhogy értelmezhető lehetne, ha nem lenne e szó már túlhasznált, s ennek okán méltatlan a műhöz, amely hihetetlenül különleges. Klara meggyőződése a Nap erejében felhívja a figyelmet a történet terében mindenfajta magasabb szintű irányultság hiányára. Számtalanszor tanultunk azokról a dolgokról, amik miatt az ember a „teremtés koronája”: büszkék vagyunk rá, hogy tudunk érezni, vágyni, remélni, hinni. Attól félünk, hogy a robotok túlnőnek minket intelligenciában és egyre szűkítik a munkalehetőségeinket, mikor igazából attól kellene, hogy elfelejtjük azokat a természetes reakcióinkat, világszemléletünk alapbeállításait, amelyek valóban megkülönböztetnek tőlük; amelyek emberré tesznek minket, és kiemelnek az evolúció többi faja közül is.
Olyasféle ősi hit jelenik meg a főszereplő alakjában, amely a kezdeti vallások kialakulásában az első felismerés lehetett. A Nap melegít, jó hozzánk, pont ezért nem véletlen, hogy a politeista vallásokban gyakran megkülönböztetnek napistent, aki minden esetben nagy hatalommal bír. De Klara képességeinek is van vége: nem érti a szeretet fogalmát, csak azt az egyetlen kapaszkodót találja a szó kapcsán, ami miatt nem tudná megtenni, amit az Anya kér tőle. Nem tudná helyettesíteni Josie-t.
Az egész mű Klara világbeli boldogulásáról szól, de valójában egy olyan antropológiai mélyréteg húzódik meg mögötte, amely megkérdőjelezi az olvasó morális keretfeltételeit. Létezik olyan jellemzőnk, amit nem lehet utánozni, vagy „énteleníthető” az ember? Behatárolja gyereke jövőjét az, aki nem vállalja a génmódosító fejlődés alkalmazását, ezzel kizárva a továbbtanulás és a beilleszkedés lehetőségét számára? Mi lehet a tudomány és az ember Istent-játszásának vége? Tud-e magáról gondolkodni egy humanoid robot?
A mű végére sem válik az olvasó mindentudóvá, aki otthonosan mozog ebben a kitalált térben: sok kérdés függőben és megválaszolatlanul marad, de annyira természetesen, ahogy a való életben saját környezetünkben sem tudhatunk mindent a körülöttünk lévők életének alakulásáról. Nincs egy kamera, ami minden elvarratlan szál után eredne a műélvező kedvéért, hogy az nyugodt szívvel csukhassa be a könyvet. Nyugtalanító és pozitív üzenetében sem a végsőkig idealizáló regény ez, amely biztos bevezető lehet Ishiguro műveinek különleges hangulatú világába.
