Az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg magyarul a Pszichiáter látott már?, Claudia Hochbrunn pszichiáter és Andrea Bottlinger irodalmár által humorral bőségesen nyakon öntött mű. Benne olyan elemzésekkel, amelyek megmutatják gyermek- és kamaszkorunk meghatározó irodalmának pszichológiai hátterét – hiszen ezekre sosem tekintettünk ennyire analitikus szemmel.
Milyen lelki problémákkal küzdhettek a gimnáziumi magyarórákon sokat hallott irodalomtörténeti szereplők? Mi lett volna, ha az ókorból ismert Oidipusz és családja, vagy Rómeó és Júlia nyíltan beszélnek titkaikról, érzéseikről, vágyaikról? Mi lett volna, ha Karl May még azelőtt jár Amerikában, hogy megírná híres Winnetou-sorozatát? Hogyan változna Ron, Hermione és Harry története, ha a varázsvilág felnőttjei nagyobb figyelmet fordítanak a fiatalok mentális egészségére?
Vajon másként gondolkodnánk Drakuláról, ha a 19. század végi társadalomban legalább annyira elfogadott lett volna egy szenvedélyes vámpír és egy esetlen nő szerelme, mint az Alkonyat-trilógia korában? Ítélkezhetünk-e az Elfújta a szél Scarlett O’Harája felett, miközben idealizált férfi-képét később A szürke ötven árnyalatának főszereplőjétől, Anastasia-tól még el is irigyeljük?
Miközben a német pszichiáter–irodalmár szerzőpáros a művek születési korszakának kontextusába helyezi az elemzett könyveket, alapvetően a szereplők lelki problémáira vagy erősségeire világít rá. A regény a Mi lett volna, ha? kérdésre épülve veszi sorra az ókori görögöktől indulva a napjaink BDSM-szubkultúráját teljesen eltérően ábrázoló regényéig a benne szereplők lelki világát. Olyan kérdéseket feszeget, amelyeket a hőn szeretet, vagy épp utolsó cseppig utált szereplők jellemvonásait átgondolva akár mindannyian feltehetünk saját magunknak is.
A kiválasztott művek jórészt nem tartoznak a popkultúrához, hiszen a 20. századi regényekkel bezárólag mind az iskolában kötelezően olvasandók közé sorolhatóak. Természetesen – mint ahogyan a szerzőpáros az utószóban ki is emeli – nem kerültek a kánonba észak- vagy kelet-európai, esetleg ázsiai vagy afrikai művek, hiszen a német írónők saját tapasztalataikkal szerettek volna dolgozni.
A szereplő-analízisek mindegyikét a könyv cselekményének, sok esetben keletkezésének bemutatása előzi meg, amelyet a főként sci-fi és fantasyregények szerzőjeként ismert Andrea Bottlinger utánozhatatlan humorral és pimaszsággal ismertet, nem félve olyan kijelentéseket tenni, amelyek egy-egy jóérzésű magyartanárt a végletekig megbotránkoztatnának. Ugyan ki képes a Rómeó és Júliát nem példaértékű szerelmestörténetként, hanem éretlen és nárcisztikus kamaszok fellángolásaként értelmezni? Lehet-e Bottlingernél cinikusabban írni Sherlock Holmesról, vagy éppen Artúr királyról?
A pszichiáter Claudia Hochbrunn elemzései ugyan kevésbé humorosak, s jobban érvényesül bennük a tudomány, mint a szórakoztatás, mégis ezen oldalak szolgáltatják a lehetőséget, hogy mélyebben megérthessük akár saját magunkat is. A könyvben visszatérő motívumként jelenik meg az emberi kommunikáció hiányosságaiból fakadó félreértések keltette helyzetek, hiszen a legtöbb történet problematikája a szereplők belső szorongása miatt elfojtott őszinteségéből fakad.
A tanult példák hiánya, vagy éppen társadalmi helytelensége sokuknak olyan közeget teremt, amelyen a legvarázslatosabb jellemfejlődés sem segíthet. A Pszichiáter látott már? lélektani szempontú elemzései támogatják az olvasót abban, hogy a való életben hasonló viselkedési sémákat látva elgondolkodjon, vajon egyik vagy másik ismerőse szintén rendelkezik-e hasonló jellemvonásokkal, vagy a szereplők „életútjait” végigkövetve egy-egy szituációval összehasonlítva cselekedhetnénk-e másképp a saját életünkben.
Ugyanakkor senkit nem sarkallnék arra, hogy e könyv elolvasása után potenciális pszichológussá válva elemezze környezetének tagjait. A mű inkább gondolatébresztő, egy új szemléletmóddal ismertet meg, amely megközelítést átültethetjük mindennapjainkba, hiszen amikor az óvodában délutáni alvás előtt Harisnyás Pippi csodálatos történeteit hallgattuk, még senki sem gondolt arra, vajon a pimasz kislány mennyire volt emancipált, s ez hogyan hatott a környezetére.
S ha már emancipáció: A könyv nemcsak a különböző korokban készült történetek szereplőit elemzi, hanem a történelmen végigvonuló férfi-nő hierarchia változását, az idegenekhez való viszonyulást, a kommunikáció szerepét és fontosságát is bemutatja. Így jutunk el a hatalom megszerzéséhez eszközként használt Iokasztétól a messziről imádott holmes-i hölgyön át a férfit teljesen uraló Anastasiáig.
Felfedezhetjük, a lovagi kör eszményi, ugyanakkor mindenért felelőssé tett nőalakjai mennyiben másabbak, mint egy Scarlett O’Harához hasonló erős, kitartó nő. Látványos, hogyan lett egy férfibarátság állítólagos megrontója a gyengébbik nem tagja, miközben a férfiak egymás közötti kommunikációja szinte nem is létezett (Artúr király).
Összességében a Pszichiáter látott már? egy olyan új stílusú mű, amelyhez hasonlókkal az Athenaeum Kiadó repertoárjában már találkozhattunk – például politikai vagy gazdasági rendszerelemzéssel. Könnyed nyelvezete Csősz Gábor fordítónak köszönhetően lehetővé teszi a gyors kiolvasást, azonban javallott néhol szünetet tartani egy-egy műelemzés között a jobb értelmezés érdekében.
Mindannyian annak a kultúrának a termékei vagyunk, amelyben felnövünk, és senki nem szakadhat el teljesen a kisgyermekként elsajátított világképtől és az azzal együtt járó előítéletektől.”
