Manapság egyre nehezebb rávenni a gyerekeket az olvasásra, főleg a kötelező olvasmányokéra. Legyen szó általános vagy középiskoláról, minden évben van néhány hosszabb-rövidebb mű, amelyet a tanárok feladnak a diákoknak, ám ezek többnyire nem aratnak nagy sikert. Az elmúlt évekhez képest a fiatalok sokkal kevesebb időt töltenek olvasással, ami részben a kötelezőknek köszönhető.
Telefon vs. könyvek
A technológia egyre gyorsabb ütemben fejlődik, a gyerekek pedig egyre fiatalabb korban találkoznak vele. A videojátékok, a közösségi média és az internet minden egyéb csodája ott lapul a hátsó zsebükben egy hordozható számítógépen – ezért talán nem meglepő, ha később vesznek a kezükbe könyvet, mint a szüleik ugyanennyi idősen. Régen az olvasás volt a szórakozás egyik legfőbb forrása, ma már azonban nem így van, ezzel pedig együtt kell élnünk: nem lehet visszafordítani a folyamatot.
Az idősebbek gyakran nehezményezik, hogy a „mai gyerekek” nem olvasnak, csak a telefonjukat nyomkodják. Ez egyértelműen probléma: a képernyőfüggőség teljesen átvette a hatalmat az Alfa-generáció tagjai felett. Azonban mintha figyelmen kívül hagynánk a tényt, hogy ezen nem igazán lehet változtatni, így ideje lenne alkalmazkodni az új rendhez. A sok kötelező olvasmány feladása inkább arra fekteti a hangsúlyt, hogy kellő műveltséget nyújtson. Ellenben kevés erőfeszítés irányul arra, hogy a fiatalok megismerjék az olvasás szeretetét abban a környezetben, ahol gyermekéveik csaknem 80%-át töltik, azaz az iskolában.
Nem mindenki szeret olvasni, és ez így van jól
Az évek során abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy mindenki megszeretheti az olvasást, csak meg kell találnia a neki való könyvet. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Úgy vélem, vannak emberek, akik bár mindenféle témát és műfajt kipróbáltak, mégsem szeretnek olvasni – egyszerűen azért, mert magát az olvasás folyamatát nem élvezik. Ez rendben van így. Én képtelen vagyok végignézni annyi filmet, mint mások, emiatt pedig popkulturális analfabéta vagyok, valamiért ez mégis elfogadottabb, mint nem tudni, ki az a Charles Dickens.
Sokan görcsösen ragaszkodnak az elképzeléshez, mely szerint csak az olvasáson keresztül lehet igazán műveltté válni, emiatt pedig képesek a gyerekeiket is csaknem belekényszeríteni az olvasásba. Holott a műveltség eredhet máshonnan is, vagy legalábbis lehet másféle természetű – a könyv kétségkívül a legjobb forrás, de nem az egyetlen. Ha tovább forszírozzuk ezt a mentalitást, semmit sem érünk el azon kívül, hogy megerősítjük a gyerekek ellenállását.
Különösen nehéz helyzetben vannak a diszlexiás fiatalok. Ha valakinek szabad „utálni” a könyveket, akkor ők azok. Számukra az olvasás sosem lesz pihentető vagy szórakoztató (tisztelet a kivételnek, rengeteg diszlexiás könyvmoly élhet a világban), sokkal inkább munka és szenvedés.
Haladni kell a korral
Az az általános hozzáállás, hogy a gyerekeket hibáztatjuk, amiért nem szeretnek olvasni. De ki adja a kezükbe a könyveket? Kinek a feladata megismertetni őket az olvasás örömével? Kinek kellene nekik műveket ajánlani? Egy 10 éves kisiskolás nem fogja magától felfedezni a Harry Pottert, ha soha nem hallott róla a szüleitől, tanáraitól, rokonaitól.
Az igazság az, hogyha az első könyvek, amikkel találkozom, az iskolai kötelezők lettek volna, lehet, hogy én sem szeretnék ma olvasni. Az iskolai művek előtt és mellett is sok más akadt a kezembe, így értek más impulzusok is, de ezt nem mondhatja el magáról minden gyerek. A kötelező olvasmányok listáján szerepel néhány olyan darab, amelyet legszívesebben kihajítanék – pedig személy szerint könyvmoly vagyok, továbbá a klasszikus irodalom hatalmas rajongója.
Természetesen a problémát nem a Vukban vagy a A két Lottiban kell keresni. Szeretném hangsúlyozni, hogy szerintem is vannak olyan irodalmi alkotások, amelyek hozzátartoznak az általános műveltséghez, és amelyeket fontos ismerni. Azonban előfordulnak olyanok, amelyeket egész egyszerűen nem jókor adnak a diákok kezébe.
Példának okáért ott van Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című műve – gyönyörű történet, egy remekmű, fontos lelki témákat feszeget – mondom ezt érett felnőttként. Azonban ezt a könyvet hetedik osztályban adják fel kötelező olvasmányként, azaz 12-13 éves gyerekek kapják a kezükbe. Ha az ő szemszögükből vetünk egy pillantást a könyvre, mit találunk? Unalmas, lassú, egy olyan világban játszódik, amely (már) szinte semmilyen hasonlóságot nem mutat az övékkel, emellett depresszívebb, mint egy egyetemista a decemberi vizsgái alatt.
A cselekmény tulajdonképpen azt követi végig, ahogy a vézna, gyenge Misit bántják, mai szóhasználattal élve „bullyingolják”, a mű végén pedig porig alázzák – viszont nem kínál semmilyen feloldást, leszámítva egy olyan üzenetet, amelyet szinte biztos, hogy nem ért meg egy 13 éves.
Nem azt állítom, hogy a Légy jó mindhalálignak nem kéne kötelezőnek lennie, hanem azt, hogy túl korán adják fel. Véleményem szerint egy középiskolás, 16-17 éves fiatal nagyobb eséllyel találja meg a műben rejlő értékeket, még akkor is, ha nem tetszik neki a mű.
Mi a kötelezők célja?
Tulajdonképpen ezt a kérdést kell feltenni magunknak, nem? Jelenleg egy-egy magyar mű elolvasása elég ahhoz, hogy a gyerekek végleg a videojátékokban keressék a szórakozást. Szerintem új célt kéne kitűzni a kötelezők számára: a legfontosabb (és tényleg csak a legfontosabb) alapművek megismertetése mellett legyen ez az olvasás megszerettetése.
Nem mindenkinél válik be minden műfaj – míg valaki él-hal a krimikért, lehet, hogy elviselhetetlennek tartja a fantasy regényeket. De mivel az iskolában nem nagyon találkozik ilyenekkel, ezt sosem fogja megtudni. Mi lenne, ha inkább arra fókuszálnánk, hogy az évek alatt a lehető legtöbb zsánerrel találkozzanak? Nem kell feladni a teljes Winnetou-sorozatot, csak az első részt – akinek tetszik, el fogja olvasni a többit is, akinek meg nem, később sem fogja rávenni magát. Egy krimi, egy klasszikus, egy történelmi, egy fantasy, egy sci-fi, és így tovább. A gyerekek találkozzanak minden műfajjal; így nagyobb eséllyel találnak kedvükre valót.
Nem tartom teljesen kizártnak azt sem, hogy ezt össze lehessen egyeztetni a tananyaggal. A Percy Jackson, Rick Riordan kiváló kalandregénye, bemutatja a görög mitológia minden alakját és csaknem minden történetét – egy olyan környezetbe ágyazva, ami sokkal emészthetőbb a diákok számára. Miért ne lehetne ezt feladni kilencedik osztályban, amikor a tananyag jelentős részét a görög mitológia teszi ki?
Amit már fel sem kéne adni
Állítom, hogy vannak a kötelezők között olyanok, amelyeket már legfeljebb csak szóban kéne megemlíteni, de semmiképp sem elolvastatni.
Ismét a görögöket emlegetve, vessünk egy pillantást Szophoklész Antigonéjára. Ezt az egyébként nagyon rövid drámát kilencedik osztályban adják fel, amikor a görög irodalmat tanítják. Egy olyan gyereknek, aki korábban is sokat olvasott és már találkozott más, összetettebb művekkel, természetesen nem fog problémát okozni. Viszont ha valaki most olvas először drámát, nem csoda, ha nem bírja követni az eseményeket. Az Antigoné szókincse igencsak régies, nem beszélve a körmönfont, hosszú mondatokról.
Van egy öcsém, aki éppen most fejezte be a kilencedik osztályt. Egyik nap az említett művet olvasta, már túl volt a felén, amikor hallottam, annyit mond: „Ja, hogy Antigoné egy nő!” – éppen ennyire volt érthető számára a mű. Egy huszonegyedik századi gyerek esetében már egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy ismeri a drámák szerkezetét anélkül, hogy elmagyaráznák neki, ez pedig erőteljesen megnehezíti az olvasásukat.
Mint már említettem, imádok olvasni, és el is olvastam minden kötelezőt diákkoromban. Azóta is utálom Jókai Mórt. A kőszívű ember fiait elolvastatni általános iskolában egyenesen kínzásnak minősült, ennek ellenére tizenkettedik osztályban ismét megtámadtak minket az Az arany emberrel, amelyet szintén tortúra volt elolvasni. Mind a kettő mű erősen vontatott, a cselekményük pedig nem valami izgalmas (legalábbis egy kisiskolás számára). Nem az ellen tiltakozom, hogy Jókai Mórt tanítsanak, hanem az ellen, hogy feladják kötelező olvasmányként.
Tóth Krisztina egy korábbi, a Könyves Magazinnak adott interjújában szintén azt nyilatkozta, hogy eltávolítaná Az arany embert a kötelezők listájáról, a nőalakokra hivatkozva. A cikk megjelenését követően a Jókai-rajongók nekiestek az írónőnek, pedig csak egy álláspontot közölt, ráadásul jól átgondolt és megfogalmazott érvekkel.
Ugyanez a véleményem Egri csillagokról, a Rómeó és Júliáról, Ibsen Vadkacsájáról, Csehov Sirályáról, továbbá Az arany virágcserépről. Semmiképpen sem magukkal a művekkel van a baj, hanem azzal, hogy egy fiatal generációnak próbálják elavult módszerekkel átadni, nevezetesen lenyomni a torkukon.
Tabutéma, tabuszerzők – sok minden kimarad
A diákoknak elvileg a kötelezőkön keresztül kéne megismerkedniük az irodalom nagy műveivel, alakjaival. Ezzel szemben olybá tűnik, mintha bizonyos szempontok alapján megszűrték volna a szövegeket, és csak az oktatási rendszer által elfogadottnak minősített alkotásokat tanítanák.
Nem tanulunk például az amerikai irodalom két meghatározó szerzőjéről, Edgar Allan Poeról vagy H. P. Lovecraftről. Az idei érettségi tételek között már szerepelt A Morgue utcai kettős gyilkosság, Poe művészetét átfogóan azonban nem tanítják. Nem szerepel a tananyagban Sir Arthur Conan Doyle, Rejtő Jenő, Jane Austen és George Orwell sem. A modern irodalom terén csak a felszínt kapargatják: nincs szó a kortárs orosz női szerzőkről, Stephen Kingről, Carlos Ruiz Zafónról vagy Krusovszky Dénesről.
Mielőtt mindenki elborzad, semmiképpen sem azt javaslom, hogy minden 16 éves olvassa el A ragyogást, vagy okozzon magának rémálmokat Lovecrafttel. Nem a horrorirodalom elemzését szeretném bátorítani. Azonban abszurdnak tartom, hogy nem beszélünk olyan írókról, akik a maguk területén egyedit alkottak. Poe tulajdonképpen egymaga létrehozta a detektívregény műfaját, Stephen Kinget pedig a horror mesterének nevezik. Jane Austen megírt mindent, ami a romantikus történetek alapjait képezi.
Ha már Austenről van szó, meg kell említeni a női írók hiányát mind a kötelezők, mind az irodalom-tananyag terén. Ha átfésüljük a régebbi vagy a mostani olvasmányok listáját, (amellett, hogy szinte semmit sem változtak) eléggé szembetűnő, hogy úgy kell keresgélni a női szerzőket. Jobb esetben találkozunk Janikovszky Évával, Nemes Nagy Ágnessel, esetleg Szabó Magdával, de hacsak az érettségi modern irodalom részén nincs női szerző, tulajdonképpen ki is merült ez a kategória. A kötelező olvasmányok rendkívül férfiorientáltak, többnyire férfialakokat prezentálnak, vagy olyan női alakokat, akik még bőven a hímsovinizmus árnyékában születtek – melynek köszönhetően nem nagyon lehet velük azonosulni.
A női írók terén ráadásul minden műfajban rendkívül széles választék áll rendelkezésünkre. Colleen Hoover romantikus regényei egyáltalán nem mondhatóak átlagosnak. Tatyjana Tolsztaja és Ljudmila Ulickaja a modern orosz irodalom legmeghatározóbb alakjai közé tartoznak. Lehetne olvastatni Margaret Atwoodot, Harper Leet, esetleg Agatha Christie-t vagy Virginia Woolfot. A női írók a régi, a klasszikus és a modern irodalom terén is abszolút hiányoznak, pedig éppen annyira fontosak és meghatározóak, mint a férfiak.
Összegezve, úgy érzem, komoly hiányosságok vannak az irodalom oktatásában. Persze lehet azzal védekezni, hogy már így is hosszú a tananyag. Ellenben semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy elvessék a régi, elmaradott műveket és írókat, majd az újakkal helyettesítsék őket. Emellett szóvá kell tenni: a rengeteg önéletrajzi adat, amit meg kell tanulni, szintén teljesen feleslegessé vált az idők során.
Az írók életéből elég lenne a releváns részleteket megtanulni – senki születési és halálozási dátuma nem tesz hozzá többet a műveltséghez. Ma már minden információ elérhető csak egy kattintással, ami igazából ebben az esetben csak jót jelent: a száraz adatok helyett koncentrálhatunk azokra a részletekre, amelyek hozzáadtak a művek keletkezéséhez. Mélyebben lehetne megismertetni a szövegeket, tehát magát az irodalmat a diákokkal, hátha még az olvasás szeretetét is beléjük olthatjuk.
Kell a változás
Bátran merem ezt állítani. Az irodalomoktatás, amennyire elhanyagolja a külföldi szerzőket, éppen annyira koncentrál kizárólagosan a magyarokra. Ezzel nem lenne gond, ha túl tudna lépni a régebbi műveken. Még az egyetemi oktatásban is jelen van a probléma, miszerint a régi magyar irodalom a klasszikus és a modern rovására megy. A tanterv sokszor újra meg újra végigmegy ugyanazokon a költőkön, írókon (Arany János, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Jókai Mór stb.) – ha véletlen mégis szóba kerül a modern irodalom, akkor se jutunk túl a huszadik századon.
Természetesen nem magyar szakon kell a világirodalmi kínálatot bővíteni, azonban ez a mentség már nem áll a középiskolákra. Újra meg újra megtanuljuk a 20. századig az összes elképzelhető magyar költő életrajzát és fontosabb műveit. Az egyetlen, amit elérnek ezzel, hogy egy életre megutáljuk őket, pusztán azért, mert gimnáziumban 3 hónapot töltöttünk Petőfi Sándor költészetének elemzésével.
A felesleges életrajzok, valamint a művek egyértelmű túlelemzése mellett probléma, hogy a diákok többnyire nem alkothatnak saját véleményt az olvasmányaikról (tisztelet azoknak a tanároknak, akik kivételt képeznek). Az évek alatt arra szoktattak minket, hogy ne osszuk meg a gondolatainkat, ne mondjunk ellent a tanárnak, csak tanuljuk meg a már előre megírt, elfogadott hozzáállást. Ez nem irodalom. Hagyni kell, hogy a művek magukért beszéljenek, hogy a diákok megélhessék őket, ha már kötelező elolvasniuk. Éppen a szabad gondolkodás, a világlátás tágítása lenne a lényeg. Ha a fiatal nem alkothat véleményt, miért olyan meglepő az olvasás iránti utálata?
Semmiképp sem áll szándékomban megtámadni a tanárokat. Sok esetben egyáltalán nem hibásak, hiszen a tananyag, amelyet át kell adniuk, hatalmas, viszont nagyon kevés idő áll rendelkezésükre. A mozgásterük kicsi, nincs lehetőségük eltérni a megadott követelményektől. Véleményem szerint magasabb szinten, általánosan kell megváltoztatnunk a kötelezőkhöz való viszonyunkat és az irodalomoktatásról alkotott elképzeléseinket.
Több forrásból hallottam már, hogy egyes iskolákban igyekeznek alakítani a bevett listán. Feladják például a Harry Pottert érettségi tételként, illetve elolvastatják Janne Teller Semmi című művét, amely egyértelműen a tabutémákat feldolgozó könyvek közé tartozik. Ezek a kísérletek javuló tendenciának tekinthetők, és őszintén örülök nekik.
Nem vagyok abban a helyzetben, illetve nem rendelkezem olyan tudással, hogy megmondjam, hogyan lehetne jobban csinálni. Azonban igenis abban a helyzetben vagyok, hogy nyilatkozzak az oktatási rendszer jelenlegi állásáról, mert nemrég léptem ki belőle. Úgy gondolom, az irodalomtanításnak szüksége van a reformálásra.
A jelenlegi tanterv nem alkalmazkodik a világ fejlődéséhez, a gyerekek igényeihez. Egy elavult rendszert képvisel, amely ma már nem állja meg a helyét. Az irodalom folyamatosan változik, bővül, alakul, újabb és újabb művek keletkeznek. Ennek ellenére Magyarországon továbbra is ugyanazokat a szövegeket tanítják, mint harminc, negyven évvel ezelőtt, és ezen változtatni kell – ha máson nem, legalább a hozzáálláson.
