*
Ugyan salary (ang.:számlára érkező havi fizetés) jellegű fizetéssel valójában nem rendelkező egyetemistaként erre semmi különösebb jogot nem formálhatnék, mégis kialakítottam egyfajta adok-kapok viszonyt a pénzemmel kapcsolatban. Szeretek értéket vásárolni. Megállapodtam a pénzemmel, na és persze magammal, hogy én keményen tanulok, és amit ezért kapok, az értékes lesz. Úgy találom, hogy olyan ostobaság lenne nem tanulni és helyette diákmunkával aprópénzért gürizni, mintha felajánlanának egy jól fizető állást és én nemet mondanék rá, mert inkább abban a nyolc órában iszom, aztán majd utána keresem meg a borravalót. A pénz így nem csak úgy van, érkezik, történik, megesik, hanem valódi értéket képvisel. Van egy idealista-utópista elképzelésem arról, hogy több pénzért jobb minőségű terméket/szolgáltatást/élményt kap az ember. Bár a gyakorló felnőttek életszagú nevetése biztosít a lehetetlenségfaktorról, mégis amikor néha úgy érzem, hogy a valóság és a vágyálmaim találkoznak, önigazoló boldogság önt el. Nem is fogom fel józan eufóriámban, hogyan és miért érné meg keményebben dolgozni, ha az ár és az érték nem egyenesen arányos.
Mert tényleg, miért? Hogy többet kapj ugyanabból a silányságból? Ki akarna többet abból, ami önmagában sem kielégítő és nem tölti el megelégedéssel? Motiváció-centrikus énem nemigen folytatná a megkezdett munkát, amint kiderül, hogy a jutalmam ócska fémlemezek elektronikus változata volna, amiért félszívű szakácsok csoffadt zöldségei járnak, két osztrák mosogatómeló közt otthonragadt pincér reménytelenül fityegő tálcájáról. Hová lett a büszkeség, ami engem eltölt, amikor beállítok egy jó étterembe, és tudom, hogy mert jól dolgoztam, van pénzem arra a minőségi vendéglátásra, amit egyébként feltett célom teljes mértékben kiélvezni. A jó étterem olyan, mint egy kiadós hátbaveregetés, és én is azért megyek, hogy a pincér mosolya elismerés legyen az elvégzett munkámért, a borravalója pedig az én dicséretem az ő dicséretéért. Mintha a pénz hidat képezne munka és munka között, mert nyilván az étteremnek teljesen mindegy, mivel keresem kenyerem, ha ők sütik és én abban nem segíthetek.
Az étel nem az én reszortom, nem lennék jó étteremkritikus azzal a kriminális ízléssel, amivel fejlődésem jelen szakaszában rendelkezem. Legyen elég annyi, hogy egyelőre betartom a fogadalmam, és nem veszek édességet, mert minden egyes süteményt meg akarok majd kóstolni, ami az ibériai félszigeten valaha termett.
Vissza a keszthelyi John’s Pub and Restaurantba (ingyen reklám, mert jár), ahol életem kiszolgálásában részesítettek. Jártam már korábban hangulatos helyeken, például Prágában, ahol a nagypapakorú idős pincér hétrét görnyedve csoszogott a gyertyafényes-félhomályos asztalok között és minden vendégét a maga nyelvén szólította. Sajnos magyarul nem tudott sem ő, sem jó és kevésbé jóképű csemetéi. Az Őfelsége pincére voltam szakmai büszkeségétől merev gerinc közelében sem volt a John’s lenyűgözően kerek szakállú pincérének hölgyemezésének, amit kicsivel a 21. születésnapom után életemben először hallhattam. Az oldschool (régivágású) pincérkedés magasiskolájában tanítani lehetne, ahogy elsuhant az asztalok között, miközben repkedett jobbra egy hölgyem, balra egy uram, bemutatva a magas fordulatszámon működtetett vendéglátás teljes vevői elégedettséggel-fejezetét a talán nem is létező pincérenciklopédiának. Első pillantásra látszott, hogy biztosan uralja a teret.
Először beterelgetett egy félárnyékos asztalhoz. Pillanatokon belül ellátott étlappal és minden megszólaláshoz járt egy-egy stílusos hölgyem is. Talán egy átlagos figura szájából ostobán hangzott volna, de a kerek szakáll alól nagyon kényelmesen és megnyugtatóan magabiztosan érkeztek azok a hölgyemek. Mire letelepedtem, hölgyemezve indítványozta, hogy amennyiben szeretném, esetleg átülhetek a felszabadult teljesen árnyékos asztalhoz, amit nem haboztam megtenni. Teljes odafigyeléssel felvette a rendelésemet, nem javasolt további fonnyadt salátákat és egyéb felesleges előételeket. Csak úgy sütkéreztem a vendég-szerepkörben. További elegáns mozdulatokkal elővarázsolta az eperlevemet, ígért egy kávét az ebéd utánra és hölgyem itt, hölgyem ott, már a csirkém is bemandulázta magát a kedvemért. Döbbenetesen hatott a régimódi kiszolgálás és a sütkérezés vonzó együttese. Félúton a két mandulás húsnemű között kénytelen voltam az állam után kutatni az asztal alatt, amikor a pincér mindezeket tetőzve elhaladtában megérdeklődte, vajon elégedett vagyok-e úgy, ahogy vagyok, vajon megfelel-e az étel. Meg ám. Számat nyalogatva helyeseltem-igeneltem. Egyébként azóta felfedeztem, hogy ami leéghet evés közben, az leégett, ám még mindig állítom, hogy egy szájpadlás nem ár azért, ami úgy tűnik, megfizethetetlen. Személyes boldogságom és aznapi második sikerélményem volt, hogy egyáltalán nem jöttem zavarba, ahogy egyébként mindig teszem, ha korom szerint viselkednek velem, hanem inkább az említett önigazoló boldogsággal vettem tudomásul, hogy ma jó dolgom van. Bejött az élet, és mivel másodszorra is nekiestem annak a fránya nyelvészetnek, a vizsgaidőszak sok hasonló kellemes élményre lesz majd váltható. Pótolhatatlan a megérdemelt jutalom élvezete. Úgy vagyok vele, hogy ugyan ki jutalmazna, ha nem én magamat? Ez hát a sötét kis titkom, amivel kihúzom a csúnyább napokat, amikor se vége, se hossza a dolognak és hiába kívánom a pihenést. Ilyenkor megéri.
Alacsony ülő alakomhoz szinte meghajlással érkezett a hölgyem és a pincérem és míg én újrafestettem a rúzst (biztos felemelő látvány lehetett, ahogy leettem magamról a csirkével), a kávém is odagőzölgött az asztalomhoz. Felnőttes megszokással iszom már a feketét, felnőttes volt ez az egész hölgyemezés mindenestől, talán ezért sem kuncogtam kislányosan, ahogy pedig jól esett volna, mert kissé mókás is volt a helyzet. A kávém elfogyott, a rendkívül pincéries pincér pedig olyan nagyon jópofán érdeklődött a finom friss cipőm milyenségéről, jól megtetszikelte és bólogatásomra előugrasztotta a számlát, mert sajnos nem ehetek egész nap vagy ülhetek félszemmel EuroSportot bámulva, legyen a kiszolgálás akármilyen hétcsillagos. Eközben sikerült félig tudatosan bókolnom a tényleg csinos szakállának, aztán még elejtett egy jóslatot a közelgő viharra vonatkozóan és mit ad isten most itt ülök a kényelmes esti melegben, odakint pedig tombol a hirtelen érkező vihar, amit én már délben tudtam, hála a széleskörű figyelemnek. Mielőtt nekiláttam volna, hogy megbénítsam Keszthely közlekedését, elhatároztam, hogy ez a pincér valami olyan nagyszerű, hogy le kell festenem.
Tényleg megfizethetetlen.
*
