Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére.
Ezúttal Pásztor Andrea novelláját olvashatjátok.
Rítus
– Na, gyertek emberek, fogja meg mindenki a pálinkás poharát! – … és ennek a szeánsznak innentől kezdve a Papp Józsi bácsi lesz a vezéralakja egész nap. Még elmond valami rímelős verset is az egészségről, a torkunkról, meg a nyelvünkről, a többiek soronként utána ismétlik a poharukat emelve, de én nem tudom megjegyezni a rigmust, egyrészt azért, mert nem értem, másrészt mert nagyon hideg és korán van, teljesen sötét. Fél hat. Még akkor is később szoktam kelni, ha nulladik órával kezdek a suliban.
A versen a férfiak hangosan röhögnek. Néhány másodperces késéssel én is jókedvet szimulálok. Jó értelmi képességemet erőteljes nevetésem bizonyítja. Itt a hülye embert nem szeretik.
Bevallom őszintén, nagyon izgatott vagyok, és a felnőtteken is azt látom, ünnepélyes hangulatban vannak, hiába nem ezt sugallja az öltözékük. Egytől egyig gumicsizmában, polárpulóverben, sokan kantáros nadrágban vannak, néhányuk sapkát vagy kalapot is visel. Gyuszi bácsi, a böllér hívószavai – “Munkára, Urak!” – után elindulnak az ólakhoz. Beterelik Sárit a kandisznóhoz. A két állat köröz néhányat, majd a kan felugrik Sári hátára. Nagyapám odalép, a kan disznó hasa alá nyúl, kezével segíti a termékenyítést. Az egész néhány percig tart. A disznó szája habzik, a nyugodt Sárit visszaterelik a helyére. A férfiak is kimennek mind. Papp Józsi bácsi pálinkát tölt. Nagy az öröm. Sokat nevetnek. Esznek a nagyanyám káposztás pogácsájából, majd visszamennek a kutricához, ahová belépve azonnal felvísít a disznó, mintha tudná, mi vár rá. A süldők és a kocák is rákezdenek. Olyan az egész mint egy halottkísérő asszonykórus. Hallom Sárit és Bóbitát. A nagyapám nevezte el őket így, de a kan disznóinknak sosem adott nevet.
A disznó felső fogsorába egy dróthurkot akasztanak, azzal húzza ki három ember a kétségbeesésében hátráló állatot. A sokkolót belenyomják a tarkójába, de az valamiért nem kap áramot. Újra beledöfik. A disznó már vérzik és olyan sivalkodó hangot ad ki, amit még sohasem hallottam.
– A jó édesanyja bassza meg a kurva uniós hülyeségeket! – mérgelődik Gyuszi bácsi, majd odaint két embernek, hogy fogják le az állatot, ő pedig a kezébe vesz egy kést és nyakon szúrja kétszer. Aztán még legalább tízszer. A száztíz kilós hústorony eldől.
– Ádámka, hozzad azt a piros edényt és tartsd ide, ahol vérzik! – utasít engem nagyapám. A friss, meleg vér ráfolyik a kézfejemre is, miközben az edényt tartom. A szaga semmire sem emlékeztet, de émelygés fog el tőle.
A férfiak a négy lábánál fogva átteszik a testet a pallóra. Az egyik ember a perzselővel égetni kezdi. Az égett szőr szagára megérkeznek a környék macskái. Bogi kutyánk a házából tartja szemmel az eseményeket. Ő már tudja, ha nem kontárkodik bele az elején, később bőségesen megjutalmazzák.
Nagyapám mossa a disznót. Kézfeje éles pirosra fagyott a januári hidegben. A súrolókefe hangja mellett a férfiak röhögése elhalkul a fejemben. Az émelygés múlni kezd, de csak egy rövid időre, mert a tisztítás befejeztével a disznót megfordítják és a hasa aljától felfelé hosszában felhasítják. A belsőségeket kiszedik. Nagyanyám és Gyuszi bácsi felesége elviszik a beleket. Egy teknőbe teszik, hogy kimossák a hurkához és a kolbászhoz. Az ehető részeket nagyapám sorban mutatja felém.
– Ez itt a gyomor… , a máj…., a tüdő…. a szív…
– Ez a szív…? – álmélkodom. De hát miért…? A szív nem szív alakú kellene, hogy legyen? Ennek datolya alakja van. Vagy körte… vagy nem is tudom, de nem szív. Az utóbbiakat nem merem hangosan kimondani, csak bólogatok, hogy értem.
– Meg akarod fogni? – nyújtja felém ezt a vöröses, barnás árnyalatú, fehér zsírhálózatú valamit.
Nem. Ezt válaszolnám, de nem akarom megszégyeníteni nagyapámat a gyávaságommal a többi férfi előtt. Ismerem az összes haverját. Nagyapám mindig, mindenhova magával visz. Még a kocsmába is. Tudom, hogy irigylik őt, amiért neki ilyen unoka jutott, mint én, aki kitűnő tanuló és akinek a csapata sorra nyeri a megyei focimeccseket. A többi velem egykorú mind semmirekellő, egész nap a tévét bámulják, vagy nyomják a számítógépet. Legalább is így panaszkodnak ezek az öregek az unokáikról…
Remegve nyújtom ki a felfordított tenyeremet. Összeszorítom az állkapcsomat, a fogaimat jó erősen szívom, hogy kibírjam ájulás nélkül. Az inak megfeszülnek a nyakamon. Nagyapám beleteszi a szívet a tenyerembe. Meleg és puha.
– Vigyázz, mert még dobog! – ijeszt rám a két vállamat hirtelen erősen megrázva Gyuszi bácsi.
A szívet ijedtségemben elhajítom, mire a társaságban kitör a röhögés. Nagyapám szemrehányóan rámnéz, majd méltóságteljes lassúsággal felveszi a földről az élettelen, sáros és ragadós szervet és a vödörben lemossa.
– Menj be a nagyanyádhoz! – szól rám ellenkezést nem tűrő határozottsággal.
Lehajtott fejjel elindulok a téli konyhába, ahol nagyanyám a húsdarálót készíti elő. Fokhagyma, majoranna és más fűszerek illatának keveréke lengi be a helyiséget. Megint émelyegés fog el, de igyekszem férfiként tartani magam.
– Mit lógatod úgy az orrod? Gyere segíts nekem előkészülni! – tereli el a gondolataimat Piri mama. Miközben én bent segédkezem, kint is megy a munka. Újra és újra poharak koccannak. “A megboldogult disznó mennybemenetelére!” és ehhez hasonló áldomások hangzanak el, amiket röhögés követ.
A kenyérsütő kemence felső részét előkészítjük a füstölésre, kinyomkodjuk a savanyúkáposztát, aztán a nagymamám a kezembe adja a fűszertartó kosarat, hogy vigyem ki Gyuszi bácsinak. Szó nélkül hajtom végre az utasításokat.
– A fahéj? … azt mért nem hoztad ki? – néz rám kérdően.
Fahéj??? Egy pillanatra elbizonytalanodom, aztán elindulok Piri mamához elkérni a fahéjat. Csak futás közben esik le nekem, hogy a röhögésnek, amit most hallok, én vagyok a kiváltó oka. Meg a fahéj. Szégyellem magam. Úgy képzelem, mindenki látja, ahogy feszengve állok, és a szívem olyan szaporán, olyan erősen üti a taktusokat, hogy átlátszik a négy réteg ruhán is.
Sötétedésig bent maradok. Az orrom lassan megszokja a gyomorforgató szagokat, amik a szobámban is átvették az uralmat, és úgy tűnik, már sohasem hagyják el. Odakint hangosan szól a zene. Gyengének érzem magam. Megkordul a gyomrom. Talán éhes vagyok. Szédelgek, de erőt veszek magamon és felállok a heverőről. A számon veszek egy mély levegőt. Teszek néhány lépést, megpróbálom lenyomni a kilincset, de nem bírom. Ráz a hideg. Éppen ekkor lép be nagyapám, de nem veszi észre a gyengeségemet. Talán mert annyira részeg, talán, mert nem akarja. Átkarolja a vállamat, miközben homályosan dereng, hogy olyanokat mond, büszke rám… igazi férfi vagyok… mindig ilyen fiúra vágyott… Az ő kíséretében kimegyek az udvarra a többi férfi közé, akik körben állnak. Lassú tűz ég, terjeng a füstje. Bogi kutya a maradékba feledkezve lakmározik a lámpa alatti fényben. A vihogást, vijjogást, röhögést és röfögést túlharsogják az erőteljes beszédhangok. Papp Józsi bácsi egy pohár pálinkát nyom a kezembe.
– Isten hozott a férfiak között, fiam! – köszönt nagyapám és emelik egyszerre poharukat mind.
Pásztor Andrea 1990-ben született Budapesten, Üllőn nőtt fel. Szabadbölcsészetet és pedagógiát tanult. Jelenleg általános iskolában tanít alsó tagozaton. Verset és prózát ír.
