Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek című regénye világszerte hatalmas sikert aratott. Valósággal berobbant a könyvpiacra, és azonnal a New York Times és az Amazon sikerlistájának élére tört. A könyv borítója szemet gyönyörködtető és figyelemfelkeltő, sugárzik róla a sejtelmes misztikum, amit a szokatlan cím még tovább fokoz. Vajon hová repít bennünket a folyami rákok éneke?
Észak-Karolina mocsaras partvidékén járunk. Delia Owens gyönyörű stilisztikai szépséggel ír erről a helyről: a sorokból szinte kihallani a tücskök ciripelését, a békák kuruttyolását, a fák susogását és a sárban placcsanó lépteket. Érezni a mocsári viskó dohos levegőjében a zsírban sült tócsni illatát. Minden érzékszervünkkel belecsöppenhetünk ebbe a kicsit sem mindennapi történetbe.
Adott tehát egy lápvidék: egy elhagyatott, rejtelmes hely. És adott egy lány, akit elhagytak. Egyszer, majd még egyszer, majd még sokszor. Ő Catherine Danielle Clark, becenevén Kya, akit mindenki csak „A Lápi Lány” néven ismer. Kya szülei öt gyermekükkel egy Barkley Cove nevű kisváros mellett terülő lápvidéken élik mindennapjaikat, míg egy napon nem várt fordulat következik be. A család lassan szétmorzsolódik, és Kyának egyedül kell megbirkóznia a teherrel, amit a magány és elzüllött apja jelentenek számára. Ahogy telik az idő, lassan elkezdünk belelátni kettejük ambivalens kapcsolatába. De ezen a civilizálatlan helyen bizony sokszor a vadon törvényei uralkodnak. Köztudott, hogy aki jót akar magának, nem merészkedik a „mocskos, iszákos lápi népség” közé…
A mocsárban egy holttest hever: ezzel a vészjósló képpel indít a regény prológusa. 1969-et írunk, a tett színhelye egy tűztorony. Az áldozat neve Chase Andrews. Megkezdődik a rendőrségi vizsgálat. Vajon baleset történt? Vagy lehetséges, hogy gyilkosság?
Ha a történet ívét ábrázolni akarnánk, V-alakot kapnánk. Az események mindvégig két szálon futnak, melyek a regény végére érnek össze. A fejezetek felváltva tárják fel előttünk Kya életének alakulását 1952-től, vagyis hat éves korától kezdve, és a haláleset utáni nyomozás állomásait. A kettőnek látszólag semmi köze nincs egymáshoz, ám ahogy egyre mélyebbre ássuk magunkat a cselekménybe, ráébredünk, hogy több a kapcsolódás, mint gondolnánk.
Az előttünk feltáruló történet azonban nem pusztán egy jól megírt, általános krimi. Nehéz lenne (talán nem is lehet) egyetlen műfaji kategóriába sorolni, hisz egyaránt hordoz romantikus fejlődésregényre, biográfiára vagy bűnügyi regényre jellemző sajátosságokat és ez még nem minden. A könyv egy 57 fejezetbe tömörített természettudományos, szociológiai és pszichológiai tanulmány egy kislánnyal a középpontban, akinek a lápvidék kellős közepén, egyedül kellett megtanulnia minden leckét, ami a túléléshez szükséges. Kya nem ment iskolába, noha lett volna rá lehetősége. De hogyan illeszkedhetne be egy közösségbe egy olyan gyerek, aki világ életében a társadalomtól elszigetelten élt? Kya nem akarja, hogy elvigyék, őt minden a természethez köti, az jelenti számára az otthont. És persze a magányt. Azt a magányt, amit már olyan jól megszokott, amiben nyugalmat talál, és amitől ugyanakkor mégis retteg: „Végül elfogta a félelem. A tengernél is mélyebbről tört fel az érzés. A félelem a tudattól, hogy megint egyedül marad. Valószínűleg mindörökre.”
Az író Kya helyzetén keresztül azt is megmutatja, milyen következményei vannak egy gyermek elhanyagolásának, aki emiatt folyamatosan kiszolgáltatottságnak van kitéve. Mindez komoly hatással van a fejlődésére és kérdéses, hogyan tudna valaha is érzelmileg érett felnőtté válni.
Kya életének később fontos szereplőjévé válik egy Jumpin’ nevű színes bőrű bolttulajdonos és felesége, akiknek a „fehér prolik” között szintén erős kirekesztéssel kell megbirkózniuk. Ezzel újabb korabeli társadalmi problémával találjuk szemben magunkat. Kya és Jumpin’ családjának társadalmi helyzete sokban hasonló, mivel mind a „lápi tyúkok”, mind a „niggerek” kénytelenek szó nélkül elviselni a kitaszítottságot és a mindennapos megalázásokat.
A természet az egyetlen, ahol Kya mindig menedékre talál. Apja régi motorcsónakjával járja a vizeket, és nagy szenvedélye a lápon talált kagylók, tollak, rákpáncélok gyűjtése. „Úgy tetszett a természet az egyetlen olyan kő, ami nem billen ki alóla a folyó közepén”.
A lánynak szinte részévé válik a lápi környezet, de a magány őrlő érzése lassan belekúszik a mindennapjaiba. Aztán egyszer csak felbukkan valaki. Rátalál a szerelem reménye egy biológusnak készülő fiú, Tate képében. Kya végtelen boldogságot érez. A fiúval töltött időben a vágyott szereteten kívül tudást is kap, ami oktatás híján máshogy nem adatott volna meg neki. Megtanul olvasni, önállóan kezdi fejleszteni magát. Főleg természettudományos könyvekkel ismerkedik, amelyek aztán felébresztik benne a vágyat, hogy ő maga is alkotni kezdjen, és nem is akármit…
Majd ismét beköszönt a krízis és Kya lába alól kicsúszik a talaj. Nem tud már bízni senkiben, a boldogság elérhetetlennek tűnik, mintha csak egy mézesmadzagot húznának előtte. Két szerelem árnyéka is rávetül az életére: az egyik szép, a másik csúf. A fájdalom mégis egy. Erre vonatkozik az egyik legfontosabb kérdés, amit a regény boncolgat: „Mennyit hajlandó az ember feladni azért, hogy legyőzze a magányt?”
De mi köze van Kya megindító élettörténetének a fent említett gyilkossághoz? Mindezt csak lépésről lépésre kezdi el összerakni az olvasó, ahogy a nyomozás gyanúja lassan a rejtélyes Lápi Lányra terelődik. Hosszan tartó, részletekbe menő bírósági tárgyalás kezdődik az ügyben, amelynek folyamán helyre kerülnek a puzzle darabkái.
Az Ahol a folyami rákok énekelnek azon ritka könyvek egyike, melyeknél lapozás közben érezzük, hogy a papíron lévő soroknak súlya van. A könyv végén pedig rá kell jönnünk, hogy még akkor is érhet meglepetés, mikor már azt hisszük, mindent tudunk. Mert „titkot legjobban a kagylóhéjak tudnak tartani.”.
