Állítólag az amszterdami Anne Frank Házban a látogatók által leggyakrabban feltett kérdés a következő: Ki árulta el a bujkálókat? A rejtély hetven éve megoldatlan. 2017-ben egy csapat nyomozást indított az ügyben, hogy végre választ adjanak a sokakat érdeklő kérdésre. A négy évig tartó kutatást Rosemary Sullivan „foglalta össze” könyvében, amely magyarul Nyomozás Anne Frank ügyében – Az árulás igaz története címmel jelent meg a Partvonal Kiadógondozásában.
Anne Frank naplója minden bizonnyal a legismertebb napló a világon (a fiatal lány írása a Könyvesmagazin 2019-es cikke szerint a Biblia után a világ második legtöbbet forgatott olvasmánya), sőt az UNESCO 2009-ben a világörökség részévé nyilvánította a szöveget). Ha valaki nem olvasta, akkor is biztosan hallott róla, ismeri a történetét. Anne családjával és más zsidókkal együtt 25 hónapig bujkált egy holland raktárépület hátsó helyiségében, de így sem sikerült túlélnie a háborút: mikor a hitleri Németország már a végét járta, és ők egyre közelebbinek érezték a megmenekülést, valaki feljelentette őket. Az utolsó Hollandiából induló transzporttal koncentrációs táborba küldték a könyvszekrény mögött rejtőző nyolc embert, ahonnan csak az apa, Otto Frank térhetett haza.
A könyv elején Sullivan bemutatja Anne Frank naplóját – melyet a lány nem tudott magával vinni, így maradhatott fenn az utókornak –, de csak éppen olyan röviden, amennyire szükséges lehet azoknak, akik még nem olvasták a megrendítő sorokat: egy jólelkű, 15 éves lány dokumentációját a zsidóüldözés miatt bujkálni kényszerülők mindennapjairól (Anne egyébként írónő szeretett volna lenni, és bár Németországban született, a naplóját már hollandul írta). A történet Anne-ék elfogása előtt néhány nappal ér véget. Az 1944 augusztus 4-ei események kapcsán számos kérdés felvetődik, amelyekre a nyomozókból álló Kihűlt Ügy Csapata hetven évvel később is kereste a válaszokat.
A Nyomozás Anne Frank ügyében – Az árulás igaz története hitelesen mutatja be a tragikus sors legfontosabb mozzanatait, és azt, hogy egy le nem élt élet mennyi kérdést hagy maga után. A magyar történelemoktatás nem igazán terjed ki a holland holokausztra, így megdöbbentő olvasni, hogy a lakosság számához viszonyítva Hollandiában ölték meg a legtöbb zsidót, és rengeteg bujkálót feladtak (közel huszonötezren próbáltak megmenekülni a holokauszt borzalmai elől, de egyharmaduk hollétéről tájékoztatták a nácikat). A könyv és benne a nyomozócsoport nemcsak a nyolc ember feljelentőjének kilétét és személyes indíttatásait kutatta, hanem azt is, hogy egy „elfogadó társadalom” miért asszisztál tömegek lemészárlásához, egy etnikum kiirtásához.
A négy éven át tartó kutatás már a kezdetektől fogva hatalmas sajtóvisszhangot kapott, sokan juttattak el különböző információkat a Kihűlt Ügy Csapatának, de természetesen a legtöbb zsákutcának bizonyult, vagy már a legelején látszott: az illető csak azért találta ki, mert részese akart lenni az Anne Frank-ügynek. 2018-ban már huszonketten dolgoztak az ügyön. Szükség is volt ennyi emberre, hiszen hatalmas dokumentumhalmot kellett feldolgozniuk a világ számos pontján (többek között Izraelben, Németországban, de még Amerikában is kutakodtak különböző levéltárakban, intézetekben), de természetesen a fő kutatási helyszín Hollandia volt, hiszen ott zajlottak az események. A jegyzőkönyvek, nyomozati anyagok, levelezések mellett a nyomozást végzők felkeresték az akkori események érintettjeinek leszármazottjait, hogy interjút készítsenek velük. Ez a könyv lehetne akár borzasztó unalmas, száraz nyomozati anyag is, nagyrészt azonban az írónő érdeme, hogy ennyire lebilincselően izgalmas, a múltra, a jelenre és a jövőre fókuszáló történetet vehetnek kezükbe az olvasók világszerte.
A csapat tagjai a legtöbb nyomnak alaposan utánamentek, hiszen nem tudhatták, melyik vezet el a megoldáshoz. Ráadásul korábban már két nyomozást is folytattak Anne Frank és a vele együtt bujkálók feljelentésének ügyében, de ezek közül egyik sem vezetett eredményre, sőt mindkettő nagyon távol volt a titok felderítésétől. Az elsőt a háború után indították, viszont nagyon felületesen, mert az akkori holland rendőrség alaposan megcsappant, miután megtisztították azt a kollaboránsoktól, és Otto Frank is csak egy volt az 5500 visszatért zsidóból, így hiába kérte ügyének alapos kivizsgálását, ez nem történt meg.
Olvasóként nem is tudjuk teljesen felmérni, hogy a könyvben az egy-két oldalas cáfolatok mennyi munkaórát igényelhettek. El sem tudjuk képzelni, hogy egy hetven évvel ezelőtti feljelentés utáni nyomozás milyen akkurátus munkát igényel: már nincsenek élő tanúk, az ügy akkori résztvevőinek többsége a háborút sem élte túl. Ahogy egyre jobban belelendülünk az olvasásba és fogynak a betűk, sorok és bekezdések, annál izgatottabbá válunk, hiszen átélhetjük azt, amit a nyomozók, amikor egyre közelebb kerültek az ügy megoldásához, az áruló kilétének felfedéséhez.
A nyomozás végét mégsem egy katartikus „Aha, ez az!” rádöbbenés hozta el, hanem ahogy – a nyomozást vezető volt FBI ügynök, Vince Pankoke szavaival élve – „[a]z »áruló« kép apránként állt össze a bizonyítékok és indítékok darabkáiból.” Bármennyire biztos volt a csapat a következtetés helyességében, a megoldás nem okozott nekik örömet. Pankoke később azt mondta, az ügy lezárásakor „nagy szomorúság telepedett rá”, amely aztán vele is maradt.
Nekünk, olvasóknak sincs meg ez a hűha érzés, hiszen végigkövettük az egész nyomozást, még ha nem is négy évig voltunk a Kihűlt Ügy Csapatának tagjaival, csak több mint háromszáz oldalon annak zanzásított verzióját kaptunk meg Rosemary Sullivantől. Ráadásul nem a könyv legvégén derül fény az állítólagos feljelentőre, így még várhatnánk egy végső fordulatot, ami azonban nem következik be. De nemcsak a feljelentő személye a lényeges, nem tekinthetjük ezt a könyv végső mondanivalójának – persze erre van felfűzve a történet (ezzel adták el a sztorit), és tényleg óriási rejtély volt, amit hetven év után négy év megfeszített munkájával, egy ideig úgy tűnt, végre sikerült megoldani.
Azonban a könyv hitelességével kapcsolatban január 18-i megjelenése óta több kérdés is felmerült. A holland kiadó már elnézést is kért a benne foglalt állítások miatt, és felfüggesztette a kötet újranyomását majd később már a könyv visszahívásáról és a kiadás leállításáról is döntöttek, miután nyilvánosságra hozták a könyv állításainak vizsgálatára létrehozott, háborús szakértőkből és történészekből álló bizottság jelentését. A jelentés szerint a könyvbeli nyomozás következtetései szakmailag nem helytállóak: a kötet állításai gyengék, bizonyíthatatlanok, esetenként hibás forrásokra alapulnak, azokat nem vetették alá kritikai értékelésnek.
A rejtélyt tehát még mindig nem sikerült száz százalékosan lezárni, hitelt érdemlően feltárni, viszont a könyvnek és a benne rejlő mondanivalónak sokkal fontosabb üzenete van: sohasem szabad elfelejtenünk a nácik tetteit, mert akkor minden deportált, elgázosított, a végső kétségbeesésében öngyilkosságot elkövető, éhségtől szenvedett zsidó, cigány és homoszexuális hiába halt meg. Ha a világ erről a szörnyű bűnről képes megfeledkezni, akkor az emberiség legitimálja a legaljasabb cselekedeteket is, több millió ártatlan ember életének kioltását. Sok helyütt igaz, de itt különösen, hogy minden könyvnek az a valódi értéke, amit olvasójában okoz.
Fontos látnunk a borzalmak mellett a menekülőket segítő embereket is: Anne-t és a többieket Otto alkalmazottai bújtatták, de számos holland a saját életét kockáztatva rejtegetett zsidókat. Hiába a sok szörnyűség, a rettegés, a nácik legmocskosabb propagandája, voltak és vannak emberek, akik a legborzalmasabb időkben is emberek tudnak maradni. Az állítólagos árulót sem tudjuk teljes mértékben elítélni, hiszen a családját, az életét védte, ahogy akkoriban oly sokan kényszerültek olyan döntéseket hozni, amiket békeidőben nem tettek volna meg. Minderről bővebben Rosemary Sullivan Nyomozás Anne Frank ügyében – Az árulás igaz története című könyvében.
Rosemary Sullivan: Nyomozás Anne Frank ügyében
Partvonal Kiadó
4499 forint
Kiemelt kép: akibic.hu
