Az elmúlt időszak egyik, sokadik olvasásra is izgalmasan eklektikus irodalmi munkája Németh Róbert Nem vagyok itt című kötete.
A 2021-ben a Noran Libro Kiadó gondozásában megjelent regény igazi kultúrafogyasztó-hullámvasútra pakolja az embert: a kötet lapjain boldogan nyüzsögnek egymás mellett a Beatles, a Rolling Stones, az Európa Kiadó, a Depeche Mode, a Sexepil, a Kispál és a Borz, a Radiohead, a Mission, a Midnight Oil, a Beastie Boys, no meg a korai Fidesz tagjai, helyet szorítva maguk között Jack Kerouac dharma-csavargói és beatnikjei, illetve Spejbl és Hurvínek, Hacsek és Sajó, Lolka meg Bolka és Bob Dylan számára is.
Németh Róbert „civilben” a kilencvenes évek óta újságíróként, különböző alternatív és kevésbé alternatív lapok, oldalak szerzőjeként, valamint reklámügynökségek tartalomgyártó-kommunikációs-pr-munkatársaként dolgozik. Neve a zenei életben jártasabbaknak úgy lehet ismerős, mint a Heaven Street Seven és a Pegazusok Nem Léteznek egykori basszusgitárosa, aki előbbi felbomlása után két szólólemezt is megjelentetett (Nincsen mozgás az eseményhorizonton – 2016., A kibaszott végtelen űr – 2019.).
Ellentmondásos, író-alteregó főhős
Ezen albumcímek stílusában íródott a néhol finomkodóan szuperértelmiségi és modoros, másutt a holokauszttúlélő nagymamának arcpírmázoló szókészletű Nem vagyok itt, melynek főhőse a szintén újságíró és zeneileg bizonyos szempontból még mindig nagymenőnek, de legalábbis kritikusnak számító író-alteregó, Niedics Péter. Péter, vagyis gyerekként csak Peti, már óvodás korában fél év alatt rommá hallgatta apja egyik NSZK-ban szerzett Beatles-kazettáját, amelyről harsogott a „kenbamilló”, vagyis kevésbé erős dunai akcentussal a Can’t Buy Me Love. Innentől predesztinált, ahogy ő fogalmaz, „hogy később egy csomó minden úgy lett, ahogy”.
Főhősünk néhány karakterjegyének inspirációja után kutatva az a negyvenes-ötvenes rokon juthat eszünkbe, akit egyszerre igyekszünk aktívan kerülni a nagy családi eseményeken, illetve keressük is a társaságát, mert őt érezzük magunkhoz a leginkább közelinek. Nem elég, hogy tízen-huszonéves hozzátartozóinak hangyányi lelkesedéssel mesélve igyekszik újraélni fiatalságát, de közben teljesen megfeledkezik arról, hogy voltaképpen egyáltalán nem öreg. Sőt, olyan arc lehet ő, akivel beszélgetve az előbb említett fiatalok is elkezdik kerülni saját magukat, mikor ráébrednek, hogy épp ugyanazokat a slágereket hallgatják, amelyeken a főhős körülbelül harminc éve próbál érzelmileg túllépni.
A „Nem vagyok itt”-érzés
Nincs egyébként baj a regényben megjelenő, kultúrkörbéli állandósággal: kedves, még mindig velünk élően nosztalgikus, ismerős és otthonszagú. A tizenéves korunkra végighallgatott rock- és egyéb zeneműfaj-történeti klasszikusainkat a mai napig szívesen fogyasztjuk. Húszéves korára minden mai mintaentellektüel olvasott legalább egy Camus-, Sartre– és Burroughs-regényt, illetve volt egy kizárólag boros időszaka, amikor undorodott a sörtől. Azzal akadhatnak csupán gondok, amikor az egyéni értékektől eltérőt, a nekünk nem, de másoknak kifejezetten tetszőt értéktelenné, kevésbé minőségivé silányítjuk a másokkal való kommunikációnkban. Akkor tudjuk, hogy „nem vagyunk itt”.
Péter pontosan tudja magáról, hogy egyfajta rajongó alkat, ami „természetesen nem jelenti azt, hogy az ilyen embernél amúgy nem szilárdul meg a személyiség kristályszerkezete, hogy nem alakulnak ki az én határai, hogy az ember ne volna képes úgy általában elemelni magát az őt körülvevő világ sokfajta és sokféle jelenségeitől.” A férfival talán épp az általa önreflexív módon megfogalmazott probléma a gond: tényleg „nincs itt”.
A főszereplő életének főbb és mások számára érdektelen eseményei – ahogy majd’ minden második fejezetben említi főhősünk – forgatókönyvszerűek. Ez a képzeletbeli filmes „játék” eredményezi a Nem vagyok itt narratívájának egyik legerősebb komponensét, a kimondottan szórakoztató karakterábrázolást. Ott van például Péter egyik futólagos ismerőse, Gida, „a cigány Lou Reed,” aki olyan volt, mint „Hrabal találkozása Münchausen báróval, Hajnóczy Péterrel és Rejtő Jenővel. Közben meg matek–fizika szak a pécsi egyetemen.”
Pétert különféle, Gidához hasonló, sanda Vergiliusok vezetik keresztül mozaik-konfessziójának egyes stációin onnantól kezdve, hogy miért érdekes a regény első fejezete, és miért lenne sokkal jobb kezdőmondat a második fejezet felütése az egész mű számára. Megtudhatjuk, hogy melyik életszakaszában kik voltak a barátai és miért, meg összességében milyen volt az élet egy Kádár-kori lakótelepen.
„Tipikusan nem tipikus” fejlődéstörténet
Kedves karakteradalék Péter korszakokon átívelő focirajongása, illetve az, hogy az emberekért, illetve csapatteljesítményért való elmebeli izzása mennyiben határozza meg szüleivel, nagyszüleivel, nagyszülei halálával (nagyapjáé fontos és a szerző által tűpontosan leírt lélektani pillanatról árulkodik) való viszonyát. Az egyik részben döbbenetes őszinteséggel vallottakat a következő szekció mismásolása egészíti ki, melyből még úgy is kiderül valami a Péter számára fontosakról, hogy az elbeszélés középpontjában aktuálisan az áll, a fiú apját hogyan követte az üzemi párttitkár még a vécére is. Tipikus fejlődéstörténet ez, mégis atipikus, felnőttről szóló coming-of-age sztori, melyben Péter először csókolózik, majd eljut Prágába, Amszterdamba, alter fesztiválokra; drogozik, majd nem; iszik, majd már azt sem, majd megint; közben meg nem jut be az egyetemre, helyette tanárképzős főiskolás lesz (Amsztergom–Esztergomban), majd apuka.
A nem lineáris történet egyik ambivalens „mellékszála” Péter házassága, illetve az a héroszi önmarcangolással tálalt kis részlet, hogy hányszor, kikkel és miért csalta meg régóta unt feleségét. Ezek mellett kedves jelenet csupán, hogy Niedics kivel pisilt együtt a Szigeten (ez mondjuk már a fülszövegből kiderül), és azt is „kellemes” megfigyelni, hogy Péter valamiért minden helyzetben borzasztóan viselkedik a környezetében lévőkkel, mégis „érzékeny fiúként”, illetve alacsony, kívülálló, szemlélődő alkatként éli meg saját magát. Ez a felismerés sajnos nem sajátja a regénybeli karakternek, ám tény, hogy néhol lelki alacsonyságként is felfogható megnyilvánulásaiban van valami elementárisan szomorú és emberi, amivel mind találkoztunk már a városi éjszaka egy-egy kocsmai mellékmondatában.
Ellentmondásosságaival együtt a Nem vagyok itt egy hihetetlenül élőbeszédszerű, kellemesen budapesti regény, melynek szóközösségéből nem vetik ki saját magukat a rendszerváltás előtti vagy az aktuális szlengszavak, a táj- vagy rétegnyelvi kifejezések (ahogy például Péter apja „lerakja” a gépészmérnök diplomát) és a káromkodások. Minden mondatnak, zenerészletnek, kulturális allúziónak helye van Németh Róbert munkájában, melynek akkor is érdemes második esélyt adni, ha első olvasatra meggyűlöltük miatta, hogy már a koncerteken nem pogózik mindig Laokoón-csoportként a hallgatóság.
A regény ismeretlenné teszi az ismertet, bemutatva, számára miért fontos, ami általában mindenki más számára is az. Köszönjük tehát, kedves, címben megszólaló Péter, azt a görbe tükröt, amelybe a mostani zsenge értelmiség belenézve középkorú, nyugodt, kiegyensúlyozott és megújulni képes mása helyett téged lát. A szerzőnek pedig köszönjük, hogy volt türelme összeállítani regényéhez egy lejátszási listát. Külön bónusz, hogy Spotify-on fogyaszthatjuk kedvelt klasszikusainak egyvelegét, kezdve azzal, hogy „kenbamilló”.
