A tavaszi Margó történéseit Horváth Florencia újságírónk személyes hangvételű naplóban örökíti meg. Lássuk, hogy telt a második nap!
Az esőre és a hidegre nemcsak az emberek, de a Margó Irodalmi Fesztivál szervezői is jobban felkészültek az esemény második napján: beltérre menekített programokról értesít a telefonom. Sajnálom, hogy a Margit-sziget zöldövezetét nem lehet igazán kiélvezni, de bízom benne, hogy minden program megrendezésre kerülhet az időjárás ellenére is.
Délután fél négyre érek a Margit-szigetre, Terék Annával és György Alidával kávézom. Befut Mechiat Zina is, megbeszéljük, hogy az első kötetbemutatója adta figyelmet ki kell élveznie. Míg ő és Anna átbeszélik az érinteni kívánt témákat, beülök a Nagyszínpadon helyet kapó Foglalkozása: író című kerekasztal-beszélgetésre, amely a Panodyssey projekt nagyköveteit, vagyis Kiss Tibor Noét, Závada Pétert, Moskát Anitát és Borda Rékát hivatott bemutatni, Ruff Orsolya moderálásával.
Az első körüljárt témakört a kezdetek adják. Ruff arra kíváncsi, ki hogyan kezdett el irodalommal foglalkozni. Závada elmondja, felmenői között rengetegen voltak, akik verseket írtak, őbenne pedig a különbözni vágyás dolgozott, ezért fordult a dalszövegek felé, a líra csak a húszas évei végén jött. Az édesapja, Závada Pál miatt hamar betekintést nyert a szcénába, így könnyen kialakíthatott magának egy biztos közeget.
Moskát kívülálló környezetből származik – elmeséli, hogy tizenkét éves koráig egyáltalán nem olvasott, majd a kamaszkora végére megírta az első ki nem adott regényét. Bár természettudományos irányban tanult tovább, tudta, hogy akármivel is telnek a napjai, az írást semmiképp sem fogja feladni. Borda amatőr íróknak létrehozott fórumokon ismerkedett a szépirodalom világával, ahol a dicséretek adtak neki újra és újra erőt. Elmondja, fontosnak tartja az irodalmi szocializációt, az írótáborokat, de elismeri azokat a szerzőket is, akik teljesen külsősként adnak ki könyvet, aztán pedig ugyanúgy jelen maradnak a közegben, ahogyan Vonnák Diána is.
Ezután a kapcsolatépítés kerül szóba, Závada arról beszél, hogy a néhány fős tásaságokban érzi jól magát, és nem gondolja, hogy valakivel csak azért barátkoznia kellene, mert mindketten írnak, ha az illető emberileg nem szimpatikus számára. Borda ellenvéleményen van: családiasnak tartja a szakmai közeget, úgy gondolja, ha valakivel két-három alkalommal találkozott már irodalmi rendezvényen, akkor egészen könnyű barátságot kialakítani, onnan folytatni a társalgást, ahol abbahagyták.
A műhelymunka kérdése szintén felmerül. Kiss arról beszél, két évvel ezelőtt úgy gondolta, nem teheti meg azt a FISZ-táborban az ő szemináriumára jelentkezőkkel, hogy csak a Királyréten töltött öt napban foglalkozik velük. Ezért úgy döntött, ősszel is folytatják a munkát, hosszabb úton is elkíséri őket. Borda a fejlődni vágyóknak abszolút ajánlja az írótáborokat, de azt is hozzáfűzi, ha valakinek az az útja, hogy szövegeket hozzon létre, akkor valamilyen módon úgyis kikaparja magának.
A Margó következő két párhuzamos programja a Mastercard Alkotótárs Ösztöndíj átadója és Mechiat Zina a Scolar kiadó gondozásában megjelent Álomból föl, vidékre le című könyvének bemutatója – utóbbi esetben a szerzővel Terék Anna beszélget. A kérdések előtt Terék arra kéri Mechiatot, olvassa fel a nyitóverset, amely a Tavaszitovább Havasigyopár címet viseli. Ezután az idáig vezető útra kérdez rá, arra, hogy hogyan fonódott össze az irodalom az életével, milyen események voltak jelentősek a szerző számára a kötet megjelenéséig.
Mechiat elmondja, hogy gimnazista korában kezdett írni, akkor csatlakozott a Győri Ifjúsági Irodalmi Társasághoz, amelynek műhelyalkalmai nagyon hasznosak voltak számára, illetve rengeteg biztatást kapott itt; a tagok ösztönözték, hogy folytassa a munkát. Aztán amikor felköltözött Budapestre, hiába járt irodalom szakra, olvasott rengeteget és vett részt kulturális rendezvényeken, maga az írás háttérbe szorult. Évekkel később tért vissza hozzá, aztán a versek után hamar áttért a prózára. Hozzáfűzte, céljai között szerepel a műfaj komolyabb elsajátítása – úgy érzi, a prózai szövegei még gyerekcipőben járnak, ráadásul elég líraiak.
Terék arra kérdez rá, mit tud a vers, amit az elbeszélés nem, mire Mechiat frappáns választ ad: ő akkor tartja jónak a szövegeit, ha nem az eseményszerűségből, hanem a képekből áll össze a történet. Szerinte ugyanis a vers egy sűrített gondolat, hangulat vagy érzés, amelyet gombostűvel rögzít az ember a faliújságra. Terék arra is kíváncsi, hogyan állt össze szerkezetileg végleges változatúvá a kötet, a megkérdezett pedig kifejti, hogy a szövegek nagy része már 2020-ban készen volt, aztán egy évig tartott a szerkesztés, rendezgetés. Először tematikusan akarta csoportosítani őket, aztán rájött, hogy hangulat szerint jobban működnek egymás mellett.
Mechiat azon is sokat gondolkodott, elküldheti-e már a lezártnak tartott anyagot egy kiadónak, vagy jobb lenne még várni vele. Az Álommunka című versen például nyolc évig dolgozott; először prózaformájú volt, de tudta, hogy vers lesz belőle. Lett is, ám a sokadik változatot sem érezte gördülékenynek. Végül felismerte az apró hibákat, amelyeket kiküszöbölve sikerült befejeznie a szöveget.
Terék az évszakokat felsoroló cikluscímeket említi; az első, a tavasziszél az ő értelmezésében a kilökődést, a megszabadulást és egyben a rügyezést jelenti. A második, a nyártükör a gyászé, az ősziéjjel az érettségé, az előző két egység tanulságáé; míg a záró télihomok a családi fészekbe való visszatérést mutatja be a fájdalmas események átélése után. Mechiat helytállónak tartja az elemzést, ám elmondja, számára sokkal intuitívabb, kevésbé tematizáló módon jelenik meg az írások sorrendje.
Szó esik még kultúráról, gyökerekről, nyelvről, dzsinnekről és nőiségről, végül a szerző felolvassa a 2021-es Véneki Alkotótáborban írt versét, a La hawla-t. Két éve közösen műhelyeztük a frissen elkészült írást, most pedig a kötet záródarabjaként ismerheti meg a nagyközönség.
Végre kezemben tarthatom a könyvet, nagyon vártam már. Miután Zina dedikálja, Rakovszky Zsuzsa könyvbemutatójának elejére megyek be. A kérdező szerepét Szegő János tölti be, aki rögtön a prózai életmű elejét, a 2002-ben megjelent A kígyó árnyéka című regényt idézi fel. Arra kérdez rá, Rakovszkynak milyen a történelmi regényekhez való viszonya, mire ő elmondja, Kemény Zsigmond Rajongók című műve még párhuzamba is hozható frissen megjelent könyvével, Az idők jeleivel. Kifejti, a történelmi tematikájú műnek a távolságot kell áthidalni a korábbi korszakok és a jelen között. Szülővárosában, Sopronban mindig úgy érzi, az épületekkel együtt a város történetét is látja: szerinte a régi települések levegőjében ott van, amit határain belül korábban átéltek az emberek.
A regény stílusára szintén kitér. Elmondja, hogy nem pszichologizál, a lelki történések szorosan kapcsolódnak a külső eseményekhez. Például, ha valamelyik szereplő szorong egy tettének következményei miatt, akkor őt lefejezik, amint ez a tett kiderül. Az író megemlíti, a külvilág szemében mindig mások vagyunk, mint a saját magunkéban. Ez a könyv pedig a XVI. század végén, a XVII. elején játszódik, amikor nincsen személyigazolványa az embereknek, így jóval könnyebben adják ki magukat másnak, mint amik.
Átmegyek Lugosi Viktória Akit itt felejtettek című, apa-lánya kapcsolatot bemutató regényének bemutatójára. A moderátor, Veiszer Alinda arra kéri a közreműködő Borbély Alexandrát, hogy olvasson fel a regény elejéről egy részletet, majd azzal a kérdéssel fordul a szerzőhöz, hogy hogyan kezdett hozzá a könyv ötletének megvalósításához.
Lugosi elmondja, hogy apa-fiú történetekből jóval több van az irodalomban, de tulajdonképpen nem is számít, hogy a gyermek milyen nemű. A cselekmény egyik fő helyszínéül szolgáló deszki táborról nem voltak kutatások, a szerző maga próbált rábukkanni néhány nyomra, túlélőkkel beszélgetett. Hozzáfűzte, nem akarja, hogy a könyv holokausztregényként legyen felcímkézve. Azt is megfigyelte, hogy akik túlélnek egy ilyen eseményt, vagy állandóan erről beszélnek, vagy az életük vége felé térnek hozzá vissza, esetleg örökké hallgatnak róla.
Miután elhangzik egy újabb részlet, megtudjuk, hogy írókollégák véleményét is kikérte a szerző. Závada Pál például azt tanácsolta, adjon nevet a főszereplőjének, ám végül mégis névtelen maradt. Illetve szó esik arról is, hogy a könyvben hogyan mosódnak össze a visszaemlékezések a fikciós elemekkel.
A Nyulam presszó felé veszem az irányt, Simon Marcival és Terék Annával beszélgetünk a lektűrirodalom terén tett kalandozásainkról. Anna kifejti, hogy a villamosvezetők a rossz anya-fiú kapcsolat miatt zárják be a feléjük rohanó utasok előtt az ajtót. Marci elsiet készülődni a Felhajtóerő című antológia bemutatójára, közben csatlakozik Vincze Bence és Alida, majd néhány perc múlva Beck Zoli is az társaságunk tagja lesz.
Hirtelen megalakul a Szombathely tematikájú kerekasztal-beszélgetés, majd kevésbé ismert tavakat versenyeztetünk egymással aszerint, hogy a szemünkben mitől váltak elhíresültté. Rengeteget nevetünk, szalad az idő, kezdődik is Háy János Szerelmes, istenes, okosos – Háy-kódex című könyvének bemutatója.
A Mészáros Blanka által felolvasott részlet után Valuska László rögtön rákérdez a kötet lapjainak alján feltüntetett nevekre, mire Háy a Régi magyar költők tára című kiadványt említi, ugyanis ebből idézett meg bizonyos alakokat, akik nemcsak az átlagolvasó, de az irodalmárok számára is ismeretlenek lehetnek. Már csak azért is fontosnak tartja, hogy szó essen erről, mert szeretettel fordul a régi dolgok felé: örömmel javít meg örökölt bútorokat, és jóleső érzéssel tölti el, ha rá tud mutatni egy sok évvel ezelőtti fényképre, és azt mondani, az ott a nagyapa.
Hozzáfűzi: jelen kötetben az érzelmek helyett a formára fókuszált, illetve az olyan jellegű berögzült gondolatokra, mint például a katolikus pap kezének feltartásakor eszünkbe jutó Babilon.
Valuska zavarba ejtőnek titulálja a könyv egyes részeit. Úgy véli, Isten megszólítása, a vallási szövegeket mintázó megszólalásmód nem következik logikusan az eddigi életműből, gondoljunk csak A Gézagyerekre vagy A Herner Ferike faterjára. Mire Háy elmondja, Istené az a pozíció, ami felé fordulva kritikus, önreflexív lesz az ember, elfogultság nélkül meg tudja ítélni saját magát és a tetteit. Azt is hozzáteszi, egy élet akkor rossz, ha nem szolgálja azt, hogy az ember sorsa megtörténjen.
Ezt követően arról beszél, hogy amikor Esterházy Péter a közéleti tárcáit vagy Petőfi a politikai verseit írta, volt egy stabil elgondolás, aminek nekivethették a hátukat. Ma már erre nincs lehetőség, mert ez a fundamentum rögtön szélsőségessé válik, bekategorizálódik. Végül Valuska arra kíváncsi, mi az, amit a szerző megtalált ebben az időutazásban, amire máshol nem bukkanhatott volna rá. Háy azt feleli, olyan alapkérdéseket tehetett fel önmagának, amiken az egész létezésünk múlik.
Az eddig is teltházas terem még zsúfoltabbá válik, amikor Beck Zoltán Gyereknek bátor című szerzői estje következik. Elénekel néhány jólismert dalt a 30Y zenekar életéből, mesél a megszületésük körülményeiről, a hozzájuk fűződő viszonyáról. Elmondja zongoraszékként használt, plüssborítású kutyaszobrának történetét: hangosan nevet a közönség. Eljátssza a koncerteken szinte sosem hallott Azt hittem érdemest, valamint a Háy János verséből írt Szívemhez szorítom című számot. Közvetlenül a színpad mellett ülök a földön, áradnak az energiák, jó kicsit a fény közelében lenni.
A Margó egészét tekintve csalódott vagyok. Szűk a tér, semmi helye nincs az eső elől behúzódó embereknek. A termekben nincs elég szék, semmi esély a kényelemre. Arról nem is beszélve, hogy az egész fesztivál programütközések tömkelege, ráadásul olyanoké, amik az egyéni érdeklődési körök alapján teljesen szétszakítják a közönséget. Hiszen egyértelmű, hogy az ezerszer látott szerzőket felvonultató Vates-antológia bemutatójára a fiatal, a kortárs irodalmat felszínesen ismerők mennek, míg a Háy János-eseményre inkább a szórakozni vágyó középgenerációsok. Holott pont ez lenne a lényeg, hogy az emberek olyan programokra is elmenjenek, amelyeket a Margó nélkül nem feltétlenül látogatnának.
Ráadásul azt sem gondolom túl szerencsésnek, hogy egyes szerzők két eseményen is színpadra kerülnek. Nem azt kellene meghívni a válogatáskötetére, akinek önálló könyvbemutatója is van – főleg, hogy a Felhajtóerő hiába igyekszik a kortárs költészetből nagy merítést adni, ha mindig ugyanazzal a két-három arccal válik élővé.
A korábbi években már délelőtt elkezdődtek a programok, így jóval kevesebb alkalommal ütötték egymást. Most, hogy – az eddig négy helyett – csak háromnapos a rendezvény, és csupán esténként zajlanak az események, totális a káosz. Az utolsó nap reggel 10 órakor indul. Remélhetőleg kárpótló hatása lesz az eddigi sűrítettség okozta nyomás után.
